Judit néni szomorú karácsonyai

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

Épp a vasárnapi istentiszteletet hallgatták.

Kiss Judit Csepelről, Budapest munkáskerületéből került a mai Szlovákia területeire még a negyvenes években. Vasutas férjével, a feledi származású Okos Józseffel megismerkedvén követte őt annak állomáshelyeire, s az ország több pontján is megtelepedtek.

Judit néninek, bár számos betegséggel küzd, magas kora ellenére meglepően friss az emlékezete, s az emlékek visszaidézésében segíti őt a lánya, akivel egy háztartásban él, valamint a fényképek. Férje ugyanis szenvedélyes fotós volt, s több ezer fényképet készített az idők folyamán. De Jutka néni is megőrizte a gyerekkori felvételeket, amelyek ma már kordokumentum értékűek, és lenyomatai egy letűnt századnak.

A pesti angolkisasszonyoknál tanult, majd a Manfred Weiss gyárban helyezkedett el tisztviselőként, s véletlenül ismerkedett meg leendő férjével, aki a rimaszombati gimnáziumban érettségizett, majd Rozsnyón a papneveldében tanult, de mielőtt felvette volna a reverendát, kilépett, s inkább a vasutat választotta. 1942-ben tartották meg az eljegyzésüket Pilisborosjenőn, a nővérééknél, akinek a férje főjegyző volt, de a következő két évben viszonylag ritkán látták egymást, mert kihasználva szlovák nyelvtudását, vőlegényét az uzsoki vasútállomásra, az akkori magyar– lengyel határra helyezték állomásfőnöknek. 1944. január 16-án tartották meg az esküvőt, s ekkor Judit néni már követte férjét a messzi távolba. Háború dúlt, a vasútnak különleges szerepe volt, hisz általa jutott el az utánpótlás a frontra. Innen kerültek 1944 szeptemberében Balogfalára, s itt született meg december 2-án a fiuk is.

Karácsony táján, amikor megérkezett a faluba a front, s vele az oroszok, a családot a férje szekéren Korlátra menekítette. A falusiak a bányában kerestek menedéket, de ők bent maradtak a faluban, s itt várták meg az orosz katonák megérkeztét. „Annyira izgultam, hogy még szoptatni sem tudtam aznap” – mondja Judit néni. Először a németektől féltek, hogy nem viszik-e el a férjét, mert otthagyta az állomást, majd a hegyoldalból lezúduló oroszoktól, de azok sem bántották őket, sőt hoztak egy vödör zsírt, lisztet és tojást, s arra kérték őket, hogy süssenek belőle valamit a számukra. El is készült a csőrege, amit a katonák nagy örömmel fogadtak. A férje január elején visszament Balogfalára, ahol az oroszok már nagyban dolgoztak a forgalom helyreállításán, s ahol a vasutasházat is belövés érte. Itt született meg a lányuk is, s miután a férje elvégzett egy tanfolyamot Kassán, 1946-ban egy teljesen szlovák vidékre, Ruttkára (Vrútky) költöztek, amely főleg Judit néni számára volt különleges, hiszen addig szlovák szót alig hallott. Ekkor már velük élt az édesanyja is, aki nagy-nagy viszontagságok árán jutott el Budapestről, s útközben mindenétől megszabadították. Később a férje választhatott egy pozsonyi és füleki állás között, s ő Judit néni kérésére ez utóbbit választotta, s forgalmi ellenőrként dolgozott a déli vasúti szakaszon. De mivel Rimaszombatban sikerült házat szerezniük, átköltöztek ide. Később a férje itt lett főpénztáros, majd állomásfőnök, s Judit néni is itt dolgozott előbb a magyar iskolában, aztán a Vöröskeresztnél. Nem voltak ezek könnyű évek, de sikerült felújítani a házat, s a gyerekeket kitaníttatni. Fia már 14 évesen elkerült hazulról, Pozsonyba ment elektrotechnikai középiskolába, majd onnan 1963-ban Prágába vezetett az útja, ahol atomfizikát tanult, megszerezte a kandidátusi fokozatot, megnősült s ott is rekedt. Már nyugdíjas, de még mindig dolgozik egy biztosító számítástechnikai részlegén. A két unoka ugyan gyakran vendégeskedett a nagyszülőknél, s mindent értenek magyarul, de mivel az édesanyjuk nem erőltette a nyelvet, beszélni már nem beszélik. „Babicska, ez nem világnyelv” – szokta mondogatni Gyurka, vagyis Jiří, a nagyobbik unoka, aki nagyon sok időt töltött Rimaszombatban, s bár egy világcég alkalmazottja, ma is jön, ha teheti. A nagymamával nagyon sokat járt Budapesten is, ahol mindig felkeresték a sírokat, s a még élő rokonokat.

Ma Judit néni a lányával lakik, s már alig mozdul ki otthonról. Három infarktus és tíz műtét után marad a lakás belső csendje, de azért állandóan szól a rádió, és a televízióban is megvannak a kedvenc sorozatai. Valamikor nagyon szeretett keresztrejtvényt fejteni, de ma már egyre gyengülő látása miatt ez sem igen megy.

Közben átmegyünk férje egykori szobájába, ahol Judit néni a szekrényből fényképalbumokat vesz elő. Több ezer fotó kerül terítékre, s lányával többször is elmerengenek egy-egy kép fölött. Vajon mikor s hol készülhetett? „Mire végignézzük őket, megünnepelhetjük a százéves születésnapodat” – mondja tréfásan a lánya, de Judit néni már nem veszi a kijelentést ilyen vidáman. „Isten őrizzen meg ettől” – sóhajt, s ebben az elhaló sóhajban benne van a 92 év minden átélt fájdalma. Hiszen akik a képeken vannak, többnyire már rég halottak.

Judit nénivel régi karácsonyokról is beszélgetünk, de mint mondja, inkább csak a szomorúakra emlékszik. Bár nem voltak gazdagok, Csepelen mindig jutott élő fa az ünnepekre, s emlékszik, hogy volt, amikor egészen a mennyezetet súrolta a karácsonyfa. De akkor még nem mindenféle csecsebecsék és drága holmik lapultak a fa alatt, és a legegyszerűbb, maguk készítette ajándéknak is nagyon tudtak örülni. Emlékszik az 1942-es év boldog karácsonyára, amikor már eljegyezték egymást, de a rá következőre is, amikor vőlegénye már nem tudott eljönni az ünnepekre, hiszen Uzsok messze volt, s a háború is javában dúlt már, de egyik vasutas kollégájával egy gyönyörű ezüstfenyőt küldött a menyasszonya számára. A legszomorúbb karácsonya viszont hat évvel ezelőttre esett, hiszen 24-én délután halt meg a férje.

Idén a lányával kettesben töltötték a karácsonyt, s ha fenyőfa nem is, de néhány élő gally jutott az asztalra. „Ma már sajnos nem igazán a szeretet ünnepe a karácsony, az emberek ilyenkor akarják bepótolni mindazt, amit egész évben elmulasztottak. Ezek a mai ünnepek inkább csak az ajándékozásról és a nagy evés-ivásokról szólnak. Már nem szeretem az ünnepeket” – zárja szomorúan a beszélgetésünket Judit néni.