Isten az agyban

BERNÁD EMESE

Nemrégiben jelent meg Isten az agyban című könyve, amely a hit és tudomány kapcsolatát boncolgatja. Mi vezette arra, hogy a hitet tudományos szempontból vizsgálja?

Már gyerekkoromban olvastam a stigmákról, és elgondolkodtatott, mi mindenre képes a hit. Később pszichológusként foglalkoztam placebókutatással is, amelynek eredményei szintén a hit erejét bizonyították számomra. Mivel az agykutatás is mindig érdekelt, elhatároztam, összefoglalom mindazt, amit ma tudunk az istenhit, a vallás és az agyműködés kapcsolatáról. Hangsúlyoznám, hogy ez nem vallásellenes könyv. Nem éket ver a hívők és nem hívők közé, hanem a tudomány segítségével hidat épít köztük. A hívő embernek nem kell félnie attól, ha kiderül, agyában specifikus folyamatok zajlanak, amikor ő éppen Istennel teremt kapcsolatot. Ez nem szentségtörés, ez biológia. S főként nem vonja kétségbe Isten létét. Én ateista vagyok, de lehetnék hívő is, a tudomány világnézeti kérdéseket nem vizsgál, nincs ateista és hívő agykutatás, csak agykutatás van. Nemrég egy könyvbemutatón a gyerekkori álmaimról kérdeztek, és én azt válaszoltam, hogy már gyerekkoromban is a tudomány érdekelt. Az a tudomány, ami számomra az igazságot jelenti. Ezek persze nagy szavak, ráadásul a mi korunkban annyi mindenre rá lehet fogni, hogy ez vagy az igazság. Az én egyszerű, naiv verziómban az igazság az, ami érdekmentesen a pillanatnyilag ismerhető tényeket tükrözi. Az érdekekkel átitatott, megélhetési tudomány nem a tények és adatok diktálta összefüggéseket és igazságot képviseli, hanem ebből szelektíven azt, ami valakinek az érdekét szolgálja. Sőt, ez a megélhetési tudomány meg is hamisítja az adatokat.

Könyvében a hit tudományos megközelítésével foglalkozik. Vannak következtetések, melyek szerint az embert a hit különbözteti meg az állattól. Minden ember agyában előrehuzalozottan ott van az istenhit, és az emberi lélek csak akkor tud hatékonyan működni, ha a hit mozgatja. Ha mindez igaz, akkor a hit evolúciós szempontból előnyös. Milyen előnyökkel jár, ha hiszünk valamiben?

Nem nagyon tudjuk, de vannak feltevések. Az egyik ilyen feltevés, hogy hit segítségével le tudjuk győzni a halálszorongást. Onnantól, hogy az ember öntudatra ébredt, tudja, hogy meg fog halni. Ez olyan fokú szorongást okoz, hogy erre valamilyen választ kellett keresnie. Ezt a feltevést azzal indokolják, hogy minden vallás lényeges eleme a túlvilági élet, ahol minden jobb lesz, mint itt. Michael Persinger kanadai kutató vizsgálatai szerint az emberek átélhetnek olyan élményeket (részben epilepsziás roham vagy az agyban lejátszódó mikrokisülések folytán), mintha egy láthatatlan valaki vagy valami jelen volna. Ezt jelenlétérzésnek nevezzük. Ez az élmény, különösen a régi időkben, könnyen szülte azt a magyarázatot, hogy a láthatatlan lény nyilván valamilyen isten vagy szellem. A harmadik magyarázatot Julian Jayes kétkamarás tudatelmélete adja. A homéroszi műveket elemezve azt mutatta ki, hogy a régi görögöknek – következésképpen az ókori népeknek – nem voltak szavaik a lelki élményekre, ami arra utal, hogy másként működött az agyuk, nem gondolatként észlelték belső folyamataikat, hanem hanghallásokként. A mai ember a nem tudatos, de „terveket sugalló” jobbféltekei gondolatokat már nem külső hangként észleli, hanem belső folyamatként. A mai skizofrénnek úgy tűnik, ókori módon működik az agya, ezért ő hangokat hall, vagyis nála nem működik az a szűrőmechanizmus, amely a jobb féltekei hangokat, gondolatokat meggátolná, és csak azt engedné „hallani”, amit a bal féltekei tudat befogad. A nem skizofrén emberek, még ha versengő gondolataik vannak is, azokat saját gondolatoknak élik meg. Míg skizofréneknél a jobb és bal halántéklebeny azonos méretű, addig a többi ember agyában a bal temporális lebeny a nagyobb. Valószínűleg a fejlődés során történt valamiféle mutáció, aminek következtében kialakult a bal féltekei beszédközpont, ami maga alá rendelte a jobb féltekei beszédet. Merthogy Akhilleusznál is azt látjuk, hogy bizony problémákhoz vezet, ha két félteke harcol a kontrollért. Az ókori emberek feltételezhetően folyamatosan hallották a jobb féltekében megfogalmazódó gondolatokat, amit ők úgy éltek meg, mintha megjelent volna egy szellem vagy egy isten, aki tanácsot ad. Értelmezési keretet alkottak, próbálták magyarázni, miért hallanak állandóan hangokat, amelyek utasítják őket. A skizofréneknél hasonló történik, csak a mai felfogás szerint már egészen más az értelmezési keret. Azt mondjuk, hogy ezek a hanghallások, amelyeket nem létező lényeknek tulajdonítanak, csak hallucinációk, ezért ők betegek. Ezt azért mondhatjuk, mert az emberek többsége (99%-a) jól tudja szűrni ezeket a hangokat. Ugyanakkor rengeteg vizsgálat mutatta ki azt is, hogy az átlagnépesség 10-30%-a már átélt egyszer vagy többször olyan helyzetet az életében, amikor hangokat hallott. A jelenség tehát nem önmagában patológiás, csak lehetetlenné teszi a normál életvitelt.

Az emberi lélek akkor tud hatékonyan működni, ha hit mozgatja. De mit tegyen az, aki nem vallásos?

Visszaformálni nem lehet a dolgot. Azt gondolom, hogy az emberiség történetében tragikus fordulat volt, amikor meghalt Isten, ahogy azt már többen megfogalmazták. Ez azt jelenti, hogy megszűnt közös élménynek lenni. Megszűnt az a kényszerítő alap, ami miatt mindenki csak úgy tudta elképzelni a világot, hogy Isten van benne. Ez valószínűleg a racionális gondolkodás és a bal agyfélteke fejlődésének a következménye. Az okság törvénye tette a tudomány számára fölöslegessé Isten feltevését. Ahogy Laplace mondta Napóleonnak, amikor az megkérdezte, miért nem szerepel Isten a csillagászati könyvében: „Erre a feltevésre nem volt szükségem”. Ugyanakkor a hitmodul előrehuzalozottan bennünk van és működésre vár. Ugyanúgy, mint például a beszédközpont. Bárhová születünk, megtanuljuk az ott beszélt nyelvet. A beszéd képessége velünk született. Így vagyunk a hitmodullal is: velünk született és működtetni akarjuk! A gyerekek született hívők, gondoljunk csak a Mikulásra, a húsvéti nyuszira és a többi mitikus lényre, akikkel a gyerekek benépesítik világukat. A hitmodul azonban sok veszélyt is rejt magában. Amíg létezett egy kollektív hitrendszer, abba mindenki beleszületett és készen kapta vallását. Ennek volt előnye és nyilván hátránya is. De most már többnyire mindenre nyitottan születünk. Velünk született hitmodulunk működésre vár, és ebbe bizony nagyon sok mindent bele lehet tölteni. Ráadásul az ember szenved, ha nem hihet valamiben. Ez az oka, hogy a 20. században született rengeteg ideológiai és politikai mozgalom ennyire könnyen talált olyan embereket, akiknek éppen vákuum volt a hitrendszerében, és akik beszippantották az éppen útjukba kerülő eszméket, amelyeknek akár rabjaikká is váltak. Azt, hogy a hitszükséglet milyen nagy, jelzi, hogy emberek képesek meghalni vagy hatalmas áldozatokat hozni a hitükért. Ha szerencséjük van, akkor az a hit pozitív, az emberiség vagy a közösség javát szolgálja, ha pedig nincs szerencséjük, akkor egy kártékony eszméről van szó. Elég a fanatizálni képes fasizmusra, vagy a kommunista diktatúrákra gondolni. Evolúciósan ezt végig lehetne gondolni, bár ezt ebben a könyvben én nem tettem meg, de azt gondolom, hogy a hit egyik fő célja, hogy hozzáköti az embert egy tágabb közösséghez. Akár Istenen, akár egy eszmén, ideológián keresztül.

Az ufókban való hit is pótlék, amely a hitszükségletet tölti ki?

Az ufók egyfajta átmenetet képviselnek a transzcendens és a reális között. Úgy gondolom, ezek az emberek az ateizmus okozta vákuum hatására szippantódnak be. Az első ufójelekről azóta kimutatták, hogy valójában az amerikai hadsereg titkos katonai akcióját értelmezték félre az emberek. Abszolút bizonyosságot ugyan nem lehet mondani, de kicsi a valószínűsége, hogy évtizedek óta földönkívüliek élnének közöttünk.

Könyvében vallásalapítók, próféták és szentek látomásait is elemzi, akiknek közös vonása a gyakori halántéklebeny-epilepszia. Manapság kevesebb a megváltó vagy, mivel megszűnt a kollektív istenhit, már másként tekintünk rájuk?

Ilyenfajta próféták minden nap születhetnek, de nem mindig vallási köntösben. Ezek az emberek ugyanolyan megszállottak, éppen úgy van küldetéstudatuk, sőt, talán még megvilágosodásaik is vannak. Hiszen az, hogy valaki megtérésélményt él át, nem feltétlenül jelenti, hogy vallási fanatikus lesz. Példa erre Csontváry, aki festőfanatikus lett. Ilyen eseteknél az történik, hogy amikor valaki átél egy megtérést – a hirtelen megtérések olykor epilepsziás roham hatására következnek be –, akkor abból, ami az ő agyában addig volt, bizonyos eszmék vagy késztetések válnak az ő küldetéstudatának alapjává. Kicsit véletlenszerű, hogy ki, mikor és hol, de folyamatosan születnek próféták, akik, ha szerencséjük van, egy mozgalmat fognak vezetni, vagy éppen egy tudományos intézetet. Ezzel kevésbé foglalkozunk, de bizony vannak megszállottak a tudományban, a művészetben, a sportban is.

Számomra mindig nehéz volt összeegyeztetni, hogy Krisztus nevében, aki a szeretet vallását hirdette, háborúkat és gyilkosságokat szentesítettek. De az ön könyve szerint a szentség és agresszió egyáltalán nem állnak távol egymástól.

Szondi Lipót fejtette ki az epileptoid alkat sajátosságait. Az ilyen ember egyrészt nagyon karitatív és segítőkész, másrészt viszont nagyon szoros kapcsolata van az agresszióval. Szondi szerint Káin és Ábel két tipikus epileptoid alkatú variáns. Ábel szégyellős, segítőkész, Káin irigy, agresszív, hatalomra tör. Mózes is káini alkat volt, hiszen megölt egy egyiptomi munkavezetőt, ezért menekülni kellett. Utána viszont a gyógyulás útjára lépett, Ábellé vált és ő lett a törvényalkotó, aki aztán kimondta: Ne ölj! De Mózesnél később is megfigyelhető, ahogy a káini újra és újra feltör belőle, amin aztán úrrá lesz a benne élő Ábel. Hajtja a küldetése, hogy kivezesse népét Egyiptomból. Amikor vándorlás közben nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, sokan lázadoznak Mózes ellen, aki ilyenkor mindig haragvó Káinná válik. Hiszen ha Ábel maradna, akkor megsajnálná népét, és talán soha nem szabadulnak fel. De mindig ő van a népért és nem a nép őérte, hiszen egy népre nem szabad megsértődni.