Kerekasztal-beszélgetés századunkról

Amikor A mi 20. századunk című könyv bemutatójára indultam, nagyobb érdeklődésre számítottam, több érdeklődőre. Azóta sem tudom eldönteni, vajon a könyv és a téma jelentőségét becsültem-e túl, vagy az érintettek, a kortárs olvasóközönség figyelmét, kíváncsiságát. A szükségből erényt kovácsolva a bemutató így alakult át egy maroknyi írástudó kerekasztal-beszélgetésévé. Ez is a mi huszadik századunk: valóság és illúzió. Kétségtelen, a könyvekhez (az olvasáshoz, a beszélgetéshez) idő kell. Ma pedig, a XX. századtól egy ugrásnyira úgy tűnik, az emberek java részének több a könyve, mint a könyvre szánható ideje. Erről is, na meg véres tényekről és hiú ábrándokról, válságérzetről és megalapozott derűlátásról szólt a résztvevők eszmecseréje.

Az alábbiakban ennek rövidített, szerkesztetlen, enyhén stilizált változata olvasható. A könyv szerzői közül igazoltan (felülbírálhatatlanul) hiányzott Dusza István kritikus, levéltáros, újságíró (1951 –2002), jelen volt Lacza Tihamér (1948) vegyész, szakíró, újságíró, Kiss József (1944) történész, levéltáros, újságíró, Ozogány Ernő (1951) villamosmérnök, szakíró, újságíró és Öllős László (1957) politológus. A társalgó vendégei voltak: Barak László (1953) kiadói igazgató, költő, újságíró, Győry Attila (1967) író és jómagam (1963) mint irodalomtörténész. A beszélgetést Hodossy Gyula (1960) kiadói igazgató, költő, újságíró vezette.Hodossy Gyula: Kedves barátaim! Azért jöttünk itt ma össze, hogy beszélgessünk a Lilium Aurum Könyvkiadó egyik legfrissebb kiadványáról, s ennek kapcsán talán a mi huszadik századunkról is szóljunk. Kötetünk, A mi 20. századunk jelentőségének első argumentuma az is lehetne, hogy beválasztották az ünnepi könyvheti könyvek közé…

Öllős László: Az, hogy a könyvheti könyvek közé emelték, jó jel. Mert bizonyára megnézték rendesen, és úgy látszik, tetszett nekik. Ezek szerint beletrafáltunk…

Kiss József: Azért nehéz helyzetben vagyunk, mert óriási a könyváradat, teljesen új értékrend alakul ki, és sok minden leértékelődik. A kínálat egyre bőségesebb, s nem minden esetben az alaposan megírt, az évek kutatómunkájának köszönhető végtermék iránt van kereslet. Felborult az értékrend. Ez is a XX. századhoz tartozik.

Lacza Tihamér: És az általános válságérzettel függ össze.

Hodossy Gyula: Korábban egy íratlan szabály szerint a könyvheti katalógusba kerülő kötetek harmadának határon túli kiadványnak kellett lennie, de ezt a hagyományt az idén elvetették. Nagyon helyesen, hiszen semmi korlátozásra nincs szükség. Ha tehát a sok ezer könyv közül kiválasztottak százhatvanat a könyvhétre, s ebbe a százhatvanba a kuratórium döntése alapján besorolták A mi 20. századunkat is, akkor ezt ne hagyjuk figyelmen kívül. És még valamire felhívnám a figyelmeteket: Ernő ugyan nagyokat hallgat, de elsősorban az ő érdeme, hogy ez a könyv létrejött. Ő hozta az anyagot a kiadóba, ő ajánlotta fel kiadásra, s amikor rábólintottunk, ő csinált ezekből a sajtóban megjelent cikkekből használható kéziratot. Tehát ez a könyv nem a korábban megjelent sorozat összegereblyézett mása, hanem megszerkesztett, több szempontból átdolgozott és egységesített változata. Kulcsár Ferenccel, a könyv felelős szerkesztőjével folyamatosan egyeztetett, tanácskozott, társszerkesztett, így állt össze a könyv, amelyet most itt tartotok a kezetekben.

Öllős László: Igen, ő volt az, aki állandóan telefonált és ránk csöngetett és zaklatott és sürgetett.

Ozogány Ernő: Hát, ha már itt tartunk, először is elmondanám, miért ez lett a címe ennek a könyvnek, hiszen az eredeti sorozat Századbúcsúztató címen ment a Vasárnapban. Már az anyagrendezésnél kiderült, hogy semmiképp sem tudunk a teljességre törekedni. ĺgy próbáltunk olyan címet adni a könyvnek, mely kifejezi egyrészt azt a szubjektivitást, melyet kénytelenek voltunk vállalni, hiszen egyébként legalább tíz kötetben kellett volna bemutatnunk a huszadik századot, másrészt – s erről még nem volt szó, ez a könyv magyar könyv. Olyan értelemben, hogy mindenki a magyarok közül, aki az eszmeáramlatokban, a művészetben, a tudományban vagy a technikában jelentőset alkotott ebben a században, benne van a könyvben. Sok esetben más nemzetbeliek hátrányára is, tehát ilyen értelemben ezt a szubjektivitást is tudatosan vállaltuk. Ezért az a címe, hogy A mi 20. századunk. Ez a könyv filozófiája: benne van minden, amit a században a magyarság szempontjából fontosnak éreztünk, ami bennünket megemelt és sújtott. Ami pedig a válságérzetet illeti: van egy nagyon nagy különbség a XVI. meg a XX. század között. Nevezetesen, amit Julien Benda is megírt Az írástudók árulásában: mindig is voltak szörnyűségek a századok folyamán, s mindig az írástudók mutattak rá ezeknek a szörnyűségeknek a tarthatatlanságára és az erkölcstelenségére. Nem mintha ez sokat változtatott volna a tényeken. Ám a huszadik században az írástudókat hozzácsatolták, hozzácsábították valaminő eszmeáramlatokhoz, belekényszerítették, belerángatták valamilyen eszmeáramlatokba; erre Jugoszlávia esete a legjobb példa. Ha valaki 1990-ben azt mondta volna, hogy Európa közepén emberek százezreit fogják lemészárolni, nem hittük volna el. És egy éven belül ez megtörtént. Sajnos, az írástudók a mai napig nem tudnak az erkölcs oldalára állni, ellenben nagyon is meg tudják magyarázni valamilyen ideológia keretében, hogy miért épp az a jó, amit az az ideológia diktál. Erről beszéltetek ti valamennyien a könyvhét kapcsán. Mit keresnek az írástudók valamilyen politikai pártnak a cégérén? Ha valaki írástudó, nem szabad róla megtudni, hogy melyik oldalon áll. Mert ha nem az erkölcs oldalán áll, akkor megeszi a fene. S úgy látszik, még mindig érvényes Arnold Toynbee elmélete, mely szerint minden korszak úgy folytatódik tovább, mint egy bambuszrúd, melyre ráhúzzák a következő bambuszrudat, tehát hogy a korszak a korszakhatáron túl is folytatódik még egy darabig. Talán ezért érzünk még ma is valamiféle válsághangulatot. Mert még mindig nem tudtuk a múltat kiheverni. Nemcsak az elmúlt negyven évről van szó, hiszen Benda 1927-ben írta az említett művét, és abban, akkor jósolta meg azokat az eseményeket, melyek tíz évvel később történtek meg, Sztálin alatt s később Hitler alatt.

Öllős László: Egy oka van annak, hogy első pillantásra ilyennek érzi az ember a helyzetet, ez pedig a következő: úgy tűnhet, mintha korábban, mondjuk a XVI–XVII. században nem következett volna be az írástudók árulása. Dehogynem! A különbség az, hogy mi azt az értelmiségit, amely akkor kitalálta a rendi abszolutizmust, a gyarmatosítás elméletét, ma már nem olvassuk. Elfelejtette őket a kor. A korabeliek ellenben olvasták, ahogy mi is olvassuk a hasonló társadalomszervezési találmányokkal előálló maiakat. Tehát mindig is voltak írástudók, mindig is voltak értelmiségiek, akiknek ki kellett találniuk, hogyan működjék a társadalom, a negatív elemeivel együtt. Ennek századokkal ezelőtt is megvolt a szakirodalma, legfeljebb belepte a por, s nem ezen az úton haladt tovább a világ. A maiakat is nyilván belepi majd a por.

Barak László: Mindig voltak udvari tollnokok, bértollnokok, de hát például Thomas Mann is Európában élt, ugyanebben a huszadik században, s biztos vagyok abban, hogy jobban, inkább hozzájárult e század képének alakulásához, mint azok, akik beadták a derekukat, s nem voltak tisztában a felelősségükkel.

Kiss József: Ivo Andrić Híd a Drinán című regényében a híd az élet folytonosságának a jelképe. Szörnyűségek történnek, emberek százait fejezik le, de a híd természetesen áll, s az élet folyik tovább. A közeledő ellenség hírére Ali hodzsát a fülénél fogva a hídhoz szegezik, mondván, hogy ha már nem megy el a sajátjaival, ne felejtse el, kikhez tartozott. A hidat végül felrobbantják, s akkor Ali hodzsa azt mondja: meghalt az Isten. Erre figyelt fel Fábry Zoltán: a huszadik század úgy kezdődött, hogy a maga természetes rendjéből kizökkent, teljesen kisiklott a társadalmi ellenőrzés alól, a társadalmi fejlődés pedig ellenőrizhetetlenné vált.

Öllős László: A XII–XIII. század fordulóján, amikor Franciaországban a katarokat üldözték s egy részüket kiirtották, az egyik nagyváros előtt az ostromló keresztesek megálltak. Már nem sok választotta el őket a teljes győzelemtől, az ostromlók érzelmi állapota finoman fogalmazva is felajzott volt, s ebből nyilvánvalóan az következett, hogy a város lakosságát – úgy, ahogy van – lemészárolják. Tudható volt ugyanakkor, hogy a városban nem csak katarok, hanem rendes katolikusok is élnek, sőt mi több, az is tudható volt, hogy katarból legföljebb néhány száz. Felmerült a kérdés a keresztesekben: hogyan fogjuk megkülönböztetni az eretnekeket az igazaktól? A pápai legátus erre azt válaszolta: öljétek le őket mind, Isten majd kiválasztja az igazakat. De ugyanígy említhetném Jeruzsálem elfoglalását, ahol is szintén úgy törtek be a városba, hogy kirabolták, s hittől függetlenül lemészárolták a lakosságot. Szóval az, hogy fejetlenül gyilkolnak, nem XX. századi találmány. Mint ahogy az sem, hogy rokon rokont, szomszéd szomszédot gyilkol. Abban viszont feltétlen egyetértek, hogy a huszadik században az ember éppen a technológiai fejlődés eredményeképpen hihetetlen tökélyre fejlesztette a gyilkolást. Mert bár korábban is voltak nagy gyilkolások – gondoljunk csak a harminc-éves háborúra –, a civil lakosság tudatos pusztításának a XX. századi mértékére nem volt példa. Azok a próbálkozások azonban, melyek korábban, a nagy nemzetállamok korának időszakában pusztítások révén akarták egyesíteni a világot, sorra kudarcot vallottak.

Csanda Gábor: Szilágyi Istvánnak a Hollóidő című történelmi regényében igen sok kegyetlenség történik, nem véletlenül, hiszen a törökvilág idején játszódik. Egy nyertes csata után az egyesült német–magyar haderő parancsnokai elhatározzák, hogy a levagdalt török koponyák gúlába rakásával örvendeztetik meg hercegüket. Fogadást kötnek a levagdalt koponyák számára vonatkozóan, hiszen ha a kellő mennyiség összejön, a király végre elszánja magát, s háborút indít a török ellen. Az éjszaka leple alatt ezért ki-ki portyázó-szedegető csapatokat küld a véres csatatérre török koponyát gyűjteni, illetve zsákszám vásárolják a koponyákat az elesetteket prédáló hajdúktól is. Ahhoz persze, hogy a vállalkozás sikerrel járjon, tehát hogy a herceg a csatát sikeresnek és győztesnek tarthassa, bizony, a még élő elesetteknek, végül pedig még néhány dicsőségben megholt magyar vitéznek a fejére is szükség mutatkozott, ami, tekintve a magyar és a török ábrázat közti elenyésző különbséget, nem szúr szemet. Megszerzik tehát a szükséges számú koponyát, s ilyen értelemben happy enddel végződik a történet, mert a magyarok vezére megkönnyebbülten felsóhajt: Van Isten: lesz háború! És valahol igazolódik az, ami a regény elején elhangzik, hogy az ember azzal is a barbárhoz igazodik, ha szemben áll vele. És amit a történet úgyszintén megvilágít: nincs új a nap alatt, a pusztításnak és a versenyszellemnek az ötvözete sem huszadik századi vívmány.

Lacza Tihamér: Leonardo da Vinci zseniális ötleteit a XV–XVI. században a technika egyszerűen képtelen volt megvalósítani. Most tekintsünk el attól, hogy ezek műszakilag mennyire voltak kidolgozott elképzelések, csak azt mérlegeljük, hogy valakinek az agyából kipattant az ötlet – az ejtőernyő, a repülőgép, a szkafander, a búvárruha, sorolhatnám –, s nem volt a megvalósításához adott műszaki háttér. A terroristák gazemberek voltak a XVI. században is, például a méregkeverők, akik kifinomult módszerekkel tudtak embereket eltenni láb alól, vagy gondoljunk a Medici család történetére, mely csak egy kis szelete az itáliai reneszánsz históriának, mégis hullahegyeket kellett utánuk eltakarítani. Az eszközök azonban most egy őrült elme kezében sokkal nagyobb hatást tudnak kiváltani. Egy farzsebbe tehető nukleáris töltettel például a fél kontinenst ki lehet irtani. Ha ne adj’ isten egy őrült terrorista fölszáll egy ilyen nukleáris töltettel Jeruzsálemben az autóbuszba, s felrobbantja a pokolgépet, akkor nemcsak az autóbusz repül levegőbe, hanem az egész Közel-Kelet. S persze ez megtörténhet bárhol másutt is. Tehát van ez a furcsa dilemma: a műszaki fejlődés rendkívül meghatványozta az eszközök hatását. A gazember, az őrült terrorista a világon bárhol rendkívüli veszélyt jelenthet. Ezzel szemben ha valaki jó ember, és történetesen valami szépet akar, annak a hatása, sajnos, nem nőtt meg hatványozottan. Hiába volt Albert Schweitzer szent ember, nem mentek tömegestől Lambarénébe utána, nem akartak mellette vagy általa milliók megdicsőülni – ellentétben egy fanatikussal, aki öngyilkos merényletet követ el.

Barak László: A nemzetközi terrorizmus újabb kihívás. Elhangzott már a kérdés: hogyan lehetséges, hogy olyan váratlanul érte az Egyesült Államokat a szeptember 11-i terrortámadás. Hogyne érte volna váratlanul, amikor a hidegháború s a katonai tömbök szembenállása következtében az összes védelmi doktrína egy totális háborúra volt berendezkedve. Most azonban, hogy ilyen szempontból békeidő van, s már nem az a kérdés, hogy a világ egyik fele kiirtja-e a másikat – remélhetőleg ez már valóban nem kérdés –, ki kell fejleszteni és meg kell tanulni az új védelmi doktrínákat, hogy az effajta veszélyekkel szembe lehessen nézni. S ez csak idő kérdése, mert biztos vagyok abban, hogy nagyon sok ember nagyon sokat dolgozik ennek a megvalósításán.

Lacza Tihamér: Kétszázmillió évvel ezelőtt jelentek meg a nagy mocsarakban az első hüllők, ezekből aztán kifejlődtek a dinoszauruszok, melyek százmillió évnél is tovább uralták a Földet, s közben, mondjuk olyan nyolcvanmillió évvel ezelőtt megjelent egy kis rágcsáló is, a mi ősünk. Ott téblábolt a legszívósabb, legellenállóbb, sokszor óriási dinoszauruszok közt, meglapulva a fűben. És aztán történt valami, a monstrumok eltűntek, a kis rágcsálók, ezek az emlőskék pedig túlélték a drámai változást, leszármazottaik pedig itt vannak…

Csanda Gábor: Itt ülnek a Vámbéry kávéházban.

Lacza Tihamér: Igen, mi volnánk azok. Kérdés persze, meddig. Dougal Dixon könyve, A jövő zoológiája arról szól, hogy milyen lesz a Föld élővilága ötvenmillió év múlva. Hogyan néznek majd ki az időközben elmozgó kontinensek, s kérdés, hogy Európáról egyáltalán beszélhetünk-e még ekkor, de ez mind nem érdekes ahhoz képest, hogy ebben a gyönyörű könyvben, melyben érdekesebbnél érdekesebb leendő állatok, tollas és nem tollas állatkák ábrázolása látható, nem találni embert. Tehát a zoológus, szabadjára engedve képzeletét, nem számol azzal, hogy ötvenmillió év múlva a Földön még itt fog valahol téblábolni az ember…

Öllős László: A XX. század mégis, minden válság ellenére elég nagyot alkotott, ha figyelembe vesszük azt az elgondolást, mely szerint válságokat meg lehet oldani erőszak nélkül. Anélkül tehát, hogy embereket irtanánk. Ha az emberiség történelmét megpróbáljuk két szakaszba besorolni – az egyik szakasz, amikor az ember háborús állapotban él, a másik, amikor békeállapotban él, azt tapasztaljuk, hogy amint halad előre az emberi történelem, úgy nő a békeállapotban élés aránya. Gyakorlatilag korai történelmünk a folyamatos háborúban élés időszaka volt, így nézett ki az ókor és a középkor jelentős része is, de a XX. századra ez már nem mondható el; a hidegháborút nem sorolom ide. Az igaz, hogy a háborúk nagyon szörnyűek voltak, amikor voltak, de mégiscsak megnőtt a békeszakaszok aránya a háborús szakaszokéval szemben. Egyébként szükségszerű válság van, hiszen a technológiai, a társadalomszervezési kapacitások időről időre kimerülnek, fel kell találni újakat, s míg azokat megtanuljuk, bevezetjük, addig idő telik el, s addig gondok vannak. De ezeket a gondokat meg tudjuk oldani úgy, hogy közben nem gyilkolunk. S ennek, azt hiszem, a huszadik században elég mély gyökerei vannak.

Lacza Tihamér: Egy lényeges dologról még nem volt szó, de a könyvben benne van: ez a XX. század az információ százada is. Azt, hogy milyen módon felgyorsult az információáramlás révén a kommunikáció, nem lehet egyetlen korábbi századéval sem összehasonlítani. Önmagában már ez a tény is új arculatot adhat egy korszaknak. Hogy a hírek, a tények, az ismeretek, az információk milyen gyorsan jutnak el az egyik pontról a másikra, s a Föld elvileg egy nagy faluvá zsugorodhat. A televízió vagy a számítógép előtt ülve az ember akár a történésekkel azonos időben tudomást szerezhet bármiről.

Csanda Gábor: Kérdés, hogy mire megy ezzel a fölgyorsulással az ember. Nem a frusztrációra gondolok, hanem a bőség zavarára, az ebből fakadó zavarodottságra, s amiről már szó volt, az értékrend felborulására. Olvastam egy felmérést, mely azt vizsgálta, hogy egy átlag amerikainak a szabad idejében tájékozódás céljából mi mindenre van lehetősége, az információkínálat és a vagyoni helyzete szempontjából. Tehát hogy mennyi könyvet vehet hetente, hány folyóiratot és napilapot járathat, mennyi rádióműsort hallgathat, hány tévécsatornán mi mindent nézhet ott, abban a városrészben, ahol él, és így tovább, és a felmérés szerint ebből a mérhetetlen nagy választékból ő három tévécsatornát néz, semmi egyébre nem tart igényt. Szóval, a lehetőség és a lehetőség kiaknázása közt ebben a felgyorsult században egyre nagyobb a távolság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy összejöttünk egy könyvbemutatóra, s annyian vagyunk, ahányan itt ülünk, míg, fölteszem, ha egy könyv századokkal ezelőtt megjelent, nagyobb esemény volt, még ha hetekig-hónapokig eltartott is, míg az a pár tucat ember, akit érdekelt, összejött, hogy megvitassa. A huszadik században vált megszokottá, hogy amilyen gyorsan megíródik egy könyv, olyan gyorsan el is tűnik a süllyesztőben, esetleg anélkül, hogy bárki is észrevenné.

Barak László: Az információáradat és a frusztráció kapcsán jut eszembe egy triviális történet. Annak idején, valamikor még 1994-ben Hunčík Péterrel Angliában jártam. Oxfordban sétáltunk az utcán, és arra lettem figyelmes, hogy ott a tinédzserek valamilyen műszert tartanak a fülüknél, és beszélnek bele. Akkor én megkérdeztem a társamtól: „Mit csinálnak ezek itten, Péter?” Mire ő: „Hát telefonálnak!” S lám, itt a telefon, mindenkinek van. Ez az egyik oldala: hogy milyen gyorsan történt az egész. Mégpedig többé-kevésbé annak köszönhetően, hogy megszűnt a hidegháború, hiszen ellenkező esetben a készülékekhez való hozzájutásunk valószínűleg tovább tartott volna, s a maiaknál nyilván sokkal nagyobb mobiltelefonokkal járkáltunk volna. A másik vetület: az, hogy az embernek naprakész információi vannak, ráadásul ha akarja, ha nem, hiszen ha nem akarod is, szembesülsz azzal, ami a világon történik, és ez, bár elismerem, frusztrálhatja az embert, de nagyobb felelősségérzettel kell, hogy eltöltse. Tehát ha nem vagy köldöknéző, nem csak abban gondolkodsz, hogy mi történik a közvetlen környezetedben, hanem felelősséget érzel azért is, ami mondjuk Japánban vagy az Antarktiszon történik.

Kiss József: Szintén egy triviális történetet mondanék, egy nagyon konkrét, primitív példát. Ott lakom a HZDS-házzal szemben, ez az a ház, amelyik most, vasárnap reggel háromnegyed egykor kigyulladt. A tűzoltók egy órán belül értek a helyszínre, s akkor derült ki, hogy egyetlenegy vízforrásra sem kapcsolhatók rá a készülékeik. A tető vígan ropogott, a tűzoltók meg csak cigarettáztak, a HZDS-ház meg vígan égett…

Öllős László: Lám, mondtam én, hogy vannak azért pozitív folyamatok is!

Kiss József: Jelen volt egy szomszédom, aki a tévéseknek is nyilatkozott. A kamerába mondta, hogy ha az a ház gyullad ki, amelyben mi is lakunk, azóta már mind szénné égtünk volna. Ezt persze nem hozta a tévé. Ehelyett a tűzoltók szóvivőjét szólaltatták meg, aki olyasmit mondott, hogy a tűzcsapok nincsenek összhangban az ő berendezéseikkel.

Barak László: Na, látjátok, ez az írástudók, a tájékoztatók felelőssége.

Csanda Gábor: Ráadásul tán nem is a HZDS-ház égett, hanem a szomszédja...

Kiss József: De nemcsak az információáradat van, van egy másik dolog is: a rettenetes nagy differenciálódás. Ezeknek az információknak neked, nekem, nekünk csak bizonyos részére van szükségünk. Nem tudom, ki hogyan van vele, ebben nyilván közrejátszik a mi kelet-európai nyomorúságunk is: például nincsen hely, ahová tegyed a könyveket. Az egyik ismerősöm mesélte a múltkor, hogy kénytelen volt megválni az összes szlovák nyelvű könyvétől. Kirakta a lépcsőházba, de hetekig nem vitte el senki, pedig értelmiségiek közt lakik. Mert nekik sincs hová rakniuk a könyveket. Ha leülsz a számítógéphez, és elkezdesz internetezni, azon veszed észre magad, hogy fél napig interneteztél, de még semmi olyan lényeges információhoz nem jutottál, mint amikor tíz koronáért megvetted az Orbisban a Valóságot vagy a Kortárst, mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt.

Barak László: Meg kell tanulni ezzel együtt élni. Ez a globalizáció átka. Ez ellen nem küzdeni vagy védekezni kell, ezzel meg kell tanulni együtt élni. Világos, hogy mi fél napokat vagy fél órákat ülünk a számítógép előtt, de biztos vagyok benne, hogy amit én fél óráig keresek az interneten, azt a tizenkét éves fiam fél perc alatt megtalálja. Ez a mi ballasztunk. Szerintem majd szépen megtanuljuk mi is…

Győry Attila: A ti korosztályotok akkor is előnyben van. Ti még kaptatok és lemásoltatok egy olyan kultúrát és életvitelt, amely harminc-negyven évvel ezelőtt még működött. Tehát ha valami történne, s megszűnne minden civilizáció adta lehetőség, a ti korosztályotok, ha nem rögtön is, de még vissza tudna lépni abba az életbe, amely mondjuk a XIX. században, villanyáram nélkül is lehetséges volt. A fiatalabb korosztályok, a magamét is beleértve, erre már képtelenek volnának. Egyszerűen leállnának. Ha abbamaradna az áram- és a telefonszolgáltatás, én például nem tudnám megfelelő módon rendezni az életemet.

Ozogány Ernő: Ennyire azért nem rossz a helyzet. Vernének A rejtelmes szigete is azt mutatja, hogy ha az ember kőkori körülmények közé kerül, akkor is fel tudja magát találni pillanatokon belül. Vissza szeretnék térni ahhoz a gondolathoz, hogy szinte folyamatosan válságban élünk, s a válságjelek évszázadok óta folyamatosan érzékelhetők. A minap került a kezembe Hessének a századfordulón, 1904-ben írt regénye, a Peter Camenzind. A főhős, kivonulva a társadalomból, megpróbál magának egy rousseau-i világot teremteni. Ebben a könyvben benne van a válságjelenség: tehát hogy az, amit a XIX. századtól örökölt a társadalom, egy gondolkodó ember számára esetleg nem megfelelő, nem jó, menekülni kell belőle, s a főhős menekül is. Válságba kerül. Ami a terrorizmust illeti: döbbenetes, de a terrorizmus valamely meglevő társadalmi feszültségnek a torz megnyilvánulása. Amikor Luccheni leszúrta Sissit, nem gondolt arra, hogy húsz év múlva Lombardia nem tartozik az osztrák birodalomhoz. Amikor Gavrilo Princip lepuffantotta Ferenc Ferdinándot, eszébe nem jutott – ugyan meg sem érte –, hogy négy év múlva nem lesz Osztrák–Magyar Monarchia. Van itt ugyanis egy nagyon-nagyon komoly probléma, erre egy amerikai szociológus hívta fel a szeptember 11-i terrortámadás kapcsán a figyelmet: a világnak jelenleg körülbelül hét százaléka gazdagszik folyamatosan, a globalizáció folyamán, további nagyjából tíz százaléknak van lehetősége arra, hogy megőrizze a jelenlegi szintjét vagy előrelépjen, az összes többi pedig reménytelenül leszakad. A világ négyötödének nem lesz esélye arra, hogy továbblépjen, sőt viszonylag sokkal rosszabbul fog élni, mint ma. És ez a négyötöd növekedni fog, mert a világ fehér lakossága relatíve és abszolút számokban is csökken. Gábor Dénes 1971-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat. Ugyanebben az időben, 1976-ban Umberto Colombo Hulladékkorszak után címmel megírta a Római Klub 4. számú jelentését, melyben kimondja, hogy a világ nem mehet tovább ezen az úton, mert a környezetszennyezéssel és a túlköltekezéssel megöli magát. És mi történt az azóta eltelt harminc évben? Semmi. Ez a gond a globalizációval. Jelenleg abba az irányba mutat, hogy néhányan meggazdagszanak, a többiek elszegényednek.

Kiss József: Az adatok ennél is drasztikusabbak. Amikor ez a szeptember 11-i tragédia még egészen friss volt, akkor a magyar közszolgálati tévében többek közt szót kapott egy professzor a Külügyi Intézetből, aki korábban Afganisztánban volt magyar nagykövet, úgyhogy az állapotokat meglehetősen ismeri, s elkezdte feszegetni ennek a terrortámadásnak a szociális gyökereit. Utána soha többé már ezt a szociális kérdést nem hozta elő. Azt hiszem, nem állok messze az igazságtól, ha feltételezem, valaki szólt neki, hogy ne folytassa, mert úgysem kerül adásba, meg se hívják a tévébe. Szóval, ez a téma lekerült a napirendről, pedig a terrorizmus gyökerei itt vannak. És bizonyos, hogy ennek orvoslását nehéz lesz kidolgozni.

Barak László: Ez világos, de tudatosítanunk kell, hogy mi a civilizációnak ahhoz a részéhez tartozunk, amely ezt okozza – azok szemében, akik szegények. Tehát mi nem viselkedhetünk úgy, ahogy mondjuk Csurka István a parlamentben, amikor kijelentette, hogy a mocskos és gazdag Amerika megérdemelte. Mert mi pontosan ugyanolyan gazdagok vagyunk azokhoz az afrikai vagy ázsiai népekhez képest, melyekről itt szó lehet. Másrészt – és most lehet, hogy ki fogtok nevetni – szerintem vissza kellene gyarmatosítani azokat a területeket, amelyek megszűntek gyarmatok lenni. Nem úgy, hogy bevonul a katonaság, s fölállít ott egy diktatúrát, hanem gazdaságilag. Oda kell vinni a működő gazdaságot, s szerintem ennek már vannak is jelei. Nézzed meg Moszkvát. Én ugyan nem jártam ott soha, s nem is kívánkozom oda, de láttam ismeretterjesztő filmeket a mostani Moszkváról, a valamikorit meg jól ismerjük. S bár tudom, hogy ez Oroszországnak csak kirakata, és nem jellemzője, világos, hogy a gazdasági nagyhatalmak számára Moszkva további profitot és gazdagodást jelenthet úgy, hogy az ott élők munkához és keresethez jutnak. Szerintem ilyen irányban halad a világ, és a gazdasági szakemberek ilyen stratégiákon dolgoznak. Más lehetőséget nem is látok, hiszen az nem megoldás, hogy repülőgépeken vagy bármiféle más úton-módon élelmiszert juttatnak az éhezőknek. Az éppen csak a vegetáláshoz elég.

Hodossy Gyula: Talán célszerű volna most, ha ki-ki szólna valamit konkrétan a könyvnek arról a területéről, amelyiknek a szerzője. Beszélgessünk például arról is, hogy A mi 20. századunknak a fejezetei mennyire időtállóak. Mi a könyv hozadéka, és egyáltalán: érdemes-e ilyen közelről összefoglalni egy századot, hiszen lényegében még most is a huszadik századot írjuk. Érdemes volt-e ilyesmire vállalkozni, vagyis hogy érdemes-e, lehet-e egyáltalán, az elhangzottakat figyelembe véve újat mondani, gondolni.

Öllős László: Nagyon általánosan fogalmazva: érdemes belevágni. Nevezzünk minden új gondolatot az egyszerűség kedvéért találmánynak. A regénytől kezdve egészen a kémiai újdonságokig. Először is kell egy feltaláló, aki azt az új dolgot kitalálja, feltalálja, valamilyen módon rögzíti, majd elkezdi terjeszteni. Mindenképpen időbe telik, amíg az az új gondolat, új szemléletmód, új elv, új érték, új eszme elterjed. Ehhez hozzá kell számítani azt, hogy különféle érdekek lesznek, melyek ezzel szemben állnak, különböző tradíciók, melyek nem képesek s melyeknek nem akaródzik másként élni, számtalan zavaró tényező, mellyel előre nem lehetett számolni, s lesznek ennek a találmánynak mindenféle másodlagos pozitív és negatív hatásai. De ha van benne gondolati erő, akkor beépül a civilizáció rendjébe, akár emlékeznek közvetlenül rá, akár csak közvetve, olyasmik által, melyek majd csak ebből a találmányból következnek. Valamilyen módon mindenképp beépül, még ha tévedés is. Egyébként még ez sem oly elkeserítő, mert a jó minőségű tévedéseknek is hatalmas pozitív hatásuk van – amint ezt egy ismert német szociológus megállapította –, ugyanis a jó minőségű tévedések jó minőségű kritikát váltanak ki. Ezeket nem lehet néhány szlogennel lesöpörni az asztalról.

Kiss József: Konkrétan a mi területünket érintve, tehát Öllős Lászlóé az eszmetörténet, az enyém a történelem, azt hiszem, az igazi kihívást az jelentené, ha sikerülne konfrontálni a különböző szemléletek jegyében született munkákat és nézeteket. Néha elgondolkodom azon, hogy például a Trianon utáni Magyarország történetére volna szükségük a magyar szakos hallgatóknak, akik esetenként azt sem tudják, mi volt 1956, miért ült Déry, közben pedig Déryről tanulnak. Vagy vegyük a húszas éveket, mondjuk, Kosztolányit. A rendszerváltás előtt egyszerű volt: egyféle