Iveta harca

Míg tegnap ezen az oldalon tanult kollégám az új kormány gazdasági lépései felől próbálta elemezni Iveta Radičová munkáját, én inkább az általános hatalomgyakorlásról írnék.

Tavaly, az államfőválasztás után szinte mindenki számára egyértelmű volt, Iveta Radičová kell legyen a jobboldal miniszterelnök-jelöltje. Dzurindáék már akkor eltaktikázhatták magukat, valószínűleg azzal küldték őt a ringbe, hogy jobb esetben államfő lesz, rosszabb esetben annyira megveri őt Gasparovič, hogy utána már a pártban sem rúg labdába. Ezzel szemben a választást elvesztette, később még a parlamenti mandátumáról is lemondott, ám idén mégis legyőzte Ivan Miklošt a párt miniszterelnök-jelölti posztért folyó versenyben, s végül az ország első miniszterelnöknőjévé választották. Most már a soha ki nem derülő kérdések kategóriájába tartozik, vajon sikerült volna-e ugyanígy legyőznie Mikuláš Dzurindát is, ha Mikloš helyett ő indul ellene. A volt miniszterelnök igazi stratégaként a háttérbe vonult, ám az nem kérdéses, kinek van továbbra is a legnagyobb befolyása az SDKÚ-ban.

Iveta Radičová megválasztása óta a négy kormánypárt elnökétől független hatalmi központ kiépítésére törekszik, ennek eklatáns példája tanácsadói testülete, melynek vezetésével Ján Krstiteľ Balázst bízta meg, aki valóban egyetlen párthoz sem köthető. Ugyanígy tett a miniszterelnök a SIS igazgatója kapcsán is, itt sem hagyta magát befolyásolni pártja, az SDKÚ által, s a jövőben több hasonló döntésre számíthatunk még. Teljesen érthető ez a viselkedés, hiszen saját háttérország nélkül Radičová nem lenne más, mint bábu a koalíciós pártok vezetői kezében, és konfliktusos helyzetben legfeljebb azzal zsarolhatná a négy pártot, hogy lemond, ha nem fogadják el az ő javaslatát. Ez pedig nem túl elegáns módszer, s túl gyakran sem alkalmazható.

Gál Zsolttal ellentétben én egyáltalán nem tartom hibának azt, hogy a jelenlegi koalícióban Iveta Radičová a legbaloldalibb, vagy úgy is mondhatnánk, a legszociálisabb elem. Radičová az SDKÚ többi vezetőjével szemben igenis hisz abban, hogy a szlovák társadalom nem két egymástól tökéletesen elhatárolt tömbből áll. Ő úgy gondolja, van átjárás jobb- és baloldali szavazóbázis között, s politikája alapján egyértelmű, hogy a háborút nem a jobboldalon, hanem pont a baloldal mezején próbálja majd megnyerni. Robert Ficónak az az óriási előnye volt eddig, hogy egyetlen jobboldali politikus sem merészkedett az elmúlt években az ő territóriumára, így a lakosság közel felével könnyű volt elhitetni, hogy azok a politikusok, akik jobboldalon vannak, csak rosszat hozhatnak az egyszerű embereknek. Iveta Radičová tudatosan mutatja a visszafogott politikus képét, tudatosan nem hajlandó Ficóval ideológiai vitákba keveredni, s tudatosan fogja a reformlépéseket úgy csiszoltatni, hogy azok legkevésbé legyenek szegényellenesek és antiszociálisak. Fontosnak tartja azt, hogy ne csak a jobboldali pártok érezzék saját miniszterelnöküknek, hanem a lehető legtöbb állampolgár. 2006-ban egyszer már kiderült, hogy pusztán jobboldali, gazdaságélénkítő reformpolitikával nem lehet egymás után kétszer választást nyerni. Radičová módszere ehhez képest új, sokaknál visszatetszést kelt, ám én hiszek abban, hogy sikerhez vezethet. (Nagy András)