Húsz év honi magyar politikája

Milyen levéltári források és szakmai szempontok alapján készül a munka?

Az első levéltári kutatásokon alapuló kisebbségtörténetünk lesz erről a korszakról. A többi között a Szlovák Nemzeti Levéltárban, a pozsonyi területi levéltárban, a Magyar Országos Levéltárban kutattam. Az eddigi összegzések többnyire a korábban megjelent munkákra, illetve a sajtóra támaszkodnak. A két magyar ellenzéki parlamenti párt tevékenységét és a szlovákiai magyarság világháborúk közti politikatörténetét dolgozom fel. Elemzem a magyar pártok eddig eléggé tabuként kezelt magyarországi kapcsolatait is; ezek és a budapesti anyagi támogatás rendszerének feltárása nélkül nem értelmezhető helyesen az akkori kisebbségpolitika.

A két magyar párt elsősorban nemzetiségi alapon szerveződött, ám más tényezőkre is ügyelnie kellett. A kutatások alapján melyek ezek?

A két párt politizálása és rivalizálása határozta meg az egész korszakot. A keresztényszocialisták hangsúlyosan őslakos pártnak nevezték magukat. Volt német és szlovák osztályuk is, igaz, a magyarénál jóval kisebb befolyással, de valamelyes belpolitikai hatással. A kisgazdapárt és a később belőle alakult Magyar Nemzeti Párt (MNP) a magyar jelleget hangsúlyozta, de a vele koalícióban induló Szepességi Német Párt képviselői mindig az MNP listáján kerültek a parlamentbe. Az MNP vezetésén belül érezhető volt a zsidóság jelenléte is, s ez ütközőpontnak számított az MNP és a keresztényszocialisták között, mert az utóbbiaknál a nagy befolyású katolikus papság negatívan viszonyult a nemzetiek zsidó, illetve szabadkőműves eleméhez.

A kisgazdáknak 1925-1927 között volt egy kormánytámogató, úgynevezett aktivista időszakuk. Miként értékelhető ez a jelenség?

Az 1925-ös parlamenti választások előtt az MNP szerződést kötött a szudétanémet pártokkal, amelyek 1926-ban beléptek a kormányba. A magyar nemzeti pártiak a németek parlamenti klubjához tartoztak, és már a németek kormányba lépése előtt az MNP a németekkel együtt megszavazott néhány törvénytervezetet, például az agrárvámokról szólót, amelyet a keresztényszocialisták nem támogattak. Anton Švehla miniszterelnök és Szent-Ivány József, az MNP elnöke között tárgyalások folytak a kormányba lépésről. Az MNP pontokba foglalta a feltételeit a magyar nyelvhasználatról és a földreformról. A csehszlovák rendőrség úgy tudta, az MNP két feltételhez köti a belépését: az elbocsátott közalkalmazottak nyugdíjának és az állampolgársági ügyek rendezése. A felek nem tudtak megegyezni. A gond az lehetett, hogy a németek kormányba lépésének sokkal nagyobb súlya volt, mint a magyarokénak, és a németek után a Hlinka-féle Szlovák Néppárt is belépett, tehát a magyarok bevonása ekkor már nem volt fontos. 1918-1938 között ez volt az első és egyetlen belépési kísérlet. Érdekesek a reakciók. A prágai magyar nagykövet több levélben is a nemzeti párt anyagi támogatásának leállítását sürgette, mert Szent-Ivány aktivista politikát folytat és be sem akar számolni a tárgyalásairól. A keresztényszocialisták is támadták a kisgazdákat. Érezhető, Szent-Ivány egyes lépéseihez maga Bethlen István akkori magyar miniszterelnök adta jóváhagyását. A csehszlovák rendőrség jelentései is arról szólnak, hogy bár a magyar pártok a sajtóban vitáznak és támadják egymást, valójában mindkettőt Magyarországról irányítják és az egyik kormányon belülről, a másik kívülről akar valamit elérni a magyar kisebbség számára.

A kormánytámogatás kérdése Eduard Beneš köztársasági elnökké választása előtt, 1935-ben is felmerült.

Beneš üzent a magyar pártoknak, ha támogatják megválasztását, hajlandó engedményekre. Szüllő Géza, a keresztényszocialisták vezető politikusa mondta, mivel fogy a magyarság ereje, bizonyos kulturális és gazdasági engedmények fejében támogatni kellene Benešt. Az MNP egy része ezt ellenezte. Végül a magyar képviselők többsége Benešre szavazott, 18 pontos memorandumot adva át neki a követeléseikkel, amelyeknek teljesítését az új elnök megígérte, de nem sok valósult meg azokból.

Miben és mennyire befolyásolta Budapest a magyar pártokat?

Egyértelműen Budapesten dőlt el, már hónapokra előre, ki lesz a párt vezetője, ki kerül a parlamenti jelöltlistára. A pozsonyi konzul 1935-ben óránként számjeltáviratozott Pestre, hogy ezt és ezt nem hagyták jóvá a listán, mire jött a válasz: Jenő jelöléséhez feltétlenül ragaszkodunk. Jenő volt Jabloniczky János képviselő fedőneve. Ez ma eléggé elképzelhetetlen, de akkor kézi vezérlés volt.

Viszonylag sok magyar támogatta a szociáldemokratákat, kommunistákat és Hodža agrárpártját. Az okokat kutatva bukkant-e új összefüggésekre?

Az akkori szlovákiai magyar társadalom a mainál sokkal rétegzettebb volt, s ez a választásokon is megmutatkozott. A két magyar ellenzéki párt nagyjából a magyar szavazók kétharmadát tudta lefedni, tehát 25-40 százalék végig más pártokra szavazott. Sőt, az első választásokon a magyarok körülbelül fele a német–magyar szociáldemokratákat választotta. Később a kommunisták vitték el a magyar szavazatok 20-25 százalékát, ami több mint kétszerese a kommunisták 10 százalékos országos arányának. A CSKP szlovákiai viszonylatban az akkori Komáromi, Zselízi és Párkányi járásban volt a legerősebb, a vegyesebben lakott területek felé haladva befolyása gyengült. A magyarok egy meghatározó része agrárproletár volt és Prága a Magyar Tanácsköztársaság emigránsait a kulturális, illetve sajtóközegben jó pozíciókba juttatta. Főleg a harmincas évek népfrontpolitikája idején a csehszlovák kormányok szívesebben látták a magyarokat a kommunisták táborában, mint a magyar ellenzéki pártokban.

Vonhatók-e párhuzamok az akkori és az 1989 utáni szlovákiai magyar politika között?

Akkor és 1989 után is volt magyar viszonylatban egy liberálisabb és egy keresztény-konzervatív pártvonulat. Ám több a különbség. Mára jelentősen megváltozott a magyarság társadalomszerkezete, eltűnt a német elem Szlovákiából. Több északi városnak erős magyar és német polgársága volt. Akkor Csehszlovákia létét sokan átmeneti állapotként értelmezték, míg ma Szlovákiáét sem Magyarország, sem a hazai magyar politikusok nem vonják kétségbe.