I’m Not There – Hat Dylan egy filmben

De mivel tudjuk jól, hogy a világ igazságtalan, előfordulhat, hogy mégsem Cate Blanchett kapja az Oscart, ráadásul az sem eldönthető, vajon a legjobb férfi- vagy a legjobb női főszerepért kapná-e a díjat, mivel a filmben Bob Dylant alakítja.

Bevallom, csak azért mentem el megnézni a Dylan életéről szóló alkotást, mert a kritika azt írta, hogy filmművészetileg érdekes próbálkozás, és sikeres. Dylan zenéjét és főleg szövegeit csodálom, természetét, személyiségét viszont nem állhatom. Gőgös, kiállhatatlan embernek gondolom, és ebben a film is megerősít. Blanchett elképesztő alakításáért azonban érdemes volt elszenvedni az igazi Dylant is.

Todd Haynes rendező Bob Dylan nélkül csinált filmet Bob Dylan életéről. Dylan hatalmas személyiségét, életútját hét darabra szedte, és hat színésszel játszatta el. A figurák egyikét sem hívják Dylannek vagy Bobnak, mint ahogy Bob Dylant sem hívták így, mert Robert Allen Zimmermanként született 1941 májusában Minnesotában. A Bob a Robert becézése, a Dylant pedig Dylan Thomas költő tiszteletére vette fel a fiatal Zimmerman a hatvanas évek elején.

Marcus Carl Franklin, a 14 éves fekete bőrű fiatal ember játssza a tizenegy éves Dylant, amikor az énekes gitárjával magányosan utazgatott tehervonatokban Amerika-szerte, majd felnőttként meglátogatta egyik eszményképét, Woody Guthrie folkénekest a halálos ágyán egy New Jersey-i korházban.

Ben Whishaw fiatal költőt alakít, aki a költészettel kapcsolatos kérdésekre válaszol.

Christian Bale két Dylan-változatot testesít meg. Az egyik egy fiatal folkpoéta, aki a mezőkön egy szál gitárral énekel az igazságról, leginkább fekete bőrű és szegény közönségének. A másik egy egyházi próféta, mert Dylan egy evangélikus szakaszon is átesett élete során, az úgynevezett újra született keresztények egyik szektájához szegődött egy időre.

Heath Ledger Robbie-t alakítja, az ismert színészt, aki egy Dylan-féle alakot játszik egy nagy sikerű filmben, és akinek a fejébe szállt a hírnév. Robbie feleségül vesz egy francia származású festőművészt (Charlotte Gainsbourg), hogy később elváljon tőle.

Első felségével négy gyereke volt Dylannek, illetve öt, mert felesége első gyermekét örökbe fogadta. Második feleségével egy gyermeke volt. Robbie hímsoviniszta megjegyzéseinek és sztárallűrjeinek ábrázolása a hozzáértők szerint nagyban megfelel a valóságnak.

Richard Gere szerepe a legbizarrabb. A magányos, az erdő közepén lovával és kutyájával elő Billy the Kidet alakítja, aki a motorbalesete után a világtól elzárkózó Dylant próbálja a vászonra varázsolni. Ez a film talán legsikertelenebb mozzanata.

Cate Blanchett zoknit húzott az egyébként szoros nadrágszárába („Segített úgy menni, mint ahogy egy férfi megy.”), és pontosan lekopírozta nemcsak Dylan korai hajkoronáját, gesztikulációját, testtartását, a napszemüveg mögötti bujkálását, vagy a producerek egyre nagyobb nyomása alatt meghajló zenészt, hanem Dylan vékony, androgün lényét is. Blanchett hangja és hanghordozása is megdöbbentően hasonlít Dylanére, akit a film e részében fekete-fehérben látunk Londonban, egy koncertturné alatt.

Az egyik fellépés alatt Dylant Júdásnak titulálja az egyik rajongó, jelezve, mennyire fel voltak háborodva a hallgatók, amikor a zenész egy szál gitárról elektromos hangzásra váltott. A szállodai szobájában késsel támadja meg egy másik csalódott rajongó. Egy brit újságíró egy fekete londoni taxiban provokáló és kellemetlen kérdéseket tesz fel Dylannek, melyekre ő félvállról, agresszívan válaszol, illetve nem válaszol. Mindenki úgy érzi, joga van szólni, beleszólni Dylan életébe, és számon kérni tőle művészetét.

Közben Dylan a Beatles tagjaival hempereg a londoni park füvében, és a hajnal magányában dalszövegeket ír. Napokig nem alszik, állandóan emberekkel van körülvéve. Egy másik jelentben Allen Ginsberg költővel felmászik egy hegy tetejére, ahol egy Krisztus-szobortól Dylan azt kérdezi: „Miért nem a régi számaidat játszod?”

Blanchett Dylanje az a Dylan, akit mi is ismerünk – a zenész, akitől nehezen érteni, amit mond/énekel, a sztár, akit bárki felismer New Yorkban vagy Londonban. A többi Dylan leginkább ismeretlen a tömegek számára. Haynes igyekezett pontosan rekonstruálni egyes kulcseseményeket – ezek a jelenetek, mint a film más, elképzelt részei is, nagyon „igaziknak” tűnnek, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, nem pedig játékfilmet.

Ennek ellenére attól tartok, a zenész rajongói számára ez a film nagyon kevés újat nyújt, azok számára viszont, akik nem ismernek minden Dylan-számot és nincsenek tisztában életének minden mozzanatával, kicsit rébusszerű a film, mert az életrajzi adatok ismerete nélkül érthetetlen.

Egyébként nemcsak Dylan nincs benne a filmben (az angol cím fordítása „Nem vagyok ott”), dalait is más előadók szolgáltatják, kivéve egyet, amelynek címe I’m not there (Nem vagyok ott). Haynes rendezőnek jó a humorérzéke.