Káčer: Orbán Viktor a biztonsági kockázat 

Kezdjük egy az aktuális eseményekre vonatkozó kérdéssel, még pedig olyannal, amelynek ön is fontos szereplője volt. Ön ugyanis a külügyminiszteri tisztségéről való lemondását azzal indokolta, hogy fel szerette volna gyorsítani a hivatalnokkormány kinevezését. És valóban, a döntése végérvényesen elkerülhetetlenné tette, hogy szakértői kormány vegye át az ország irányítását. De miért akarta előmozdítani, hogy hivatalnokkormányt nevezzenek ki? 

Nem tudom, hogy elő akartam-e mozdítani. Ugyanakkor nagyon szomorú voltam amiatt, hogy közel tíz hónapig, vagy akár tovább egy olyan kormánynak kell az országot irányítania, amelytől a parlament megvonta a bizalmat. Nem gondolom, hogy ez teljesen normális állapot. Ha ugyanis egy kormány elveszti a törvényhozás bizalmát, az a legrosszabb, ami egy kabinettel történhet. Egy ilyen kormánynak csak a minimálisan szükséges legrövidebb ideig szabadna hivatalban maradnia. Ez a minimálisan szükséges idő a demokratikus országok többségében három hónap, vagy kilencven nap szokott lenni. Sok államban ezt törvénybe is foglalják. Az igaz, hogy a törvényhozásban alkotmányos többség adott ennek a kormánynak szeptember végéig mandátumot, de ugyanakkor a parlament mindent megtett azért, hogy ugyanezen kabinet a kormányzás idején hülyén nézzen ki. Így eljutottunk egy olyan pontba, ahol ugyan a törvényhozás szeptember végéig adott mandátumot a kormánynak, de ugyanezen parlament elszabadult az őrült kezdeményezéseivel, amelyek aztán sárként hullottak vissza a kabinet munkájára. Emiatt pedig csökkent a kormány népszerűsége és bizalmi indexe, ami végső soron a kormányzás minőségét is befolyásolta. A népszerűség és a bizalom ugyanis az ország irányításakor nagyon fontos. Én például egy bizonyos külpolitikát próbáltam csinálni, de mivel az egész kormánynak alacsony volt a népszerűsége és a bizalmi indexe, egyes dolgok ezen külpolitikával szembe fordultak. Mindez egy normális esetben, amikor a kormány népszerűsége magas és a parlament bizalmával is rendelkezik stb., nem történhetne meg. 

Tudna erre példát mondani? 

Például Ukrajna támogatása a szabadságáért és függetlenségéért vívott harcában. Attól tartok, ha ezt egy olyan kormány ülteti át, amelynek egyre kevesebb a lakosság körében a bizalma, akkor sokszor, sok embernél az adott politika népszerűtlensége az konkrét ügyre is átragad. Ráadásul Samuel Vlčan miniszter úr és az én lemondásom után négy tárcavezető hiányzott volna a kabinetből, és tényleg nem gondolom, hogy ez egy jó állapot lett volna. Úgy vélem, a köztársasági elnökasszonynak már januárban nyomást kellett volna helyeznie a kormányra, hogy az alkotmányos szempontból nem teljesen korrekt állapot ne álljon fenn ilyen sokáig. Nálam pedig mindez elért egy belső korlátot, hiszen az embernek meg kell tartania a saját önbecsülését és meg kell szabnia a határait, amelyek mellett a tisztségét betölti. Heger miniszterelnöknek a közmédiában tartott beszéde is rossz benyomást tett rám (ebben a beszédben Eduard Heger kijelentette, folytatni szeretné a kormányzást az előre hozott parlamenti választásig, szerk. megj.) Én ugyanis nem vagyok az az ember, aki bárkitől is azt fogja kérni, hogy maradhasson a tisztségében. Büszke ember vagyok, ezt a magyar elődeimtől örököltem, ezt magyarul úgy is mondják, «szarul, de büszkén». 

Miért csak most érkezett el önnél ez a pont? Hiszen akár már év elején is lemondhatott volna. 

Az év elején a kormány erős mandátumot kapott, az alkotmányos többségnél is többen mondták azt, hogy ez a kabinet irányítsa az országot szeptember végéig. Ezért akkor nem láttam a lemondásomra okot. Egy miniszter lemondása nem is változatott volna semmit. Tudja, de aztán egyre csak gyűltek a dolgok, mint egy lassan érkező betegség. Van egy bizonyos határ, amit el lehet viselni és aztán az ember cselekszik, illetve vannak, akik nem cselekszenek. 

Eduard Heger kormányának a megbuktatásában ön is közreműködött, de a miniszterelnök egy ideig az ön párttársa volt a Demokratákban. 

Én nem úgy látom, hogy én a kormány bukásához járultam volna hozzá. Nem szeretem, ha ezt így értelmezik, hiszen nem az volt a célom, hogy ez a kabinet megbukjon. A célom az volt, hogy kormánytagként a továbbiakban ne vegyek részt az ország ilyen formában történő irányításában. Az, hogy aztán miként járt el az államfő, vagy a többi kormánytag, számomra másodlagos. Az én célom nem az volt, hogy megbuktassam ezt a kormányt, hanem az, hogy kiszálljak ebből a körhintából. Mert az volt az érzésem, elvesztem az önbecsülésemet és integritásomat. 

Önnek a lemondásával azonban biztosra vehető volt, hogy az államfő szakértői kormányt nevez ki. 

Ez igaz. 

Érez felelősséget abban, hogy Eduard Heger kabinetje nem tudta folytatni a kormányzást? 

A felelősség kifejezés itt negatív jelentéssel bír. Olyan mintha egy balesetért vagy gyilkosságért lennék felelős. Én azonban nem tartom negatív dolognak, hogy a Heger-kabinet nem folytatja a kormányzást. Az, hogy az államfő megvonja a kormány megbízását, nem egy tragédia, amiért valakinek viselnie kell a felelősséget. Ez az alkotmányos kereteink között létrejött fejlemény. Én ebben nem érzem, hogy felelősségem lenne. Ahhoz ugyan hozzájárultam, hogy az elnök asszony szakértői kormányt nevezett ki, de nem használnám a felelősség kifejezést azzal kapcsolatban, hogy Heger-kabinet nem folytathatta a kormányzást. 

Milyen a kapcsolata most Eduard Hegerrel? 

Az azóta eltelt pár hét még nem egy jelentős idő, ráadásul én már Pozsonyból is elköltöztem. Ezzel együtt is azt mondanám, jó viszonyunk van, bár a hivatalnokkormány kinevezése óta nem beszélgettünk hosszabban. Nem váltunk el rosszban. Azt gondolom, Edo Heger egy jó, becsületes, karakteres, igazságos egyéniség. Sőt, úgy vélem, sokkal jobb és hatékonyabb miniszterelnök volt, mint amilyen a kormányzás végén a nyilvános megítélése volt. El kell mondanom, nem értettem egyet azzal, hogy olyan képet alakítottak ki róla, mintha egy alkalmatlan személy lenne. Ez nem igazságos vele szemben. Nekem az ország összes kormányfőjével van valamiféle tapasztalatom, mindegyikükkel együtt kellett dolgoznom. Ki kell jelentenem, a hatalomgyakorlás, a menedzselés tekintetében Edo Heger biztosan nem a rossz miniszterelnökök közé tartozik. 

Miként értelmezi Eduard Heger azon mondatát, amelyben az ön lemondása után kijelentette, szerinte ezzel ön befejezte a politikai pályafutását? 

A Demokratákból már korábban kiléptem, és be kell ismernem, hogy ebbe a projektbe talán egy kicsit tévedésből kerültem. De ezzel már nem akarok foglalkozni. Ugyanakkor nem tudom, mit jelent ebben a kontextusban a politikai pályafutás. Harminc éve a szlovákiai politika része vagyok, hiszen minden diplomata része ennek, de nem a pártpolitikának. Minden nagykövet részese az ország külpolitikája alakításának. Húsz évig voltam nagykövet. A másik szint a pártpolitika, amikor az ember választott tisztségért száll versenybe és így akarja alakítani a közügyeket. Ami a legmagasabb formája a közéletben való részvételnek. Én magam a pártpolitikában néhány hétig, a Demokraták megalakításától a kilépésemig vettem részt. Azt, hogy mit fogok csinálni a jövőben, még nem tudom. Most szünetet tartok. Aztán hogy milyen formában veszek majd részt a közügyekben, például egy civil szervezeten keresztül, vagy kommentátorként, kiderül, ezt jelenleg még én sem tudom. De egészen biztosan nem lépek a pártpolitikába, nem indulok választott tisztségért. Ugyanakkor egész biztosan nem akarok lemondani Szlovákiáról, az itteni ügyekben való részvételről. Heger szerintem arra gondolt, nem indulok választott tisztségért. Ez egyébként igaz is. 

Szlovákia történetében először vezeti az országot hivatalnok-kabinet. A szakértői kormány élén Ódor Lajos áll. Ön tudta róla, hogy magyar? 

Igen, tudtam. Személyesen nem, csak közvetve ismerem őt. Több interjút olvastam vele. Szimpatikus és rátermett embernek tartom. Valószínű, jó választás, hogy ő lett a miniszterelnök. Erről azonban nincs elegendő információm, nem szeretném ezt mélyebben értékelni. Mint közgazdásznak, nagyon jó szakmai reputációja van. 

Milyen külpolitikát kellene ön szerint Ódor Lajosnak és a kormányának folytatnia? Például részt kellene-e vennie, vagy akár indítványoznia kellene-e a V4-es vezetők tárgyalását az Európai Tanács ülései előtt? 

Nem akarok tanácsokat osztogatni, hogy miként kellene a külpolitikáját alakítania. De már maga Ódor Lajos is kijelentette, olyan külpolitikát fog folytatni, mint Eduard Heger kormánya. A teljes kontinuitásba pedig beletartozik, hogy a V4-es vezetők nem tartanak koordinációs találkozókat. Hiszen ez már hosszabb ideje nem történik. Egyébként azt gondolom, ha erre próbát is tenne, amin nagyon csodálkoznék, akkor sem a cseh, sem a lengyel vezető nem venne ezen részt. Ma itt senki nem próbálkozik azzal, hogy a politikai lépéseit Orbán Viktorral egyeztesse. 

Mit gondol az utódjáról, Miroslav Wlachovskýról aki a hivatalnok-kormányban a külügyi tárcát vezeti? 

Nem fogok arról beszélni, mit gondolok róla, hiszen ezt csak nagyon elfogult módon tudnám megtenni. Miro Wlachovskýt már azelőtt ismertem, hogy a külügyhöz került volna. Később a helyettesem volt. Közeli barátok vagyunk, a fia keresztapja vagyok. Nem lenne helyes és korrekt, ha értékelném őt. Azt várom tőle, amit a kormányfőtővel együtt le is szögeztek, vagyis, hogy tovább fogják vinni azt a külpolitikát, amit az ország a 2020-as választás után folytat. 

Egyes magyar politikusok magyarfalónak tartják önt, hugarofóbnak nevezték. Mindezt főleg az után, hogy még februárban egy televíziós műsorban arról beszélt, ha Oroszország elfoglalta volna Ukrajnát, Magyarország területi követelésekkel lépne fel Szlovákiával szemben. Egész pontosan a következőket mondta: „Ha Vlagyimir Putyin sikeresebb lett volna és most a keleti határainknál lenne, azt gondolom, sajnos már ma közvetlenül ilyen követelésekkel kellene szembenéznünk.” Ez nagyon komoly állítás. Konkrétan miben látja, hogy Magyarországnak területi követelései lehetnek Szlovákiával szemben? 

Mindenekelőtt tegyünk különbséget. A magyar kormányról van szó, nem Magyarországról. A „hungarofób” jelző pedig, amit rám akasztottak, azt a képet látszik festeni, mintha általánosságban nem szeretném a magyarokat. Ez nem igaz, hiszen nekem is magyar gyökereim vannak. Ha hungarofób lennék, akkor a saját felmenőimet is gyűlölném, ami nem lenne normális. Az apám öt éves koráig például egyáltalán nem tudott szlovákul. A nagymamám pedig egész életében nem beszélt szlovákul. A hungarofóbia bélyegét könnyen rásütik az emberre, ha az illető egy konkrét kormány, egy konkrét vezető politikáját bírálja. Öt évet töltöttem Budapesten, azóta, de az előtt is aktívan követtem a magyar kormány politikáját, amely nagyon nyugtalanító. Orbán Viktor fokozatosan eljutott a liberális pozícióból, a nemzeti radikális álláspontra. Fokozatosan átvette a radikálisabb nézeteket. Akkor arról beszélt, ne bíráljuk őt emiatt, hiszen ezt azért csinálja, hogy a Jobbiktól választókat vonjon el, visszaszorítsa ezt a szélsőséges pártot. Mi, diplomaták azonban mondtuk neki, ha magába olvasztja ezeket a nézeteket, a nacionalista, irredenta, revizionista ideákat, akkor ő maga fog Jobbikká változni. Ez aztán meg is történt. Amikor a Fidesz közgyűlésén utoljára, mint vendég, részt vettem, akkor ott szörnyű beszédeket hallottam. Úgy éreztem magam, mintha a 30-as években az NSDAP kongresszusán lennék (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, Adolf Hitler náci pártja, szerk. megj.). Isten által kiválasztott nemzetről és arról hallottam beszédeket, hogy mindenki a magyarokat bántja, történelmi igazságtalanság érte őket. Ha pedig az ember Magyarországon él, akkor mást sem hall, mint azt, hogy Trianon milyen igazságtalan volt. Folyamatosak az emlékműállítások, folyton a történelmet tematizálják. Mindez nagyon hasonlít az Oroszországi fejleményekre. Ha megnézzük azt, hogy milyen átalakuláson ment keresztül Orbán és milyenen Putyin, akkor azt látjuk, mindketten nagyot változtak. Az orosz vezető sem úgy indult, hogy a Szovjetunió szétesésén, vagy az orosz imperialista dominancia elvesztésén kesergett. Folyamatosan jutott el oda. Hiszen, ha meg akarta tartani a korrupcióval átszőtt, autokratikus és oligarchikus hatalmát, akkor az egyetlen lehetősége az volt, hogy feszültséget keltsen és ellenségképet alkosson. Pontosan erre az útra lépett Orbán Viktor is. Ő is fokozatosan építette az ellenségképét. Arról beszélt, senki sem akar jót a magyaroknak, illetve, hogy a germán és szláv tengerben lévő magyaroknak harcolniuk kell a megmaradásukért. Ehhez tartozik még az egykori nagyság képének éltetése. Ez a képlet nagyon hasonlít az oroszországihoz, pontosan olyan motívumokig jutott el, mint Putyin. Egyre autokratikusabb kormányzási formára váltott, az országot pedig olyannyira átszőte a korrupció, amely már a civilizált világban elfogadhatatlan. Ezek nem az én megállapításaim, ezeket nyugati politikusoktól nagyon sokszor hallottuk, gyakran élesebb megfogalmazásban. Magyarország és Oroszország esetében tehát két hasonló államot látunk, és Orbán Viktort, aki leszakad az európai egységtől és olyanokról beszél, amiket senki nem ért Európában. Mindeközben egyre erősíti a trianoni retorikáját. Így aztán minden ún. konkludens, vagyis meggyőző következtetésekre lehetőséget adó viselkedési minta jelen van, ami a külpolitikával foglalkozók számára vörös jelzést kell jelentsen. Ha nincsenek területi követelései, akkor miért kollaborál ilyen intenzíven Putyinnal, miért van az, hogy a nemzetpolitika keretében súlyos milliókat fektet a környező országokban élő magyarok integrációjába? Nagyon sok tehát itt a figyelmeztető jel. Amikor az ön kollégája, Szalay Zoltán arról írt, hogy a területi követelésekre semmilyen bizonyítékom nincs, akkor én azt mondom, elég csak péntek reggelente bekapcsolni a Kossuth Rádiót és meghallgatni Orbán Viktor egyórás prédikációját. Aki ebben nem látja a bizonyítékot, az vak vagy elfogult. Így aztán kitartok amellett, amit mondtam, a területi követelések fenyegetése aktuális. Magyarország egy beteg politikai elemmé válik az Európai Unióban, amivel a többiek nem tudnak mit kezdeni. Amikor reggel a hazai magyar sajtóban rákerestem Orbán Viktor nevére, az elmúlt két hónapból annyi szörnyű hírt találtam a viselkedéséről, amelynek minden normális szomszédos államot nyugtalanítania kell. Ezek nem csak a mi aggodalmaink, az osztrákoké is. Csehország és Lengyelország teljes csodálkozással tekint erre. Talán Szerbia nem nyugtalankodik. Egy olyan helyzetbe jutottunk tehát, amelyre a Lengyelek és a Csehek legyinthetnek, de Szlovákia nem legyinthet Orbán Viktor viselkedésére. Illetve azon kell gondolkodnunk, mik a motivációi.

Ön figyelmeztető jelekről beszél, mint amilyen a Trianon feletti kesergés, de nem látom, milyen ponton válik ez valódi területi igénnyé. 

Ha ön ezt a pontot nem érzékeli, akkor nem lát jól, gyenge a képzelőereje. Ha csak az elmúlt tíz évben történteket nézzük, Orbán Viktor tusnádfürdői beszédeit, vagy 2014-ben a miniszterelnökként tartott első parlamenti beszédét, a melyben kijelentette, a magyar kérdés a második világháború óta megoldatlan, és hozzátette, az EU sem oldotta meg, így nekik kell ezt megtenniük. El tudja ön képzelni, hogy például a német kancellár a beiktatása után az első beszédében kijelentené, hogy a szudétanémet kérdés megoldatlan és nekik kell ezt megtenniük? Én nem tudok Európában másik politikust, aki ilyen rendkívül megosztó kijelentéseket tett volna. Ha ön ebben nem lát problémát, nézzen oda alaposabban. 

Mégis, milyen tényeken alapszik magyar területi igényekről tett kijelentése? 

Tonnaszám vannak kézzelfogható tények. Milyen kézzelfogható tények voltak arra, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát? Még akkor is, amikor felsorakoztak az orosz egységek az ukrán határ mellett, sokan az önéhez hasonló kérdésekkel jöttek. Nézze, még a Bibliában is az áll, hogy bűnt gondolattal, szóval, cselekedettel lehet elkövetni. A rossz gondolatok, rossz szavakat, azok pedig rossz cselekedeteket szülnek. Most annyi rossz szót látunk, hogy azok szükségszerűen rossz cselekedetekhez fognak vezetni. Amikor a területi igényekről beszéltem, azt kérdezték, el tudom-e képzelni, hogy Magyarország megtámadja Szlovákiát. Nem, sosem mondtam, hogy ilyen támadás bekövetkezik. De Szlovákia már korábban is elvesztette a területének harminc százalékát, mégpedig az első bécsi döntéssel. Akkor sem támadott meg minket senki. 

Egy kicsit furcsa, hogy önön kívül senki sem beszél a magyar kormány esetleges területi követeléseiről. Így például a magyarországi oknyomozó újságírók sem tártak fel ilyet, de az ottani politikai ellenzék sem. Az elemzők vagy más szlovákiai politikusok sem fogalmazták ezt meg. Mi tehát az, amivel ön többet tud, mint az általam felsorolt személyek? 

Ha ön nem talált senki mást, akkor valószínűleg rossz helyen keresgélt. Tudja, az is lehet, hogy százan tévednek és egynek van igaza. Az Ukrajna elleni orosz támadás előtti napon hányan mondták volna, hogy kitör a háború? A szlovák külügyminisztert és védelmi minisztert is beleértve, akik titkosszolgálati információkkal is rendelkeznek, mindenki úgy vélekedett, Oroszország nem fog támadni. Azt állítani, hogy Magyarország felől, bizonyos körülmények között, nem fenyegetne minket területi követelés, pontosan olyan rossz elemzés, mint úgy vélekedni, hogy Putyin nem támadja meg Ukrajnát. Ráadásul egykori budapesti nagykövetként ebben a kérdésben több információval rendelkezem, mint mások. Ha nem így lenne, rossz nagykövet lettem volna. 

Miért pont most hozta nyilvánosságra az esetleges magyar területi követelésekre vonatkozó álláspontját? 

Nem volt emögött különösebb cél, a kérdéses televíziós beszélgetés során ez spontán jött. 

Abból, amit ön a magyar kormányról, az esetleges magyar területi követelésekről mondott, arra lehet következtetni, hogy a szlovákiai magyarokat a revizionista törekvések egyfajta ötödik hadoszlopaként értelmezi. 

Nem, ez nincs így. Talán Orbán Viktor így tekint a szlovákiai magyarokra, de én nem. Nagyon becsülöm a közös történelmünket. Már nagyon sokszor elmondtam, a szlovákok azért váltak szlovákokká, mert a magyarokkal közösen éltek. Ha a csehekkel, vagy a lengyelekkel éltünk volna együtt, nem lennénk szlovákok. A magyarok és a szlovákok ezer évig éltek együtt, amelyből talán ötven év volt komplikációkkal terhelt. Az, hogy Budapest a 19. század második felében, francia mintára, egységes nyelvű politikai nemzetet akart kialakítani, jó elképzelés volt, csak éppen kétszáz évet megkésett. Emiatt a megkésettség miatt és amiatt, hogy milyen módon valósították ezt meg esett szét az Osztrák–Magyar Monarchia. Ezért, így például Apponyi Albert iskolatörvényei miatt nem kell kidobnunk a szemétbe ezer év sikeres együttélést. A szlovákok és a magyarok kulturálisan társadalmilag nagyon összeforrt nemzet, ebben a tekintetben még a csehek is távolabb vannak tőlünk, mint a magyarok. A csehek politikailag vannak hozzánk közelebb. 

Kijelenti tehát, hogy nem tartja a szlovákiai magyarokat biztonsági kockázatnak? 

A polgárok semmilyen csoportját a priori nem tarthatja senki biztonsági kockázatnak. Sem vallási, sem etnikai csoportot. Az ilyet csak buta szélsőségesek tesznek. Én ugyanakkor nem szeretem a magyar közösség kifejezést sem. Ugyanis mi határozza meg a közösséget? Talán a nyelv? Ez kevés. Ezen belül is vannak emberek, akik például szeretik Orbán Viktor politikáját és akik nem. Ráadásul hogyan határozzuk meg a közösség csoportját? Ki tartozik oda? Én például egy rossz magyar vagyok, mert nem használom a magyar nyelvet, mert olyan közegben élt a családom, ahol szlovákul beszéltek? Sok barátom van, aki korábban sokat beszélt magyarul, ma szlovák közegben él és semmilyen kapcsolatra nem vágyik Magyarországgal. Ők rossz magyarok? Magyarországon mintha az az elképzelés élne, hogy a magyar gyökerekkel rendelkező személyeknek automatikusan Budapesthez kell lojálisnak lenniük. Ezzel kapcsolatban jó dolognak tartom, hogy a 2021-es népszámlálásban két nemzetiséget is meg lehetett jelölni. Én örülök neki, hogy sokan ezt a kettős identitást egy gazdagító tényezőnek tekintik. Sajnos Budapest erre nem így gondol. 

Mi az ön álláspontja, a kettős állampolgárságot illetően? 

Azt gondolom, hogy a kettős állampolgárság osztogatása, abban a formában, ahogy azt Magyarország és Oroszország teszi, hibás, káros és rossz. Az állampolgárság a polgár fogalmából ered, nem a nemzetből. Az állampolgárság az adott ország és a polgára közti viszonyt szabályozza, nincs köze a nyelvhez vagy a nemzetiséghez. Nem látok semmiféle okot arra, hogy valakinek azért, mert magyarul beszél, magyar állampolgársága is legyen. A többes állampolgárság számomra akkor fogadható el, ha az adott embernek ez valamilyen praktikus módon megkönnyíti a mindennapi életét. Ha ön például Budapesten élne, ott alapítana vállalatot, akkor látok okot arra, hogy kettős állampolgársága legyen, hiszen megkönnyíti az életét. De a Szlovákiában élő magyarok esetében nem látok erre okot, mert nincs a magyar állammal valamiféle viszonyuk, amit szabályozni kellene. Ráadásul a magyar útlevelek osztogatása Ukrajnában például kontraproduktív volt, hiszen nagyon sokan elhagyták az országot, így az ottani magyarok száma lecsökkent. A szerbiai magyarok esetében ugyanez történt. Azonkívül üzleteltek is ezzel, gyakorlatilag lehetett magyar állampolgárságot venni. Ugyanakkor fel kell tenni azt a kérdést is, hogy miért teszi mindezt Magyarország. Ez is egyike azoknak a jeleknek, amelyekről korábban beszéltem. 

Az az érv, hogy Oroszország Ukrajnában állampolgárságot osztogat hasonló, mint amikor Magyarország ugyanezt teszi Szlovákiában, önmagában hordozza azt az állítást is, hogy a szlovákiai magyarok biztonsági kockázatot jelentenek Szlovákia számára. Hiszen ebben burkoltan benne van, hogy akik ezeket az útleveleket kapják, az adott ország biztonságát fenyegetik. 

Nem, ez nem így van. Már mondtam, hogy nem tartom a szlovákiai magyarokat biztonsági kockázatnak. Ugyanakkor Budapestnek a szomszédos országok irányába folytatott politikáját, a nemzetpolitikát nagy biztonsági kockázatnak tartom. Ahogy a korrupt kormányzásukat, az autokráciára való hajlamukat, a Brüsszel és a közös intézményeink elleni támadásaikat is annak tartom. Mindez pedig nem csak Szlovákiára nézve kockázat, hanem Ukrajnára és Romániára és másokra nézve is az. Orbán Viktor és a politikája a probléma, nem pedig ennek az egyik eleme. 

Magyarország kormánya nem támogatja Ukrajnát úgy, ahogy az EU államainak többsége. Ön egy interjúban azt is mondta, a magyar kormánynak az Oroszországgal szembeni szankciók elleni érvei olyanok, mintha a Kreml propaganda-kézikönyvéből származnának. 

Igen, ezt így gondolom. De ez nem csak az én álláspontom, ezt mindenki így látja, aki a Kreml propagandájával foglalkozik. Egyébként Orbán Viktoron kívül Robert Fico is így jár el. 

Ön mit gondol, miért teszi Magyarország mindezt? 

Ez egy jó kérdés. Ön is apránként összerakja azt a ábrát, amiről korábban beszéltem, de még nem látja az összképet. Ha Orbán Viktor folyamatosan támadja a közös európai intézményeinket, ha megkérdőjelezi a NATO megbízhatóságát, ha olyan érveket használ, mint Putyin, akkor biztonsági kockázatot jelent, bármilyen okai is vannak arra, hogy ezt tegye. Nem a magyarok, vagy Magyarország, hanem Orbán Viktor és az ő korrupt, oroszbarát politikája a kockázat. A szlovákiai magyarok pedig az ország történelmében mindig egy progresszív európabarát erőt képviseltek. Ma azonban oda jutottunk, hogy Orbánnak az itteni befektetései, például a magyarnyelvű dezinformációs portálok finanszírozása, azt okozták, a szlovákiai magyarok annyira megosztottak, mint soha korábban. Itt fel kell tenni a kérdést, kinek az érdekét szolgálja ez. Biztosan nem Szlovákia polgárainak érdekét. Ha a célokról beszélünk, akkor úgy látom, Orbán Viktor mindenekelőtt a korrupt, autokratikus és oligarchikus hatalomgyakorlási módszerét akarja megtartani. És mivel az ilyenfajta hatalomgyakorlás Európa kontextusában hosszútávon nem lehetséges, új szövetségeseket keres, akik ebben a törekvésében kiállnak mellette. A kormányzási módszere pedig nagyon hasonlít Putyinéra, a Aljakszandr Lukasenkáéra, így aztán a magyar tisztségviselők minszki és moszkvai látogatásainak is szemtanúi lehetünk. 

Hogyan képzeli el a szakmai jövőjét, tervezi például, hogy nagyköveti szolgálatot vállal? 

Jelenleg nincs ilyen tervem, nem gondolkodom ilyesmin. 

Akkor mivel foglalkozik mostanában? 

Felújítom a házamat, amelyre az elmúlt három évben nem volt időm, tisztítom a kertet, végre kibontom a még Budapestről hozott csomagjaimat. Azt kell mondanom, az ország szolgálatában végzett munkám miatt eléggé elhanyagoltam a magánéletemet. Ezen kívül rengeteg hobbim van, szívesen járok a természetbe, sportolok és fotózok is. Annyi tervem van, ha még lenne további három életem, akkor sem unatkoznék.