Jó ízléssel megkomponált önazonosság

Mielőtt az előttem álló feladat elvégzésébe belefognék, és bemutatnám Bettes Uhr vele azonos című versgyűjteményét, hogy kedvet csináljak hozzája, az irodalomelmélet mai állása szerint tudománytalan, vagyis eléggé el nem ítélhető módon megkísérlem bemutatni az életrajzi szerzőt, vagyis magát Bettes Uhrat.

Életrajzának részletes ismertetésére persze nem fecsérlem a drága időt (hiszen már hajdani munkahelyeinek listájából is öszszeállítható lenne egy vaskos cégindex), lelki habitusának feltérképezése sem szándékom (például annak az igencsak összetett, többszörösen rétegzett ambivalenciának a bemutatása, amely sokszor akár egyetlen költeményben is emelkedettség és irónia, bőséges – elsősorban filológiai jellegű – műveltséganyagra épülő gondolatiság és trivialitás együttes jelenléte révén manifesztálódik). Csupán a drága anyanyelvvel való kapcsolatának néhány elemére térnék itt ki, különös tekintettel nevezett Uhr szóroncsoló és szójátékalkotó munkásságára. Arra a magatartására, amely korántsem csupán írói életművének legsajátosabb darabjaira jellemző, hanem annak az átkozott életrajzi szerzőnek a mindennapjaira is, akinek helyenként óhatatlanul felsejlő képét a kortárs irodalomkritika még a textus hátteréből is szeretné egyszer és mindenkorra kiradírozni. Hogy érzékeltessem, mekkora lehetetlenség a civil és az írói én, illetve a hétköznapok és a versek nyelvének-nyelvlogikájának szétválasztása Bettes Uhr esetében, legelébb elmondok talán egypár anekdotát.

Bettes Uhr máhr akkohr is szehrette a jó szivahrt, amikohr még kohrántsem volt akkohra Uhr, mint most. Egyszehr bement egy dohányboltba, és azt mondta: „Kéhrek egy szivahrt!” „Milyet tetszik pah-raccsolni?” – kéhrdezte a boltos, mihre Bettes Uhr – aki akkohr még kohrántsem volt akkohra Uhr, mint most – messzihre és magashra nézett a vastagkehretes ókulája mögül, és mehrengfe, a hangsúlyt is fönt felejtve hihrtelen jött ötlettel azt találta mondani: „Ha vanna Havanna...”

Máskor meg feldúltan érkezett, és izgatottan kérdezte: „Hallottál a nagy vonatszerencséről?!”

És tudják-e önök, hogyan nevezik a biodrogot? Talán igen, mert úgy tapasztalom, terjedőben van: „Marihónalja”. Persze ezt is Bettes Uhr jegyzi. Azon rettentően kis számú végsőkig letisztult, igazán frappáns vicc közé tartozik ez, amelynek ismert a szerzője.

Az egypárt túlkapásai és a múlt rendszer agóniája természetesen mindig bőven szolgáltatott muníciót Bettes Uhr anyanyelvnyűvéséhez, de a rendszerváltást követő általános nemzeti túlfűtöttség idején is feltalálta magát. Egyszer például öntudatos ábrázatot vágva, határozott léptekkel elindult Pozsony belvárosában a parlament régi épülete felé, és azt kiabálta: „Samostatnú Slovenku!!!” Ami ugyebár első hallásra a független Szlovákia követelésének tűnik, ám ekként torzítva nem más, mint egy független szlovák hölgyre való igény bejelentése. A felfokozott közhangulatban persze nem tűntek fel az efféle nyelvi finomságok, és nemsokára egy kisebb tömeg csatlakozott hozzája, ő meg erőteljes karlendítésekkel masírozott előttük, majd váratlanul sarkon fordult, és elballagott egy fröccsre.

Egyszóval, Bettes Uhr személyében merész lázadót kell tisztelnünk. És hát a verseiben sem tagadta meg soha önmagát. Hiszen ezen uhri – Bettes Uhr-i – költészet kibontakozásával párhuzamosan már az is egyre vakmerőbb lázadásnak számított, hogy a személyes szféra pofátlanul betolakodott a versbe. Bettes Uhr verseibe pedig nemcsak hogy bepofátlankodott, hanem ott aztán nemegyszer olyan lázadozásra alkalmas formai megoldásokkal is bagzott, amelyekre akkortájt a nyílt személyességet mindegyre snasszabbnak érző költői modorok tartottak kizárólagos igényt. Ráadásul a beszivárgó személyes hang holmi népi-népéleti-tájnyelvi motívumokat is kimosott a költő falusi – és hangsúlyozottan dél-gömöri – élményvilágából.

Szóval: Szodoma és Gomorra!

Az egyetemes magyar irodalomban és itthon egyaránt.

Az úgynevezett szlovákiai magyar irodalom kontextusában érdekes módon talán mégiscsak valamivel kevésbé számított ez a szélsőséges megszólalásmódokat integráló alkotói magatartás vérlázítónak – legalábbis a viszonylagosan zökkenőmentes megjelenés és a meglepően pozitív, a langyostól szerencsére sosem hűvösebb (és általában sajnos nem is hevesebb) fogadtatás erre látszik utalni. A hazai szellemi élet langymelegében mindig minden kisebbet durrant a kelleténél, végül is neki sem sikerült irodalmi botrányhőssé válnia, pedig – isten látja lelkét! – ő aztán igazán mindent megtett érte. Mert hát előtte is volt nálunk odamondogatás az irodalomban, meg óvatos formai lázadásokra is akadt már példa, de hogy a kettő ilyen természetességgel habarodott volna össze egy, a dada radikalizmusáig feszített versnyelvben, olyan még nem volt.

Amikor egyik versében igencsak szuggesztíven azt írja: „Kereszteztem a piros kőevőt / a vasorrú bába lányával” (huh, végigfut a hátamon a bőr!!!) – szóval, amikor ilyen megállapításokat olvasunk nála, olybá tűnik, ő is pontosan tudja, milyen radikális kutyulásban van, s hogy ez talán egy afféle tudatos törekvés. Ne adj’ isten, költői program. De aztán továbblapozva ebben a meglátásunkban is elbizonytalanít. Olyan hőfokon lázad, hogy még saját késztetéseivel is szembeszáll. Van kurázsija még ellágyulni is. Se istent, sem embert nem ismer a lázadásban.

Mindazonáltal, amikor egy rebellis költőt próbálunk elképzelni, nem éppen Bettes Uhr ábrázata jelenik meg lelki szemeink előtt. Olyan szervilis például ennek a születésnapi versgyűjteménynek a címképén is, mint egy középkori feszület Krisztus-alakja. És aki jobban ismeri, tudja, nem hazudik a kép: a lelke legmélyén ilyen ő. Meg amolyan. Meg az ellentétje. Merthogy ott legeslegmélyebben még minden megvan. Megvan – és együtt van. Kérdés, mit – s az összetevők milyen arányában – kérődzik fel onnan a poétai szenvedély konfúzus korunkban. A szétcincált ének idején.

A neurotikus lázongást, a szertelen, önmagáért való és önpusztító rebelliót különben se téveszszük össze a lázadással. Lázadozni puszta modorosságból vagy a lelki egyensúly megbillenésének hatására szokott az ember, de lázadni csak sziklaszilárd jellem, erős egyéniség képes. A lázadás ugyanis az egyén legbelső énjének a társadalom méltatlan korlátozásaival folytatott önvédelmi harca. Mélyen individuális partizánháború a megfeneklésre mindig hajlamos kultúra megcsontosodott struktúrái ellen. A hiteles lázadás mégis mindig önzetlen. Tudniillik mindig másokért, mások önvédelmi reflexeinek aktivizálása, vagyis – következményeiben –: a mindenkori társadalmi progresszió érdekében is történik. Hiszen hát benne van még a szóban is: „láz adni”, vagyis „lázat adni” – illetve „láz-adás”.

Bettes Uhr – minden látszat, felületes nézet ellenére – sziklaszilárd jellem és rendkívül erős egyéniség.

Persze a maga törvényei szerint az.

Ezeket a törvényeket pedig ügyesen mindenkori uhri szeszélyeihez igazítja.

Bettes uhri szeszélyei viszont valamiképpen mindig az emberi-írói közvetlenség, a humanizmus és valamiféle vegetatív vagy kozmikus harmónia gerjesztette bölcsesség humuszából sarjadnak. És ennek az emberiesség-sarjnak az oldalhajtása elementáris humora is, mely azért sosem mentes legalább egy csipetnyi szarkazmustól és öngúnytól. Közvetve a groteszk, sőt az abszurd iránti fogékonysága is ebből adódik: az oeuvre egészét vizsgálva világossá válik, ezeket kontúrozásra, kiemelésre – kontrapunktként használja. Sőt néha már-már úgy tűnik, parodizálja. Mindenesetre sajátos, és valahogy mindig kicsit barátságos, meghitt abszurdja fényévekre van a becketti-ionescui elidegenedettségtől.

Sokan mindent elkövetnek, hogy szert tegyenek valamicske egyediségre, de hiába növelik az átlag többszörösére a spanyolviasz napi felhozatalát, összeizzadott újdonatúj kunsztjaikkal is belemosódnak a szürke tömegtermelésbe, ő meg a tokáját sem képes úgy megvakarni, hogy ne legyen benne kreatív elem és jelentős szellemi tőkét jelentő know-how, de még a csontig rágott frázisokat is képes olyan sejtelmes félmosolyokba ágyazni, hogy szinte már korszakos felismeréseknek hatnak.

Sunyi pali: úgy adja önmagát, hogy közben sikerül elhitetnie, csupán szerepjátékról van szó – ami annyiban, ugyebár, igaz is, hogy az én lényegi tulajdonságait megjeleníteni hivatott modor, bizony, mindig csak egy ízlés szerinti válogatás a saját szerep- és eszközkészletünkből.

Ez annyit jelent, hogy az a fránya – értelmiségiek-művészek körében korábban sokat emlegetett – „önazonosság”, vagyis az individuum valójában maga a stílus – de még inkább a stílust összerakó ízlés.

Bettes Uhr ízlése elképesztően hiteles és mégis sajátságos „én-reprezentáló” modorokat – Bettes-képeket (világképeket) képes összerakni.

Mindez természetesen nem csupán az itt ülő ötvenéves – hanem az előttünk fekvő vadiúj Bettes Uhr-ra is érvényes.

A kettőnek annyi köze van egymáshoz, mint mindkettőnek önmagához.

Nem semmi!

E közt mi, olvasói rakjuk össze valamivé.

Nosza!!!

(Bettes István: Bettes Uhr, Nap Kiadó, 2004)