Jó lenne megőrizni a nyomtatott szó tekintélyét

A körülmények javulása (az anyaországgal kiépült szorosabb kapcsolat, a Gramma segítsége stb.) sokat lendít standardunk (választékos nyelvváltozatunk) fejlesztésében. Itt-ott a „tömeg” számára is elhangzik egy-egy tanácsadó rádióműsor (jóllehet nem a legmegfelelőbb időpontban), megjelenik egy-egy cikk valamelyik lapban (ezekből több kellene!), így – bár hézagosan és apropószerűen – próbáljuk pótolni az egyén nyelvi-nyelvhasználati hiányait.

Tudva tudjuk, hogy a sajtónak, a nyomtatott szónak igen nagy tekintélye van a nyelvhasználók között. Különösen érvényes ez az Új Szóra, napilapunkra, hiszen ez jut el a legtöbb magyarhoz. Jó lenne megőrizni ezt a tekintélyt. Persze nemcsak más lapokban, ebben is előfordulnak nyelvi-nyelvhasználati hibák. A számítógépes szedésnek – a jó oldalai mellett – negatívumai is vannak. De az utóbbi két évben, sőt a legutóbbi hónapokban nem ezek a ma már sajnos „szokványos” hibák a bosszantóak (ezeket még rá lehet fogni a „nyomda ördögére”), hanem az egyre szaporodó és súlyosabb nyelvi-nyelvhasználati vétségek, amelyek a szerzők, szerkesztők, kivitelezők (gépkezelők) figyelmetlenségéről vagy nyelvi felkészületlenségéről árulkodnak. Vannak köztük olyanok, amelyek egy kis figyelemmel elkerülhetők lettek volna. Mint pl. az efféle vonzathasználati figyelmetlenségek: „Augusztus hónapban valamennyi nyugdíjas – függetlenül a nyugdíj fajtájára és nagyságára – 1000 korona többletpénzhez jut…” (helyesen: függetlenül… fajtájától és nagyságától). Egy másik mondatban: „Egészségünkért napról napra nekünk kell gondoskodnunk” (helyesen: egészségünkről… gondoskodnunk). De vannak ezeknél súlyosabbak is. Pl. ebben a Börzével kapcsolatos mondatban: „Menyivel egyszerűbb otthon a karosszékben átböngézni az apróhirdetési mellékletünket, majd felhívni a leginkább szimpatikus kocsi eladóját,… és megegyezni vele egy találkát.” A „leginkább szimpatikus” kifejezés jelentését szabatosabban kifejezhetjük a legszimpatikusabb szóalakkal, s a magyar ember nem „valamit egyezik meg valakivel”, hanem valamiben. Valamit – pl. találkát – esetleg csak megbeszélhet.

Egy villáminterjú (2003. jún. 20.), amely egy konfliktusrendezési szakértővel készült, illetve az interjú szövegének egyik kifejezése bizony egy kis nyelvi konfliktust okozott a lapban vagy inkább az olvasóban (a szerkesztőben nemigen). ĺme, a mondat: „Az egyik legveszélyesebb konfliktus, amikor az ember valamilyen helyzetbe lovagolja magát…” Magyarul: valamilyen helyzetbe lovallja bele magát. De találkoztunk a 2003. jún. 30-i számban egy olyan mondattal is, melynek szerkesztési módját többször is bíráltuk nyelvművelő cikkekben; ezt főként a kissé mechanikusan író kezdő újságírók (gyakorlatlan tudósítók) alkalmazzák: „Mivel az egri Dobó István Vármúzeum a maga félmillió látogatójával Magyarország egyik leglátogatottabb múzeumai közé tartozik…” Ha a szerző vagy a közlésért felelős szerkesztő figyelmesen elolvasta volna ezt az okhatározói mellékmondatot, talán nélkülem is és idejében felfedezte volna benne a hibát; azt, hogy két szerkesztési mód vegyült itt össze. Az egyik: (a vármúzeum) Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma; a másik: (a vármúzeum) Magyarország leglátogatottabb múzeumai közé tartozik. A kettő közül tetszés szerint választható az egyik. (A kettőnek a vegyítése értelmetlenné teszi a mondatot.)

Bosszantó, hogy az utóbbi időben megjelentek a lapban az ún. kontaktusjelenségek is: a szlovák szavakat, kifejezéseket nem az értelmi (igazi) megfelelőkkel fordítják magyarra, hanem a mechanikus fordítás sugallta szavakkal, kifejezésekkel. Ez azt jelenti, hogy a vélt megfelelőkhöz a lefordítandó szlovák elem jelentését kapcsolják (a nyelvészeti szakirodalom ezért ezt a jelenséget a jelentéskölcsönzés szóval nevezi meg). A kontaktusjelenségek előfordulása a szlovák környezet hatásával magyarázható, tehát nem volna helyes (sem eredményes) a tiltása a kevésbé választékos nyelvváltozatokban. De a standardban ezek közül csak azoknak van helyük, amelyekre jobb magyar elemek híján szükségünk van. Márpedig az Új Szónak szövegei nagyobb részében a standardot kell alkalmaznia. Semmivel sem menthető tehát, hogy a lap 2003. okt. 18-i számában megjelent cikkben az ünnepi akadémia névvel jelölje a szerző azt az ünnepséget, amelyet az ipolysági gimnázium igazgatósága az intézmény megnyitásának 90. évfordulója alkalmából rendezett. Elszomorító tény, ha egy magyar tannyelvű iskola ünnepi akadémia néven rendez bármilyen ünnepélyt, csak azért, mert az efféle ünnepélyek szlovák neve slávnostná akadémia. Az ebből mechanikusan létrehozott ünnepi akadémia „kifejezést” a magyar közösségek közül csak mi, szlovákiai magyarok ismerjük, a magyarországiak vagy a többi magyar kisebbség számára ismeretlen a jelentése. De a magyar díszünnepély szót minden magyar megérti, ezért nyugodtan választhatjuk az ünnepi akadémia megfelelőjéül.

Szintén többször foglalkozott már nyelvművelésünk azzal a (sajnos, bonyolultabb) kérdéssel, hogy a nahrávať szlovák ige, illetve a nahrávka szlovák főnév magyar megfelelője nem a feljátszik, illetve a feljátszás, ha valaminek magnetofonszalagra való műszaki felvételéről van szó. Feltevésem szerint a magyarban a magnetofonnal végzett műveletek megnevezésére a filmmel végzett műveleteket jelölő szavakat vittük át. Ezzel magyarázható, hogy mind a magnetofonszalagon, mind a filmen levő anyaggal kapcsolatban használhatjuk a játszik ige megfelelő igekötős alakját (lejátszik, átjátszik, bejátszik, viszszajátszik), de a feljátszik alak egyik szakmai területen sem használatos. Ugyanez vonatkozik ezeknek az igéknek a főnévi származékaira is. A feljátszik ige és a feljátszás főnév csak olyan értelemben fordulhat elő mind a filmalkotással, mind a magnóval végzett művelettel kapcsolatban, ha nem műszaki eljárást, hanem művészi produkciót jelölünk vele. Pl. a színész feljátszhatja a filmre a darabot, a zenész a magnetofonszalagra a zeneszámot. De a műszaki műveletet végző személy ezeket is csak felveszi, rögzíti.

A titkosszolgálatnak is a felvételei tűnhettek el tehát, nem a „feljátszásai”, mint ahogyan azt a lap 2004. aug. 25-i száma címoldalon közli (a felcímben is a feljátszás olvasható).

De a standardban kerülendő súlyosabb kontaktusjelenségek nemcsak a szavak, kifejezések helytelen fordítása következtében jelennek meg a lapban, hanem a nyelvtani eszközök hibás fordítása miatt is: pl. a prepozíciós szlovák szó magyar megfelelőjéhez olykor az elöljáró jelentését tükröző ragot toldják. „Az alap- és középiskolákon már nincs lehetőség dohányzó hely kijelölésére” (helyesen: dohányzóhely) – olvashattuk egy ez évi augusztusi számban, a „Hol füstöljön a tanár?” című cikk felcímében. Persze a cikkben is külviszonyraggal fordul elő az iskolatípus neve. Mikor érjük már el, hogy mind az újságíró, mind a pedagógus számára a fordítás ábécéjéhez tartozzék: az alapiskola, gimnázium, középiskola szavakat belviszonyraggal kell ellátnunk, ha a tanulók intézetét vagy a pedagógusok munkahelyét jelöljük velük? (Kivételt a főiskola képez az egyetem analógiája alapján.) Tehát: A fiam alapiskolába jár; A lányom gimnáziumban tanul. (A szlovákban is használatos ezekkel az iskolatípusnevekkel kapcsolatban belviszonyra utaló prepozíció: v základnej škole, do gymnázia).

A vonzatok fordításában is érezhető olykor a szlovák nyelv hatása. Bizonyíték erre egy mondat a 2004. aug. 6-i szám egyik cikkéből. A riportalanyként szereplő rendőrfőkapitány-helyettes többek között ezt mondja: „Nekik (a maffiózóknak) vannak kapcsolataik a politikusokra, hivatalnokokra.” Hogy a riportalany a szlovák szövegében a határozókat a na elöljáróval alkotta meg, abban nem kételkedem. Bár a styk, sőt a kontakt szó is előfordul s prepozícióval a má styk s niekym, má kontakt s niekym kifejezésekben (’kapcsolata van valakivel’, ’kontaktusa vagy kontaktusban van valakivel’), a má kontakt után gyakran áll na elöljárós határozó: má kontakt na niekoho. De a magyarban – akár a kapcsolat, akár a kontaktus szóval szerkesztjük vagy fordítjuk e kifejezéseket, csak a -val, -vel ragos határozót használhatjuk bennük: kapcsolata van valakivel, kontaktusa vagy kontaktusban van valakivel.

Sajnos, a magyar nyelvhelyességnek talán a legsúlyosabb hibájaként emlegetett suksüközés sem hiányzik a lapból. Éppen e cikk megírása előtt (a 2004. aug. 28-i számban) „szállított” egy friss esetet egy szerző (vagy szerkesztő) egy képaláírásban: „Ha felosszák a házimunkát, mindhármuknak könynyebb lesz”. Ez bizony egyértelmű suksüközés. A mellékmondat igei állítmányának helyes nyelvtani formája ugyanis ez volna: Ha felosztják…

De helyesírási hiba is előfordul a lapban. Most éppen egy tanulságos például szolgálható esetet mutatunk be a 2004. aug. 25-én megjelent számból: „…a Kassához közeli község (Miszlóka) lakói évek óta hiába kérték az önkormányzatot a félig romos (iskola)épület lebonttatására…” Ebben a mondatban – s a cikkhez tartozó kép alatti szövegben is – a helytelen lebonttatás szóalak szerepel a helyes lebontatás helyett. A t végű igékhez (ilyen a lebont is) a műveltető képző vagy -at, -et, vagy -tat, -tet formában járul. Ha a tővégi t előtt magánhangzó van, akkor a -tat, -tet képzőváltozatnak e két alakja közül járul valamelyik a szóhoz: tanít-tat, fenyít-tet. Ilyenkor a tő és a képző határán két t-t írunk. De ha a tővégi t előtt mássalhangzó van, akkor az -at, -et képzőváltozatnak e két alakja közül jöhet szóba valamelyik: lebont-at, megért-et. Természetesen itt csak egy t jelenhet meg a tő és a képző határán. (Nem is volna értelme a hosszú t-vel írt alaknak, mert a kiejtésben úgysem tudnánk a hosszúságot érzékeltetni.) A helyesírási szabályok egy része nyelvtani alapokra épül, s a helyesírási szabály ismeretének feltétele a nyelvtani szabály ismerete. Aki a műveltető képzőnek csak a -tat, -tet változatú alakjait ismeri, az bizony könnyen elkövethet hasonló helyesírási hibákat.

Nem hagyhatjuk szó nélkül a helységnevek használatának kérdését sem. Olykor sohasem hallott magyar helységnevekkel találkozhatunk a lapban: olyanokkal, amelyekről talán azt sem tudjuk, melyik részén található az országnak a hozzájuk tartozó falu. De ez ellen a gyakorlat ellen nem emelhetünk kifogást. Viszont az ellen a módszer ellen igen, amelyet az ondavai árvíz idején megjelent beszámolókban alkalmazott a lap. A Malčice, Markovce szlovák helynevek szerepeltek sűrűn, noha e községek lakosai aligha az Új Szóban olvastak az árvízről. De nem biztos, hogy a délebbre fekvő magyar falvak olvasói ismerték ezeket a névalakokat. A Málca, Márk neveket azonban bizonyára igen. (A magyar változat után zárójelbe oda lehet írni ilyenkor a szlovákot is.)

Sokkal nagyobb hibának tartom azonban, ha egy helynév helytelen alakban jelenik meg. Mostanában sok rendőrségi hírt olvashattunk egy Nagymihályi nevű településsel kapcsolatban. Valószínűleg Nagymihály járási székhelyről van szó. Nagymihályi nevű helységnév – tudtommal – nincs az országban, csak Nagymihály (Michalovce), Alsómihályi (Michaľany) és Zólyommihályi (Michalová). Az elírás talán onnan származik, hogy a helységnévszótárakban hibásan, Nagymihályi alakban jelent meg a Nagymihály név. (Ezt a nevet egyébként szülőfalum járási székhelye neveként is jól ismerem.)

Az sem volt szerencsés dolog, hogy a lap 2004. aug. 9-i számában a palásti ünnepségekről szóló beszámolóban így jelent meg egy mondat: „Sztyahula László, Palást szülötte, jelenleg Füskomárom plébánosa celebrált misét.” Füskomárom nevű községet is hiába keresnénk a helységnévtárban; csak Komáromfüss van a Csallóközben, Tany és Csicsó között. Bizony az alaposabb ellenőrzés a helynevek esetében sem ártana.

Hogy az eddig felsorolt, illetve bemutatott hibák elkövetésében kik a ludasak, nem az én dolgom eldönteni. A szerzők nevét – talán rosszul értelmezett tapintatból – nem említem, de nem is mindig a szerző követi el a hibát. Néha a szerkesztő „javítja” a szerző kéziratát, s a szerző ezt nem mindig köszöni meg. Egyébként még ha a szerző hibázik is, a szerkesztő (rovatvezető) is felel a hibákért. Persze akadnak olyan vétségek is, amelyekért csak a szerkesztőre vagy a kivitelezésért felelős személyre lehet hárítani a felelősséget. A 2004. júl. 26-i számban (5. old.) címben volt olvasható a következő „szöveg”: „Átalakulóban van az iraki gerillamozgalom átalakulóban van”. (Elnézést, de Karinthy Frigyes Ady-paródiáját juttatta eszembe.) Két nappal előbb (a 23. oldalon) egy felcím szerepű értelmetlen szövegrészen törhette fejét a jámbor olvasó, amely így szólt: „Annyira elterjedt a klimatizáció, hogy egész nap alig kerülünk kapcsolatba a természetes meteorológiai”… Csak a szövegből értettem meg a folytatást: tényezőkkel. De miért nekem, az olvasónak kell ezt megkeresnem, aki megfizetem a lap árát? Valaki mást meg azért fizetnek, hogy elvégezze ezt a munkát.

Nem titkolom: szomorú vagyok. Több vonatkozásban javult az Új Szó a rendszerváltás után, nyelvi-nyelvhasználati szempontból meg bizony ilyen hibák fordulnak elő benne. Örülök az új, egyéni hangnak, amely az írásokban érvényesülhet már, s színesebbé teszi az egykor szürke, politikai irányzatú „egyenszöveget”, de elszomorító, hogy a lap nyelvhasználati szintjének fejlesztésére „nincs pénz”. A Gramma Nyelvi Iroda munkatársai erőfeszítéseket tesznek, hogy felkutassák vagy megalkossák a legújabb közéleti fogalmak magyar neveit, a szerkesztőségekben pedig a nyelvművelés által már rég feltárt és régóta terjesztett adatokat sem ismerik azok, akiknek nemcsak illenék, hanem kötelességük volna ismerniük.

Bevallom, valahogy úgy vagyok a magyar nyelvvel és az Új Szóval, mint Radnóti a tájjal. Aki repülőgéppel száll föléje, annak az térkép, de neki szülőhazája. Nekem meg anyanyelvem a magyar nyelv, s kisebbségi használatát az Új Szó segítségével kezdtem el pallérozni. ĺgy számomra az Új Szó sem egy lap a sok közül, hanem olyan újság, amelynek nyelvi alakítgatásán magam is dolgoztam. Nyelvi szerkesztőként is, nyelvművelőként is. Most úgy érzem, a legkevesebb, amit meg kell tennem, hogy idejében felhívjam a figyelmét azoknak, akik ott vannak, s vállalták a lap szerkesztését: gondoljanak a lap nyelvi arculatának javítására is. Csak így tudják megőrizni a nyomtatott szó tekintélyét, mert a nyelvi hibákkal megtűzdelt szöveg hitelvesztetté válik minden szempontból.