Károlyi Mihály a felvidéki magyarok üldözése ellen

Az Eduard Beneš által Londonban alakított csehszlovák emigráns kormány a második világháború éveiben átértékelte a nemzetiségekkel kapcsolatos politikáját. A korábbi – és szerintük nem kielégítő eredményekkel járó – asszimilációs politikát a németektől és magyaroktól való megszabadulás gondolatával cserélték fel. A csehszlovák vezetés nyugati és keleti szárnyának tagjai 1945 márciusában Moszkvában tanácskoztak a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttségével. A nyugati szárny vezére Beneš, a keletié Klement Gottwald volt. Összeállították a kormányprogramot (Beneš elnök 1945. április 5-én Kassán hirdette ki), amely a németeket és magyarokat kollektív háborús bűnösnek nyilvánította. A kassai kormányprogram megvalósítását célzó intézkedések sorában az egyik legfontosabb az ún. 33-as köztársasági elnöki dekrétum volt, amely 1945. augusztus 2-án a csehszlovákiai magyarok döntő többségét megfosztotta csehszlovák állampolgárságától. Ez a dekrétum igazolta a már korábban hozott diszkriminációs intézkedéseket, amelynek eredményeként a csehszlovákiai magyarság a teljes gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális jogfosztottság állapotába került.

Károlyi Mihály 1945 júniusában a csehszlovák–magyar viszony alakulását londoni emigrációjából figyelte. Sajnálatosnak tartotta a csehszlovák kormány korlátozó szankcióit a felvidéki magyarokkal szemben és veszélyesnek a jövőt illetően a két nép viszonyában. Benešnek ezt a következőképpen fejtette ki: „Meg kell értenem az Ön népének keserű érzéseit a magyarokkal szemben és a nehézségeket, melyekkel Önöknek szembe kell nézniük, ha mérsékelni akarják egy, a magyar kormányok által uszított, magyar fasiszták által üldözött és megalázott nép soviniszta kitöréseit, mégis úgy érzem, mindkét ország általános érdeke, hogy ha már alkalmazni kell a lakosságcsere politikáját, azt legalábbis igazságos és amennyire lehet, fájdalommentes módon kellene végrehajtani.”

Károlyi 1945 augusztusában úgy vélte, hogy eredményeket érhet el a két állam viszonyának javításában, mert Benešt 25 éve és a többi vezető csehszlovák politikust is régóta ismerte. Károlyi optimizmusa Benešsel kapcsolatban alaptalan volt. Beneš Csehszlovákiából nemzetállamot akart létrehozni, amelyben nincsenek kisebbségek. A velük való kapcsolatokat a jövőre vonatkozólag a következőképpen definiálta: „Ha a velük szemben gyakorolt lojális politika húsz éve alatt nem tudtak kiépíteni egy pozitív magatartást államunkkal szemben, és felhasználták az első alkalmas nemzetközi lehetőséget arra, hogy a Köztársaságot széjjelverjék, akkor mi ma nem ismerhetünk el más jogot az övékének, mint azt, hogy tőlünk elmenjenek. A világnak látnia kell, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti népcsere elkerülhetetlen, és a politikai, gazdasági és szociális fejlődés szerves folyománya.” Károlyinak nem volt tudomása Beneš és a vezető csehszlovák politikusok nézeteinek ilyen szélsőséges voltáról. 1945 augusztusában levelet írt Zdenek Fierlinger csehszlovák miniszterelnöknek és Jan Masaryk külügyminiszternek. Károlyi nem értette, hogy azok, akikkel Londonban kávézgatás közben a nemzetiségi kérdés háború utáni rendezését többször is megbeszélték, válaszra se méltatják, sőt amikor hivatalos küldöttség keretében Angliában jártak, elkerülték a vele való találkozást. A nekik írt levélben figyelmeztette őket, hogy nagy felelősséget vállalnak magukra a magyarok kitelepítésének egyoldalú lebonyolításával. „Nem ezt ígértétek Londonban a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatosan.” Egyedül Beneš nem vetette el a vele való találkozást, és többször is meghívta magához Prágába.

Károlyi angliai emigrációjában megpróbálta angol kapcsolatait is felhasználni a lakosságcsere ügyében, angol ismerőseiben azonban hamarosan csalatkoznia kellett. 1945. november 13-án A. J. P. Taylor, az angol kormány kelet-európai szakértője Károlyi Mihálynén keresztül a következő üzenetet küldte Károlyinak. „A csehek ügyében nem tehetek semmit, már csak azért sem, mert mindig azt tanácsoltam, hogy utasítsanak ki Csehszlovákia területéről minden magyart és németet.” Taylor azt tanácsolta Károlyinak, álljon a maga lábára, és ne bizakodjon az angol politikai körök segítségében. Az angol álláspont megismerése után Károlyi önállóságra szánta el magát a csehszlovákiai magyar kérdés rendezése ügyében. A Népszava munkatársának 1945. december 3-án adott interjújából megtudhatjuk, hogy a két nép együttműködése érdekében a kisebbségek nemzeti jogait országaik területén belül tiszteletben kellene tartani és támogatni. A magyarságot félti, hogy ismét visszaesik az irredentizmusba, amely „Közép-Európa fertőző bacilusa”. Azt szerette volna elérni, hogy amíg a nemzetiségi kérdésben nincs megoldás, a gazdasági együttműködést erősítsék, s így közeledjenek egymáshoz. Károlyi úgy látta, a gazdasági együttműködés előbb-utóbb szellemi és politikai együttműködést vonna maga után.

1945. december 3–6. között a két ország külügyminisztere, Gyöngyösi János és Vladimír Clementis tárgyaltak a felvidéki magyarság sorsáról, de eredményt nem értek el. Károlyi a következő szavakkal kommentálta az eseményeket: „Sajnálattal, de azt kell megállapítani, hogy ez az ország (Csehszlovákia) nem értette meg a Duna-medence nemzeteinek együttműködését, nem tudatosítja, hogy az ilyen együttműködés nemcsak Magyarország, de a saját érdeke is.” A második prágai tárgyaláson, 1946. február 10-én megállapodás jött létre a két kormány képviselői között a lakosságcsere ügyében. Az egyezmény megkötése azonban nem hozott végleges megegyezést a két fél viszonyát illetően. A lényege az volt, hogy a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthetnek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák jelentkezik kitelepülésre. A csehszlovák hatóságok a magyarság létszámát más módszerekkel is csökkenteni igyekeztek, pl. egész családokat vittek el csehországi kényszermunkára.

Beneš 1946 júniusában meghívta Károlyit Prágába. Károlyi Beneš meghívásának nagyon örült, mert úgy érezte, ezzel „megtört a jég”, és a két ország között megindulhat a közeledés. Károlyi egy nagyobb dunai államközösség létrehozását javasolta. Véleménye szerint ezzel be lehetne kapcsolni Magyarországot egy nagyobb közösségbe, mert egyedül és elszigetelten előbb-utóbb el fog veszni. A magyar kormány csak részben támogatta Károlyi konföderációs elképzeléseit, melynek megvalósítását Csehszlovákiával szerette volna kezdeni. Kezdetben csak kisebb engedményeket akart elérni, később pedig a megegyezést a lakosságcsere ügyében. Károlyit Prágában kedvezően fogadták, amiből arra következtetett, hogy enyhülhet a két állam viszonya. Beszámolójában azonban kifejtette, hogy a csehek a nemzetállam gondolatától nem tágítanak. Károlyi prágai útja legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy Beneš újabb megbeszélésre hívta meg őt. Károlyi a lakosságcsere ügyében konkrét javaslatokat nem tett, mert a magyar kormánytól nem kapott ehhez instrukciókat. Prágai tapasztalatairól Rákosi Mátyásnak is beszámolt: „Különbséget véltem felfedezni Prága és Pozsony között. A csehek sokkal simábbak a szlovákoknál. Talán nem is örülnek annyira, hogy a szlovákok ennyire magyarfalók lettek…” Úgy látta, ha mérsékelt követelésekkel állna elő a magyar kormány, ő eredményeket csikarhatna ki. Károlyi szemére hányta Rákosinak, hogy Rosty-Forgách prágai magyar megbízott csak a cseh külügyminisztérium tájékoztatásából tudta meg érkezését. A magyar külügyminisztérium baklövésének tartotta azt is, hogy Rostyt nem informálták a magyar delegációk washingtoni, londoni és párizsi tárgyalásairól, amit ő és a megbízott is fel tudott volna használni későbbi megbeszélései során. Károlyi Gyöngyösi külügyminiszterről azt írta, hogy rideg volt vele, és külpolitikai kérdéseket egyáltalán nem érintett találkozóikon, csak a nyúltenyésztés legújabb fejleményeiről beszélgetett vele. „Ha velem külpolitikáról még csak beszélni sem akar, nincs értelme annak, hogy vele tárgyaljak” – írta egy levélben.

Károlyi Mihály 1946. november 26-án ismételten levélben fordult Eduard Benešhez, melyben kérte az elnök segítségét korábbi ismeretségük és T. G. Masaryk barátságára hivatkozva. Ebben köszönetet mondott a cseh népnek és személy szerint Benešnek is, amiért emigrációja kezdetén támogatták őt. Beneš figyelmét szerette volna ráirányítani arra, ami Szlovákiában a magyarokkal történik, mivel szerinte neki erről nem lehet tudomása, különben nem engedné, hogy kötelező közmunka ürügyével szórják szét a szlovákiai magyarokat, megfosztva őket javaiktól, megsértve ezzel a lakosságcserére vonatkozó, érvényben lévő egyezményt, amely szerint annak időtartama alatt a csehszlovák kormány felfüggeszti a magyar kisebbség elleni összes megtorló intézkedést. „Ahelyett, hogy a két szomszédos ország gyümölcsöző együttműködésre törekedne, viszálykodásba süllyed, ezáltal nemcsak saját fejlődésüket gátolják, de valamennyi szomszédos nép életére kihatással vannak. Európa keleti fele akkor lesz életképes, ha minden régi gyűlölködés eltűnik az érintett országok között” –írta Károlyi. Benešt arra kérte, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a szlovákiai magyarok elleni megtorló intézkedéseket leállítsák. Károlyi levele előbb jutott el a csehszlovák külügyminisztériumba, mint a címzetthez. Zdeněk Fierlinger a csehszlovák kormány 1946. november 29-i ülésén ismertette annak tartalmát. Fierlinger a szemére vetette a levél írójának, hogy az akció megítélésében még a nyugati sajtónál is messzebb merészkedik, és azt a látszatot kelti, mintha a magyarokat Csehszlovákiában „gázkamrák” várnák. Felháborodottan jelezte azt is, hogy Károlyi az akció leállítását kéri. Károlyi levele megtette a hatását, és új taktika kidolgozására késztette a csehszlovák vezetést. A válaszban, amelyet Eduard Beneš is aláírt, kifejtették, hogy az 1946. november 18-án elrendelt akció nem része a felvidéki magyarság kitelepítésének, hanem az a korábban hozott közmunkarendelet végrehajtása. A magyarok nem akartak önként menni, ezért kényszerítették őket. Károlyi negatív értesüléseit a magyar propaganda túlzásának minősítették. A konkrét atrocitásokat nem tagadták, de a felelősséget elutasították. Bűnbakul a magyar kormányt tették meg, mert szerintük az szabotálta a lakosságcsere végrehajtását. Egyenesen nacionalizmussal vádolták a magyar vezetést. A levél azzal zárult, hogy Beneš elnök „szíve legfőbb vágya” a kérdés mielőbbi rendezése. Beneš és a csehszlovák vezetőség Károlyi látogatásai és levelei ellenére sem mutatott hajlandóságot a kitelepítés felülvizsgálatára.

1947-es párizsi béketárgyalások alkalmával Károlyi többször találkozott Jan Masarykkal, Csehszlovákia külügyminiszterével, és arra kérte, vesse latba befolyását a szlovákiai magyarok érdekében. Masaryk kifejtette, hogy ő nem ért egyet ezekkel az embertelen intézkedésekkel. Károlyi korábbi londoni beszélgetéseikre emlékeztetve megpróbálta rávenni Jan Masarykot, hogy a lakosságcserét, melyhez a csehszlovákok ragaszkodtak, némi határkiigazítással kössék öszsze. Károlyi erre a felvetésére azt a választ kapta, hogy győzze meg erről a szlovákokat.

Károlyinak az volt a benyomása, hogy a szlovák vezetők zsarolják a cseh vezetőséget a szlovákiai magyarság ügyében. Szerinte azzal fenyegetőznek, ha ez a kérdés nem oldódik meg, akkor a Szovjetunióhoz csatlakoznak önálló tagköztársaságként. Károlyi látásmódja a lakosságcserével kapcsolatban 1947-es párizsi magyar követté való kinevezése után gyökeresen megváltozott. Ettől kezdve teljes mértékben a gazdasági együttműködés szempontjából látta az eseményeket. Úgy képzelte, bevonja ebbe a közép-európai államokat és a Szovjetuniót is. Gazdasági egységet akart létrehozni, amely a csehszlovák ipar nélkül elképzelhetetlen lett volna. „Meg kell nyernünk a csehszlovákokat még bizonyos magyar áldozatok árán is, nemzeti hiúságunkat háttérbe kell szorítani.” Ha a békekötés megtörténne, ezzel az utolsó akadály is eltűnne a dunai államok összefogása útjából. „Amit elvesztenénk a réven, visszanyernénk a vámon.”

1948 februárjában Károlyit Beneš ismét prágai látogatásra hívta. Károlyi Masarykkal és Clementisszel tárgyalt. Benešt korábban szélütés érte, így nem vett részt a tárgyalásokon. Károlyi benyomásairól a következőképpen írt: „Beszélgetésünket Clementis kéretlenül többször is félbeszakította. Masarykot szemmel láthatóan idegesítette Clementis jelenléte, az volt a benyomásom, hogy fél tőle. Jól tudtam, Clementis hajlíthatatlan, kezelhetetlen ember, akit hiába próbálok meggyőzni. Csakis Masaryk személyes tekintélyétől és befolyásától remélhettem a kérdés rendezését.” A remények szertefoszlottak, Masaryk ugyanis két héttel találkozásuk után máig tisztázatlan körülmények között elhunyt.

Károlyi nem tudta megbocsátani a csehszlovák vezetésnek, hogy a második világháború után a csehszlovák politika – ahelyett, hogy a kelet-európai helyzet békés rendezését és a demokratizálásához vezető folyamatot támogatta volna – a magyarsággal szemben olyan módszereket alkalmazott, amelyek a fasizmus előtt Európában ismeretlenek voltak. Nem értette, hogyan történhetett meg, hogy az évtizedek óta nagyrészt etnikailag zárt magyar sávban élőket a törvények és rendeletek alkotói büntetlenül elűzhetik otthonaikból, kényszermunkára foghatják, gyűjtőtáborokba zárhatják, s asszonyostól, gyerekestől áttehetik őket a határon. Károlyi felismerte, hogy Magyarország számára az új nemzeti viszonyok között gazdaságilag és politikailag egyaránt csupán a környező országokkal való együttműködés jelentheti a kiutat. Igazságérzékét mutatja, hogy nem csak a csehszlovákiai magyarok üldözését tekintette antihumánusnak, hanem minden alkalommal felemelte szavát a magyarországi németek kitelepítése ellen is.