Kerek és kurta gondolatok képmestere

# Három ország három színházában dolgozott az elmúlt fél év alatt. A három előadás természetesen három rendezőt jelent. Ascher Tamásnak Bécsben, Eszenyi Enikőnek Pozsonyban, Szabó Istvánnak Kasselben tervezett díszletet. Ausztria, Szlovákia és Németország mellett Khell Zsolt Budapesten Orwell Állatfarmját olvasta, hogy Bozsik Yvette rendezéséhez is # alkosson pontos képet. Közben megfordult Nyitrán is, ahol a kaposváriak Megbombáztuk... című előadásában dolgozott, amely A 22-es csapdája alapján született.

Ha jól számolom, huszonharmadik évadját kezdte el az idén. Abból, hogy sokat dolgozik, arra következtetek, nemcsak az ízlését és a tudását, hanem az emberi magatartását is szeretik a rendezők. Egy díszlettervező ugyanúgy viszonyul a rendezőhöz, mint például a színész?

Ha a közös nevező megkeresésére gondolunk, akkor igen. Mert ugyanúgy, ahogy a színészek, a rendezők is különbözőek. Van, aki azt mondja: „Én nem értek a díszlethez, szeretném, ha teljes egészében te találnád ki”, másvalakinek meg nagyon is határozott elképzelései vannak, amelyekhez „ellenőrt” és rajzolót keres. Én már mindkét típust jól ismerem. Gothár Péternek például iszonyú erős a látásmódja. Szinte megrendeli, mit kér, és csak kontroláltatja velem, hogy „jól gondolom, ez így van?”. És ha jól gondolja, akkor azt kell mondanom, hogy „igen”, ha pedig korrigálni kell valamit, akkor meg lehet beszélni vele, és elmozdul arról a pályáról, amelyet eredetileg elképzelt. Vele szemben a másik rendező csak azt tudja, hogyan akarja színpadra vinni a darabot, gomolyog az agyában valami, és ahhoz kér egy képet. A kettő között természetesen van még ezer típus.

Önhöz melyik áll a legközelebb?

Az, aki a skála közepén áll.

Idomulni nehezebb, vagy az a rosszabb, amikor ott áll a rendező széttárt karokkal, és azt mondja: „Csinálj, amit akarsz!”?

Mind a kettő elég rossz. Idomulni, pláne, ahogy öregszik az ember, egyre rosszabb, de a totális szabadság sem jó, mert nem érzem benne, hogy mit akar a rendező, és miképpen harmonizál majd a munkám az övével. Számomra Mohácsi János az ideális rendező, akivel a Megbombáztuk...-at csináltuk. Ő ugyan szabad kezet ad, de mindig érzem mellette az erőt is, hogy merrefelé sodorja, hova akarja elvinni az előadást. Ebben persze az is benne van, hogy 1981 óta dolgozunk együtt. Gothár Péter nagyon erősen látja a képet. Egyébként Szabó István is ilyen. Filmesként mindent pontosan lát, valamilyen módon nekem ebbe a képbe kell belesimulnom. Ami vagy megy, vagy nem. Ha már nagyon feszesek a keretek, akkor ki kell mondani, hogy ez és ez nem működik. A Három nővér kapcsán ennek most épp tetten érhetőek a stádiumai. Tavaly, a szeptember 11-i szörnyűség után voltunk kint Kasselben, ahol azóta a Csehov-darab prózai és operaváltozatát is megrendezte Szabó István. Mivel minden anyag a terrortámadásról szólt, azt mondta: „Ha ez van, akkor ez most ilyen legyen.” Mármint a színpadkép.

Irina, Olga, Mása és a Világkereskedelmi Központ? Hogy jön ez így össze?

Szabó Istvánnak nem állt szándékában aktualizálni a darabot. Nem akarta azt mondani, hogy ez itt is lejátszódhat, csupán finoman jelezte. Főleg az operaelőadásban, amelynek zenéjét Eötvös Péter komponálta. Szabó István koncepciója szerint a jelenbe is bele lehet szőni a múltat. „Igen, ez akkor játszódik, de érvényes ma is” – állítja. Ezzel a megállapítással én is azonosulni tudok. Tehát nem fontos, hogy a színészek vagy az operaénekesek garbóban és farmerben járjanak, csak a környezetet kell úgy megcsinálni, hogy ez a történet bármikor belehelyezhető legyen. A tartalma úgyis örök érvényű. De ennek a mai környezetnek a képe ezerféleképpen létrehozható, és mi már tavaly, a repülőtéren azon gondolkoztunk, miképpen legyen ez New York, meg egy kicsit a jövő, hiszen Versinyin is azt mondja: „Most még így élünk, de 200-300 év múlva mindenki boldog lesz.” Csak sajnos tévedett, mert a világ azóta rosszabb lett.

Ehhez képest mi van a színpadon?

Egy üres, sivár telek palánkkal körbevéve, mint nálunk vagy bárhol Kelet-Európában. És ott van egy dácsaszerű építmény oszlopokkal, de nincs fal, a háttérben pedig jól látható Moszkva, ötven év múlva, hatalmas lakóteleppel és toronyházakkal. Vegyes a kép. Álmodernizmus, álperspektíva, álfejlődés. Az egész előtt egy hatalmas felüljáró, amely az elutazás, az elvágyódás szimbólumát jelöli.

Prózában és operában ugyanaz a díszlet?

Nem lehet ugyanaz, hiszen az operában ott a zenekari árok. A prózai előadás dúsabb és realisztikusabb egy kicsit, ott falak vannak, de nem festettek, hanem feketék. Az operában pedig eleinte üres a tér, később pedig azokat a díszletelemeket használjuk, amelyekkel mozogni lehet. Az opera másfél órás előadás szünet nélkül, oda a négy felvonásos prózai előadás képeit nem rakhattuk be.

Ez is furcsa helyzet lehet: díszletet tervezni két, egymással erős szimbiózist alkotó előadáshoz.

Ilyet még sosem csináltam. Nem is voltam boldog tőle. Ennél még az is jobb, ha egy rendező külföldön is megrendezi az otthon már létrehozott előadását. Az egy copyright. Ascher Tamás Osztrovszkij darabját, Az erdőt vitte ki Bécsbe, Eszenyi Enikő az Antonius és Kleopátrát Pozsonyba.

Ha ehhez hozzávesszük Szabó Istvánt, ez tényleg a szakma krémje.

Csak „öregek”. Enikőt kivéve. Ő az örök fiatal.

Női rendezőkkel szívesen dolgozik?

Szeretem őket, mert máshogy gondolkoznak, mint a férfiak. Novák Eszterrel és Bozsik Yvette-tel is dolgoztam már. Ők is jó rendezők, bár nem elsősorban azért kedvelem őket, mert rendeznek. Hanem mert máshogy jár az agyuk. Nem is úgy kérdeznek, mint a férfiak. A legtöbbször azt mondják: „Ezt nem tudom megfogalmazni, de úgy érzem...” Nekem ez nem okoz gondot. Látom, hogy nincs megfogalmazva a gondolat, csak az érzés van, és azt lökik előre. A férfiak ezt még szégyellik is, ezért köré tesznek valamilyen ködös, hülye dumát. Szégyellik az érzéseiket, és kitalálnak hozzá mindenféle ideológiát. Lehet, hogy az a jobb, ahogy a nők csinálják. Nem állítom, hogy az a könnyebb is, de már megszoktam, és élvezem megfejteni, hogy mi lehet mögötte.

Szabó Istvánnal hogyan került kapcsolatba?

Felkért az impresszáriója, és elkezdtünk egy munkát Mannheimben. A Sába királynőjét. Talán Szakács Györgyi jelmeztervező ajánlott be neki. Ez a munka aztán hirtelen meghiúsult, és Szabó István azt mondta. „Ne félj, majd kárpótollak érte!” És egy idő után megint felhívott, és jött a kasseli Három nővér.

És ő is előbb vázolta az elképzeléseit, majd szólt, hogy próbáljon magának rést találni rajta?

Nem. El#ször elmondta, hogy # ezt Budapesten már megrendezte, és azt szeretné, ha... persze, ilyenkor felmerül az emberben, hogy akkor miért nem ugyanazt a díszlettervezőt hívja? Megnézni nem tudtam az előadást, mert csak kétszer ment, és videofelvétel sem készült róla, az elmondottak alapján pedig csak kérdezősködni tudtam: „Miért úgy csinálta, és miért nem amúgy?” Túl sokat persze nem beszélgettünk, mert ő állandóan dolgozott, és főleg külföldön.

Az Antonius és Kleopátrában mit érzett kihívásnak?

Elsősorban Enikőt. Tőle olyan ötleteket és olyan kérdéseket kap az ember, hogy felfrissül az agya. Eleinte úgy képzeltem, ezt a darabot nem lehet jól megrendezni, azért nem szerepel olyan gyakran a színházak műsorán. Túlzottan romantikus, patetikus, a történet utolsó része annyi helyen játszódik, hogy az már statikus. Olyan a darab szerkezete, hogy a mai színházi formának teljesen ellenáll.

Ezért találta ki a két rúgós ágyat, amely egymáshoz kapcsolva hajóként is kitűnően működik?

A rúgó Enikő ötlete volt. Attól én ódzkodtam is egy kicsit, nem bíztam benne, hogy ez így működni fog. A női logika persze nem ismer lehetetlent. Az ágyból asztal lesz, az asztalból hajó, de ez a szerkezet gurul is, és ha kell, felfordítható. Tehát több célt szolgál. Rengeteg műszaki gondot kellett megoldanunk, de sikerült.

Ha most Peter Brooktól kapna felkérést, aki az üres színpad híve, megörülne?

Nagyon jó lenne. Nem kellene sokat tervezni. Shakespeare drámáját, A vihart láttam tőle Párizsban. Úgy kitalálta az üres teret, hogy az több munka volt a díszlettervezőnek, mintha telerakta volna. Utólag tudtam meg, hogy ebbe az üres térbe mi minden volt „belemélyítve”. Régi, barokk színház, levert vakolat, a színpad egészen a földig leverve. Az egész úgy nézett ki, mintha szétszedték volna a színházat. A látszólagos üresség mindig izgalmassá teszi a teret, hiszen sűríteni kell a gondolatot, minden jelenetet alaposan végig kell gondolni. Üres színpad nem is alkalmas bármilyen darabhoz.

A látványos, hatásos díszlet ugyanilyen provokatív lehet.

Én is szeretem, ha a nézők felhördülnek egy váratlan kép láttán. Vannak azonban későn leeső tantuszok is, amikor a néző nem egy másodperc alatt kapja meg a látványt, hanem csak lassan borzong bele, hogy mi történik. Mohácsi János kaposvári rendezésében, A nagy Romulusban egy tank törte át a falat. Az nagyon jó efekt volt. Ott tényleg meghökkentek a nézők. Semmi előjele nem volt, hogy ez bekövetkezik. Klasszikus római kép után egyszer csak ott áll a tank. Posztmodern bolondozás. Ión oszlop neonnal. Akkoriban kaptam díjat egy másik előadásra. Idegesített, hogy miért nem ezért adták.

Mit szeret jobban? Ha annyi pénzt kap, hogy minden elképzelését megvalósíthatja, vagy ha szűkös az anyagi keret, és ez mozgatja meg a fantáziáját?

Az ideális helyzet a kettő között van. Nem jó, ha egészen alapvető dolgokat nem lehet megcsinálni, de az sem, ha mindenre van pénz. A normális költségvetés a jó, amelyben kedvemre csoportosíthatok. Kihagyok valamit és ahelyett olyat csinálok, amit fontosabbnak tartok. A jó középarányt szeretem, az mindig biztos alap. A teljes szabadság, pláne egy olyan rendezővel, aki mellett szintén szabad vagyok, nem jó állapot, mert akkor olyan régi vágyakat elégítek ki, amelyeket a maguk idejében nem tudtam megvalósítani. Igen, erre is volt már példa.

Gothár Péterrel most filmben dolgozik.

Závada Pál írta a forgatókönyvet, teljesen naprakész a történet. Magyar szépség a címe, és a mai magyar valóságról szól.

A filmnél két megoldás közül lehet választani: megtervezi a díszletet és felépítik, vagy megkeresi a jelenethez leginkább illő helyszínt.

Én boldogan keresgélek, de a filmet nem szeretem annyira, mint a színházat. Az egy kiszolgáltatott helyzet. Babarczy László, a kaposvári színház igazgató-főrendezője fogalmazta meg nagyon jól, hogy a filmrendező, képletesen szólva, úgy dolgozik, hogy mindenféle emberrel és fontosnak tűnő cuccokkal megrakja a hőlégballon kosarát, és hogy minél magasabbra szállhasson, fokozatosan kezdi kidobálni őket. Az embereket is, meg a cuccokat is. Legutoljára a szinkronstúdiósokat hajigálja ki, akik a munka nagyságát tekintve a legkevesebbet dolgoztak. Aztán, hóna alatt a több tekercs filmmel, a rendező elszáll egyedül – mondjuk a cannes-i fesztiválra. Egyetlen pozitívuma van a forgatásnak. Olyan emberekkel ismerkedhetek meg, például technikusokkal és állatidomárokkal, akiket aztán beviszek a színházba. Mert az az én hazám. A színház.