Irracionalitás és politika

A szórakoztató média illúziói elhomályosítják a valóságot, az áttekinthetetlen globális folyamatok pedig olyan intellektuális labirintusba csalnák a még érdeklődő állampolgárt, hogy hamar feladja a megértés igényét. A gondolkodás helyét a hit foglalja el – és igen, nézzen magába mindenki: amit a legracionálisabb, legjózanabb döntésének gondol, vajon annak milyen mélységig látja át indokait és következményeit? Egy kaotikus világban más iránytű híján megszokásokra, szimpátiákra és pánikszerű reakciókra hagyatkozunk – kinek volna ideje és ereje arra, hogy a sok félinformációból kihámozzon valami használható magot?

Az apokaliptikus szomorúság persze mindig gyanúra ad okot. A felvilágosult, tájékozott polgár nyilván sosem létezett a maga eszményi valójában, de ha létezett is, aligha mondhatjuk, hogy a történelem menetén jelentős nyomot hagyott. Nem is ez az új irracionalitás lényege véleményem szerint, hanem az, milyen súlyos terhet rak mindannyiunkra, mindennapi életünkben a világ rendjébe vetett bizalom elvesztése, a kiszámíthatatlannak megélt környezet és a tájékozódó képességünk elvesztése. A cselekvési képességünk csorbul, és a cselekvési képességünkkel az önbecsülésünk is. Hogyan kezdhetnénk neki felépíteni valamit az életünkben, ha elképzelésünk sincs arról, hogy a környező világ hogyan működik? Hogy döntünk, ha nem tudjuk, mik a tétek és mik a következmények? És hogyan taníthatnánk meg a gyerekeinknek, ha mi magunk sem tudjuk? Egyszóval, az értelem és a megértés igényének kényszerű feladása egy szóban foglalható össze: kiszolgáltatottsághoz vezet.

De lássuk már, egyáltalán miért kezdtem éppen most írni ezt a cikket, elvégre az irracionalitás és a kiszolgáltatottság örök. Azért, mert két olyan kezdeményezést is láttam nemrégiben – és félek, hogy elsikkadnak az érzelmi zsibongásban –, amelyek – a panaszkodáson és a borongáson túl – valódi megoldásokkal kísérleteznek. Ha a világ bonyolult, és az információk sosem megbízhatóak, vagy roppant fáradságos őket beszerezni, mi ad némi reményt mégis? Legalább a gyerekeink számára? Meglehet, hogy ezért megköveznek néhányan, de itt a válasz: a számítógépes játék, pontosabban az, ami mögötte van, a szimulációs modell és a cselekedve tanulás koncepciója.

Néhány nappal ezelőtt a legnagyobb örömömre és okulásomra részt vehettem az Országos Közoktatási Intézet nagy éves konferenciáján, ahol a legkitűnőbb oktatási szakemberek éppen azt a kérdést járták körül, hogyan kellene a közoktatási rendszert átalakítani, olyan eszközöket adni a gyerekek kezébe, amelyek csökkentik kiszolgáltatottságukat ebben a gyorsan változó világban. Azok a forradalmi változások, amelyek a fejlett világ közoktatásában most kezdődnek, külön eszmefuttatást igényelnek (és remélem, bőségesen lesz még róluk szó itthon is). Egy gondolatot idéznék csak fel most az előadások közül. Nem tananyagot kéne a gyerekeknek tanítani, hanem megismertetni őket összetett rendszerekkel. Megtanítani őket modellezni, oksági folyamatokat felismerni, valószínűségeket és kockázatokat mérlegelni, tervezni, kísérletezni, aztán a tanulságokat levonni és beépíteni a megalkotott modellbe. Önök azt hiszik, ez egy egyetemi filozófia kurzus menete, pedig dehogy: ez a sarki közért hatékony működtetéséhez szükséges készségek lajstroma. Akár tetszik, akár nem, a munkavégzés, pénz, a nyersanyag, az infrastruktúra, a kiegyensúlyozott költségvetés és a kutatásfejlesztés jelenségéről és jelentőségéről iskoláskorú gyerekeink sokkal többet tanulnak a SimCity-ből vagy akár a stratégiai harci játékokból, mint – félek kimondani – az iskolai tananyagból és a szülői okításból együttvéve.

Nem új felismerés, hogy a játék és a szimulációs modell segít eligazodni a komplex rendszerekben (nevezzük így most az átláthatatlannak tűnő és gyorsan változó környező világot). Már a személyi számítógép forradalma előtt is használtak szimulációkat sokszereplős, bonyolult játszmák – például diplomáciai konfliktusok – tanítására. (A leghíresebb az ENSZ fiataloknak szánt konfliktusmegoldó szimulációja, amely nemzetközi gyerekcsapatokat mozgat – további információ nyerhető a honlapjukon: http://cyberschoolbus.un.org/ modelun/over.html). A kilencvenes években aztán egyre több olyan oktatási program és játék jött létre, amelyek célja a szórakoztatva tanítás volt – a Sim játékairól híres Maxis cég például kifejezetten az egészségügyi rendszer működtetésének megértéséhez alkotta meg a SimHealth nevű programot, amelyet egy ökológiai modellező SimEarth és egy mezőgazdasági üzem rejtelmeibe beavató SimFarm követett.

Manapság a játékfejlesztők nem is rejtik véka alá, hogy szórakoztató játékaikat egyben nevelő célzatúnak szánják – világszintű egyesületük van a „komoly játékoknak” (www.seriousgames.org) és a „társadalmi hatású játékoknak” (www. socialimpactgames.com). Természetesen az oktatási szakma is felfigyelt erre, és több szakmai egyesület és műhely foglalkozik a játékok hasznosításával az oktatásban.

Innen ugornék most jelen írás másik apropójára. A fentiek fényében óriási előrelépésnek látom a magyar politikai kultúrában, hogy néhány hete – a költségvetési törvény tárgyalásával egy időben – a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából egy internetes lap látott napvilágot, a www.koltsegvetes2005.hu. Az oldal lehetővé teszi, hogy a látogató megtekintse a főbb költségvetési fejezetekre szánt kiadásokat, és át is alakítsa a maga elképzelései és preferenciái szerint. A szép, grafikus program aztán összegzi a látogató döntéseit, és láthatóvá teszi, hogy más látogatók összességében milyen irányban módosítanák a magyar költségvetést.

A költségvetés éppen az a komplex rendszer, amely minden politizálás alfája és ómegája – a kormányzás kemény magja –, noha nemhogy az egyszeri polgár, de még a szakújságírók is nehezen igazodnak el benne. ĺgy állhat elő az a szomorú helyzet, hogy a költségvetési prioritások világos megfogalmazása és indoklása helyett – hiszen ez kellene hogy egy választási, majd kormányprogram lényege legyen – csattanós ideológiai szlogenek közt választunk, miközben a költségvetésről jóformán alig esik szó, hacsak nem meglehetősen demagóg kontextusokban.

A „koltsegvetes2005” játék a számos nemzetközi példa közül a leginkább leegyszerűsített változatokhoz, például Massachusetts állam költségvetési modelljéhez vagy a belga nemzeti költségvetési játékhoz áll közel. Ezek általában fiatalokat céloznak meg (a belga honlap kedélyesen tegeződik a látogatóval), és a céljuk – ezt nem is titkolják –, hogy némi leegyszerűsített betekintést adjanak a kormány és a honatyák dilemmáiba a költségvetés megalkotásakor. A pártatlan oktatási célhoz képest azonban a magyar szimulációs játék, minden erénye és forradalmi jelentősége ellenére, szomorú példája a magyar politikai kultúrának. Egy olyan politikai kultúrának, amely nem hisz benne, hogy a tájékoztatás hosszú távon stabilabb szavazótáborhoz és jobban működő demokráciához vezet, mint a manipuláció. A játéknak a költségvetéshez benyújtott módosító indítványokra vonatkozó része ugyanis inkább propaganda az ellenzéki javaslatok költségnövelő hatásáról, mintsem valós tájékoztatás.

Ha a jelenlegi kormány ezt a forradalmian új politikai kultúrát valóban ki szeretné alakítani (mondanom sem kell, hogy ez nem kétéves feladat), ha meg akarja mutatni, hogy hisz a választóiban, és érdemesnek tartja őket arra, hogy a politika valódi anyagát tárja eléjük, és ezzel próbáljon győzni, akkor ezt a nemes és talán jelenleg minden más politikai célnál fontosabb célt nem szabad parlamenti vitákkal kevernie. Kell az nekünk, hogy az ideológiai háború régi kérdése: „ki tanítja a tanítókat?”, viszszatérjen kísérteni, hogy elvegye a kedvünket a racionális megközelítéstől? Nem kéne eljutnunk odáig, hogy a szép új világban majd nyilván azt kérdezzük magunktól: „ki paraméterezi a szimulációs modelleket?” Éppen ezért – a jelenlegi irracionális és bizalmatlan közéletben – talán szerencsésebb ezeket a demokratikus oktató feladatokat független kutatóintézetekre vagy egyetemi tanszékekre bízni (már amennyiben léteznek még ilyenek Magyarországon), hasonlóan a nemzetközi előképekhez. Egy újfajta demokratikus kultúra felépítése olyan erős közérdek és olyan hosszú távú érdek, amelyet a mai bizalmatlan világban érdemes volna a napi politika fölé emelni.

Az irracionalitás kora után legszívesebben még itt helyben bejelenteném a demokratikus értelem forradalmát, a lassan induló, de egyre szélesedő mozgalmat, amely komplex szimulációk játékos használatán keresztül a felelős modellezésen át egészen az államháztartás átláthatóságáig és saját adónk nyomon követéséig, sőt akár egyéni elosztásáig terjed. Csakhogy amint szépen végigböködtem a szimuláció kiadási sorait, minduntalan az jutott eszembe, hogy adnék én x-re többet, de mi a garancia arra, hogy az inkompetens vagy a korrupcióval küszködő államigazgatás lassú gépezetében nem fordul ellenkezőjére a legjobb szándék is? Ez pedig egy másik bizalmi válság, egy másfajta kiszolgáltatottság – és egy másik tanulási folyamat. (Népszabadság, 2004. december 4.)