Íphigeneia Budapesten

CSEHY ZOLTÁN

A rendszerint színpad mögötti viharzajeffektusok nyílt színi paródiájával induló budapesti előadás fokozatosan válik lélektani drámává, melyet a későbbi humoros gesztusok sem képesek megkérdőjelezni vagy kikezdeni. A tauriszi partra sodródott görög hajó vezéreit elfogják a szkíták: a tömeg játszik velük, megalázza és vérrel keni be őket. A lelki terror és a másság üldözése azonban nem válhat mártíriummá, épp a felhergelt közösségi ösztöneláradás iszonyatán van a hangsúly. A perverz élvezeten, mely valamiféle isteni igazság jegyében bélyegzi perverznek az áldozatnak szánt idegent. Az áldozatot csak Diana papnője, Íphigeneia (Wierdl Eszter énekli) végezheti el a zsarnok (Szegedi Csaba) parancsára. „A vér elmos minden vétket” – hangzik az operában. Az emberi vérszomj könynyűszerrel kiváltható mechanizmus: egyebek mellett ennek a tébolyító folyamatnak az analízise miatt is feledhetetlen Alföldi Róbert legújabb operarendezése. A belső viharok és a rémálmok látomásai, illetve fúriái a tauriszi valóság geometriai párhuzamai lesznek. Az elképzelt halálban egyesülő barátság eszménye Püladész (Megyesi Zoltán) és Oresztész (Haja Zsolt) számára abszurd módon maga lesz a legnagyobb boldogság. A boldogság tragikus szépsége a nyers megpróbáltatások „viharain” átvergődve mutatja meg valódi értékeit. Gluck e viszony zenei ábrázolásában felülmúlhatatlan.

A papnők és a fúriák összemosódó karaktere, Oresztész és Püladész összekeverése a megafonnal megjelenő istennő által világosan jelzik a szerepek és az érzelmek képlékenységét. Alföldi nem tudja elszakítani a zenei pátoszt a transzcendenciától: a kísérlet kudarcát maga is örömmel ismeri el, amikor a fantasztikus erejű finálé tisztító ereje uralkodik el a vérrel mocskolt, zsarnoktól szabadult tájon. Íphigeneia auliszi feláldozása után Diana a lány testét egy szarvassal helyettesíti a máglyán: ez az emlék világossá teszi a zsarnoki logika hiteltelenségét és leleplezi agressziójának önkényességét, mely szerint „az istenek vért akarnak”. Az istenek nem akarnak vért. Vért az emberek akarnak.

A hol színházi ügyelőkre, hol kellékesekre emlékeztető három hölgy (a párkák, sőt fúriák bizarr reinkarnációi?) időnként úgy kezeli a színpadot, mintha engedetlenebb vagy értetlenebb közönséggel lenne dolga. A mítosztól és az érzelmi intenzitástól, melyet a darab kezdettől magas izzásfokon tart, nem lehet ilyen könnyen megszabadulni.

A sorsanalógiák vagy a sorsanalógia-képzetek dinamikája hasonlóan jól kiaknázható lehetőségeket kínál: a látomásos rémálomból felriadó Oresztész, amikor szembesül fel nem ismert testvérével, Íphigeneiával, anyjukra, a férjgyilkos Klüthaimnésztrára „ismer” benne, akit viszont ő maga ölt meg. Íphigeneia Oresztészt látja az idegenben: és nem téved. A szereplők egymás tükreiként működnek: kiemelt feladat hárul az árnyakra, az árnyjátékra, a fekete-fehér effektusokra, az öltözékekre, a test felfedésére és elrejtésére, a vérrel mocskolásra és a vér eltávolítására. Az egyszerű, purista, geometrikus struktúrák szépséges aránytana külön bekezdést érdemelne. Ráadásul a zene, melyet Richard Strauss 1890-ben kissé wagneresen dolgozott át, mindezt ragyogóan szabályos mintázatokká fejleszti. Alföldi mintha az Operaház klasszikus Wagner-értelmezéseire is rájátszana: az elvonulási tabló képe vagy az isteni megjelenés vakító fényei (szemben Siegfried halálának sötétségével) akár ezt is jelezheti.

A zene folyásának tiszta áradását geometrikus egyszerűségű képi világgal és gesztusrendszerrel, az érzékelés és észlelés finommechanizmusainak apró elemeivel kiemelő rendezés valóban friss vért pumpált egy ernyedni látszó testbe.

A kórus teljesítményét külön ki kell emelni: itt nemcsak a zenei igényesség magas fokára gondolok, hanem arra a mozgásra is, mely az érzéketlenség és a hatalom áttörhetetlen fala előtt hol az élet esélyeit, hol annak kilátástalanságát jelképezte.

Christoph Wilibald Gluck–Richard Strauss: Íphigeneia Tauriszban. Rendezte: Alföldi Róbert. Magyar Állami Operaház, Budapest. Bemutató: 2014. június 22.