Kedves Pista!

Két köszönő levélkémre nem válaszoltál. Most élőben szólok hozzád, de Te már odaát vagy, ahonnan hallható szóval nem felelhetsz. Talán majd egyszer, álmomban mondasz vagy intesz valamit. A Nő szerkesztőségében ismertelek meg, aztán az Új Szó kulturális rovatának szobájában találkozgattunk. Keserű, indulatos ember voltál, mint aki nincs otthon a neki rendelt világban. Örököltél egy test- és lélekalkatot; ezt kaptad valahonnan, nem tudom, honnan, nem beszélgettünk róla, de erről senki sem tehet. Volt egy súlyos beszédhibád; ez már kisgyermekkori szerzemény. Értettelek, hisz édesapám ugyanígy, ugyanazért kapkodott a hangok után éveken át. Hívő ember voltál, s ezt egy-egy gesztusoddal a harcias istentelenség éveiben is jelezni merted. Megsebzett s mint közírót, aki hivatásból az első arcvonalban küzd, nap mint nap kivérzett a belső háborúság, a szellem szabadságharca a diktatúra ellen. Aztán eljött a fordulat, s nem egészen azt kaptuk vele, amit vártunk. Bírjuk ugyan a nekünk oly igen fontos szólásszabadságot, de a nemzetközi kommunizmus diktatúrájának helyére a nemzetközi tőke parancsuralma nyomult közénk, sajtónkat is ő vette birtokába. Csak az ember sikkad el most is, mint azelőtt. Elbuktál, félresodortak. Örömmel láttalak pozsonyi templomunk padjában, majd szomorúan néztem betöltetlen helyed felé, mert gyülekezetünkkel is meghasonlottál. Beteg voltál, magányodba zárkóztál, készültél odaátra. Szerettünk, Pista, csak néhányan figyelmesebben is szerethettünk volna. Ha jobban kimutatom, meghitt barátom is lehettél volna. Igen, ez az örökös volna, ez a boldogtalan, átkos értelmű segédige, amely a múlt idő elszalasztott nagy lehetőségeit jelöli! Folyományuk azonban borzasztó: egy 51 éves, a köz, a magyarság, a demokrácia, a tiszta szellem, az irodalom és a színház szolgálatára kiválóan fölkészült, sokat tapasztalt, az életmű betetőzésére méltó férfi itt fekszik előttünk koporsójában, mi pedig, 10–15–20 évvel idősebbek, akik porhüvelyét körülálljuk, rossz lelkiismerettel kotorászunk emlékeinkben: ott a hoszszú, közös autóút közben, vagy a terített asztalnál, ezt vagy azt a megrendítően pontos kritikádat követőleg kellett volna úgy mozdulnom, hogy érezd: nemcsak régi jó ismerősöd és tisztelőd, hanem lélekben barátod is vagyok. Az utóbbi időkben két ilyen alkalom kínálkozott erre. A korábbi Dunaszerdahelyen, amikor a Nyitott Európáért Díjat átvetted, az utolsó ősszel, Pozsonyban, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társaságának tisztújító közgyűlése után. Az első alkalom nagyon sok embert hozott össze, elaprózta figyelmünket, a második egyéb feladatokat rótt rám, el sem búcsúzhattunk, pedig jó lett volna kikérnem a Társaság jövőjével kapcsolatos tanácsaidat. Dühös, szkeptikus, szarkasztikus voltál; remélem, nem lesz igazad, sikerül, ahogy Te is szeretted volna életet lehelnünk szövetségünkbe, amelynek nevében búcsúztatlak. Mentséget mindig talál az ember, de amikor hátunk mögött lehull az élet színpadának vasfüggönye, a maga Istentől írt szerepét játszó színész óhatatlanul átgondolja, mi mindent hagyott ki játékából. Tegye ezt mindenki, aki most jelen van, velem együtt. Hívjuk, keressük, segítsük, értsük és támogassuk egymást, váljunk egy érezhető fokozattal jobb emberekké. Adjunk esélyt egymásnak, hogy művét kiteljesíthesse. Isten veled Pista, Isten veled, Dusza István. Az irodalom emlékezete hosszú, az irodalom nem feledékeny. Betűkbe kódolt szellemed velünk marad.

Koncsol László, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társaságának elnöke