Ki a magyar?

A szociológiai kutatás általában terepmunka, ahol nem lehet a végtelenségig spekulálgatni, hanem el kell dönteni, konkrétan kik illenek bele a kutatás tárgyát képező csoportba. Olyan ez, mint amikor egy festő fekete hajú nőket akar festeni. Elmélkedhet, hogy az-e a fekete hajú, akinek saját ébenszínű haja van, vagy az is, aki festi a haját, esetleg olyan nő is lehet fekete hajú, aki szőke, de feltesz egy fekete parókát. Ha nem tudja eldönteni, akkor felad egy hirdetést, aztán a véletlenre bízza, hogy a felsorolt lehetőségeken belül melyik fekete hajú nőből mennyi jelentkezik. Vagyis a nők döntik el, hogy fekete hajúak-e vagy sem, ráadásul a festő azt is megtudja, hogy az ő feltevéseitől függetlenül milyen változatai vannak a feketehajúságnak. Persze dönthet úgy is, hogy csak a természetes feketék az igaziak, és csak ilyen modelleket keres. De akárhogy is van, döntenie kell, ha ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy fekete hajú nőket fessen.

A kutatásnál is hasonló a helyzet, csak épp a véletlen nem a hétköznapi szóhasználatban értendő, mivel egy programozott és bizonyos mértékig ellenőrzött véletlenről van szó. De az összes többi ugyanaz. Vagyis kétféle módja van egy konkrét népességhez való besorolásnak, esetünkben annak, hogy ki magyar: 1. az ember maga sorolja be magát, 2. mások sorolják be őt. Ha mások sorolják be, az inkább rossz, mint jó, mégpedig több oknál fogva. Először is: senki nem szereti, ha mások mondják meg, hogy ő kicsoda. A szlovákiai magyar közéletnek is egyik visszatérő témája, hogy ne mások döntsenek rólunk. Márpedig ha én mondom meg valakiről, hogy ő magyar-e vagy sem, akkor pontosan ezt teszem: róla döntök, nélküle. Másodszor: ha már besoroltam egyszer, akkor elvileg máskor és más területen is besorolhatom. Látszólag találó, de lehet, hogy hamis címkéket ragaszthatok rá, amelyekkel akár árthatok is neki. Tehát eldönteni másokról, hogy ők kik, egyebek mellett nem etikus. Ezzel szemben van a másik módszer, amikor az emberek sorolják be önmagukat. A kutató persze nem tudhatja előre, hogy egy adott településen ki a magyar, mint ahogyan sokszor az ott élők sem tudják. Akkor hogyan találja meg a magyarokat (feltéve, hogy elsősorban őket akarja kutatni)? Kicsit leegyszerűsítve elmondom. Épp azért, mert nem tudja, hogy ki a magyar, s mert tudatlansága nem jogosítja fel arra, hogy bárkit is kirekesszen, mindazoknak lehetőséget ad, akik az adott településeken magyarnak tekinthetők (beszélnek magyarul, magyar családból származnak stb.). A kutatás során úgyis kiderül, hogy azok-e vagy sem. Tizenöt éves tapasztalatom azt mutatja, hogy többségük tényleg magyarnak tartja magát, de mindig jelen van egy 2 százaléktól újabban már 5 százalékig terjedő csoport, amely bár több szempontból magyarnak tűnik, arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű, azt válaszolja, hogy szlovák (tehát nemcsak a népszámlálási eredményeken keresztül, hanem empirikusan is nyomon követhető a magukat magyarnak vallók fogyása). Mivel elvárom, hogy mások tiszteljék az én önmeghatározási jogomat, én sem vonom kétségbe másnak ezt a jogát, még ha fáj is a szívem, ha valaki, akinek mindkét szülője magyar, tősgyökeres szlováknak érzi magát.

Tehát mindenki kap esélyt, de egyben megvan a választási lehetősége is, hogy olyan nemzetiségűként kerüljön be a kutatásba, amilyenként megéli saját magát, sőt, olyan lehetősége is van, hogy ne válaszoljon erre a kérdésre (tapasztalatom szerint ezzel nem szoktak élni). Ez módszertanilag így helyes, és úgy gondolom, egyben így tisztességes. S az elmondottakból talán már nyilvánvaló a véleményem, hogy szerintem az a magyar, aki magát annak tartja. Mindegy, hogy milyen kritériumok (anyanyelv, származás, érzés, kultúra stb.) és indíttatások (dac, büszkeség, csak úgy természetes módon stb.) alapján, de kimondja, hogy ő magyar. Egyébként a kutatási eredmények bizonyítják, hogy a szlovákiai magyarok döntő többsége szerint is az a magyar, aki magát annak vallja. Az anyanyelv és a származás csak másodlagos szempontnak számít. De ez nemcsak vélemény. Ez egy megélt cselekedet, hiszen Szlovákiában 460 ezer ember magyarnak vallja magát. Róluk mintha megfeledkeznénk. Ebben a vitában is inkább azokról van szó, akik nem vallják magukat magyarnak – vagyis akik a szlovákiai magyar többség értelmezésében sem azok. Mint ahogyan tényleg nem azok, hiszen a kérdésre, hogy milyen nemzetiségűek, még egyszer elismétlem: egyértelműen azt válaszolják – sokan közülük magyarul –, hogy szlovákok. Ezzel véleményem szerint kellőképpen definiálják magukat, tehát ha rájuk szlovákként tekintünk, nem esünk a kirekesztés hibájába, csupán elfogadjuk a választásukat.

Persze a dolog igazi bonyolultsága azoknál tapasztalható, akik magukat magyarnak vallják. Amikor a kilencvenes évek közepén kutatni kezdtük a szlovákiai magyarok nemzeti identitását, nagyon gyakran szembesültem azzal a látásmóddal, hogy a szlovákiai magyarság egyöntetű népesség. Vagyis aki magyar, az mind egyforma módon magyar. Egyformán gondolkodik, egyformán érez. Aki ettől eltérően gondolkodik, érez, mi több, cselekszik, az már nem magyar. Pedig már az elején kiderült, hogy nemzeti értékrendünkben három domináns típust alkotunk, és a nemzeti identitás tekintetében – amely még bonyolultabb, mint a nemzeti értékrend, mert a nemzethez mint értékhez való viszonyuláson kívül magában foglalja a nemzettel kapcsolatos érzéseket, véleményeket, döntéseket és azok indoklását is – szintén kimutatható három alapvető típus, amely sokban különbözik egymástól. De van egy nagyon lényeges közös pontjuk: mind a szilárd magyar identitásúak, mind az ingadozó identitásúak, legvégül pedig a szlovák identitásúak magyarnak vallják magukat. Igen, a szlovák identitásúak épp abban különböznek a szlovákoktól, hogy míg az utóbbiak szlováknak vallják magukat, a szlovák identitásúak még magyarnak.

Ezek az identitástípusok most is léteznek, és megjelenítik a magyarnak lenni összes állomását, különböző változatát. Ezek az emberek különféleképpen magyarok, de valamennyien magyarnak tartják magukat. Ezért senki sem jogosult arra, hogy kirekessze őket a magyar közösségből, még akkor sem, ha szlovák párt választanak vagy a gyereküket szlovák alapiskolába íratják az érvényesülésre hivatkozva. Mert biztosan van, aki azért választja a szlovák iskolát, mert jobb iskola vagy közelebb van, mint a magyar, de temérdek adatra hivatkozva állítom, hogy nem ez a tendencia. A tendencia egyértelműen az, hogy miközben sokan magyarnak vallják magukat, a szlovák iskolát a szlováksága miatt választják. Ezt egyébként a kutatások során nem is titkolják. Azt nem tudom, hogy emiatt mennyire vannak kirekesztve a helyi magyar közösségből, például a magyar iskola életéből, de a helyi kulturális életből nincsenek kirekesztve, ugyanis a meghívókra talán csak nincs ráírva, hogy csak egy bizonyos típusú magyarnak szólnak. De ha mégis, akkor ez szomorú és kontraproduktív, mert az ilyen kitagadásos módszerrel a magyarok egy csoportja hozzájárulhat a magyarok más csoportjának szlovákká válásához. Egy esetben viszont jogosnak tartom a kritikát. Akkor, amikor olyan emberről van szó, aki abból „él”, hogy magyar. Ha az ő gyereke jár szlovák alapiskolába. Ez képmutatás. De nevezhetjük etnobiznisznek is.

Tehát magyar az, aki magyarnak tartja magát. Persze az élet megannyi helyzetében nem tudhatjuk, hogy ki tartja magát magyarnak. De ugyanúgy azt sem, hogy milyen az anyanyelve, a származása, milyen iskolába járt, milyen pártra szavazott! Mindegy tehát, hogy milyen kritériumrendszert állítunk fel, mindig csak a cikk elején említett két lehetőség marad: mások magyarsága felett fogunk ítélkezni, vagy megkérdezzük, hogy ő kinek tartja magát az adott kritérium(ok) szerint. Ha például olyan szempontot állítunk fel, hogy az is magyar, aki magyar anyanyelvűnek, de szlovák nemzetiségűnek vallja magát, és szereti a nyalókát, akkor biztosan több lesz a magyar, mint ha csak azokat tartanánk magyarnak, akik magukat magyar nemzetiségűnek vallják. De azon kívül, hogy számban többen lennénk, milyen minőségbeli változást hozna ez a szlovákiai magyaroknak? Igen, tudom, akik abból élnek, hogy magyarok, azok számára fontos érv lehet, hogy egy gyarapodó közösség áll mögöttük. De itt van a magukat magyarnak vallók többsége, akik közül ki-ki a maga magyar, vegyes vagy szlovák közegében éli a dolgos mindennapjait, s gyakran egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy ő most hogyan és miért magyar. Nem mintha ignorálná a dolgot, inkább azért, mert a magyarsága az életének szerves része. Nélkülük nem létezne ez a közösség. Nekik milyen pluszt jelentene ez a hókuszpókusz? Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy a mondvacsinált magyarságkritériumok mondvacsinált magyarokat eredményeznek, akik talán maguk se kérnek az ilyesmiből. Ha rájönnek, hogy a nyalókától magyarnak számítanak, inkább kiköpik. Vagy ha élelmesek, megpályázzák a magyaroknak járó pénzeket. Ha már egyszer magyarok. Már látom azt a tülekedést.

Tudjuk, az igazán jó az lenne, ha a magyarsággal belsőleg azonosulók száma gyarapodna. Most is léteznek tényleges magyarságmegtartó stratégiák, csak nem tudjuk egzakt módon mérni a hatásukat. Például hallom, hogy hiába van beíratási program, kevés a magyar elsős. De tudjuk, hogy a beíratási programok nélkül mennyi volna? Más példák is bizonyítják, hogy kishitűségünkben sokszor önmagunkat tiporjuk a sárba. Sokan úgy írnak a saját közösségünkről, mintha egy szégyellnivaló, alacsonyabb rendű magyar faj volna. Mintha szlovákiai magyarnak lenni a magyartalanság szinonimája lenne. Olvasom, hogy mindenki, aki ért közöttünk valamit, elment Magyarországra, mert itt nem tudott érvényesülni. Miközben épp a múlt héten lett két professzorunk, két világhírű tudós! Ne csodálkozzunk, hogy nem ők és a hozzájuk hasonló példaértékű szlovákiai magyarok a falunapok vendégei, ha sok szlovákiai magyar értelmiségi is csak a magyarországi celeb szerzőktől esik hasra, akik közül nem egy úgy terjeszti a magyar kultúrát és nyelvet, hogy minden második szava b-vel, f-fel vagy p-vel kezdődik (érdekes, a folytonos pénzhiányra panaszkodó intézmények az ő kicsinek igazán nem nevezhető honoráriumukat gond nélkül kifizetik).

Az asszimilációt is sokan szinte úgy értelmezik, mint egy kisebbségi körülményeink között már-már normális választást. Mint a partra vetett hal, kiszolgáltatva az apály-dagály kénye-kedvének, olyanok vagyunk, hát csoda, hogy megtörünk? Egy pillanatig sem vitatom a külső nyomás létét, de ez akkor is nagyon veszélyes játék a tűzzel, mert azt a látszatot keltheti, hogy az identitásunk csakis másokon múlik. Hogy nem fontos az egyén döntése. Pedig 460 ezer ember a külső körülmények ellenére képes nap mint nap visszaevickélni a vízbe! Nincsenek példaképek? Hát ők azok! Mert az, hogy léteznek még a szlovákiai magyarok, nem nagy horderejű politikai cselekedeteknek köszönhető, hanem az ő mindennapi apró döntéseik és helytállásuk eredménye.

Lampl Zsuzsanna