Iránytévesztés és kiutak – a szlovákiai magyar civil társadalom dilemmái

A korábbiakhoz képest sokkal nehezebb olyan célokat megfogalmazni, amit a társadalom túlnyomó része a magáénak vallhat, ahogy a megvalósítás is problémásabb. Az egységes kisebbségi érdekképviselet egyértelműen veszített a lendületéből, ennek pedig több belső és külső oka van.

A legfontosabb tényezők között ott van az érezhető hangsúlyeltolódás. A kisebbségi jogok területe több lépésben szorult háttérbe. Előbb a gazdasági jellegű, régiós problémák jelentek meg nagy erővel a közbeszédben, 2015-től a migráció érzékelése, majd pedig a szlovákiai politikai kormányszereppel kapcsolatos gyakorlati dilemmák határozták meg, ki mit gondol érdekképviseletről, célokról, elérhető vívmányokról. Az identitással kapcsolatos, vagy nyelvhasználati témák helyett más ügyek kerültek a társadalom figyelmének fókuszába. Nem azért, mert a korábbi problémák megoldódtak volna, sok téren egyáltalán nincs, vagy kicsi az előrelépés. Egyszerűen a fontossági sorrend cserélődött fel.

Az értékek átrendeződése mellett még egy alapvető változásról érdemes szót ejteni: az erkölcsi korlátok és a világosan meghatározható alapelvek megszűnését több kulcsfontosságú kérdésben. Akár egy évtizede még világosan látszott, hogy a szlovákiai magyar társadalom megmaradása és gyarapodása szempontjából kik a barátok és az ellenfelek, a szövetségesek és azok, akikkel nem szabad közösködni. Jelenleg azonban nem látszanak a kisebbségi érdekérvényesítés keretei. A klasszikus felosztásban Robert Fico, a Smer, az SNS, a szélsőségesek jelentették az egyik oldalt, míg a jobboldal, a „Nyugat”, az Európai Unió és az „emberarcú” szlovák értelmiség a másikat. Ehhez képest a Smer és az SNS közösen kormányoz a Híddal, névleg a szélsőségesek ellenében, a gyakorlatban akár még alkalmi alkut is kötve kotlebáékkal. Andrej Danko a Fidesz bel- és külpolitikai stratégiájának legnagyobb rajongójává vált, a szlovák és a magyar kormány egymás szövetségesei a migrációs politika terén, miközben az MKP ellenzéki pártként a Fidesz szövetségese és a korrupt szlovák kormány ellenpólusaként definiálja magát. Külső behatásra még a civil szervezetek és a civil aktivitás fogalma is teljesen más összefüggésben értelmezendő, a pozitív felhang helyett néha még magyarázkodásra is kényszerít. Ez a fajta furcsa kuszaság első körben értékvesztésben és cinizmusban, hosszú távon pedig politikai apátiában csapódik le.

A passzivitás további jellemzője, hogy megnehezíti a közös platformok létrehozását bármilyen kulcsfontosságú kérdésben. A felvidéki magyarság számára komoly veszélyt jelent, ha állandósul a társadalmi megosztottság, az MKP–Híd (vagy a jelenleg csak lappangó Magyarország–Szlovákia) ellentét pedig a párhuzamos társadalmak kiépülésében csapódik le. Intő jelei vannak a fokozódó táborosodásnak: egy tetszőleges civil szervezet, csoportosulás, vagy éppenséggel a pártok jó eséllyel kizárólagosan a magyarországi vagy a szlovákiai erőforrásokra, kapcsolatokra, lehetőségekre összpontosítanak. Végeredményben nem zavarják egymás köreit, egyfajta következményként pedig nem is próbálkoznak meg azzal, hogy beleszóljanak a döntéshozatalba a másik térfélen. Belenyugodtak, hogy nincs rá hatásuk. A polarizáció abban csúcsosodik ki, hogy a társadalmi problémákra egyoldalú, át nem gondolt válaszokat kapunk, jellemzően az történik, amit egy szűkebb, jellemzően politikai csoport kitalál, kinyilatkoztat, majd saját hatáskörein belül minimális párbeszéddel valósít meg. Így születnek, majd tűnnek el kulturális reformkoncepciók, „oldódik meg” a vasúti kétnyelvűség, vagy történnek befektetésösztönző intézkedések. Rendszerszintű, hosszú távra tervezett tevékenységre csak nagyon kevés példát találni, a hivatali kétnyelvűség terén talán lehetséges lenne egy hasonló áttörés – hosszú évek alatt.

Van bármilyen esély arra, hogy ez a nem túl szívderítő állapot változzon? A borongós felvezetés ellenére igen. Elsősorban szervezés és egyeztetés kérdése, hogy sikerül-e megfogalmazni a problémákat, és elkerülni a végérvényesen két táborra való osztódás veszélyét, valamint felrázni a közösséget az apátiából. Különösen annak fényében fontos ez, hogy a megoldatlan, fontos témákból meglehetősen sok hever a parlagon és ezek az ügyek továbbra is közösek. Teljesen kikerült a cselekvő felvidéki magyar párbeszéd témái közül az oktatásügy, valamint ehhez kapcsolódóan az identitást és demográfiai mutatókat érintő alapvető, jövőnket meghatározó kérdések. Csak sajtóközleményekben hallani a kulturális támogatásokhoz kapcsolódó gyakorlati problémákról. Alig keltett bármiféle reakciót, hogy alapvető váltás előtt áll a civil szféra a törvényi környezet és a szabályozások megváltoztatása miatt. Nincs semmiféle társadalmi párbeszéd arról, hogy miféle együttműködést vagy eredményeket várunk el a politikai képviselettől.

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala november 17-i éves konferenciájának a célja, hogy összefoglalja az aktuális problémákat, valamint később, sorvezetőként, felvázoljon egy cselekvési tervet. Emellett a konferencia ürügyén és a későbbiekben módszeresen meg kell újítani és megerősíteni a kapcsolatokat azokkal a civil szervezetekkel, amelyek társadalmi felelősséget éreznek és részt szeretnének vállalni a közös érdekképviseletben. Ha ezen a téren nem történik előrelépés és más szerveződés sem vállalja a feladatot, végképp elveszíthetjük a lehetőséget a körülöttünk zajló és minket érintő történések bárminemű befolyásolására.