Hűségnyilatkozatok kontra szimpátia

A párt már hónapokkal a forradalom kitörése előtt nyugtalanul figyelte a magyarországi és a lengyelországi eseményeket. Október 19-én, négy nappal a forradalom kirobbanása előtt ülésezett az SZLKP titkársága a lengyelországi és a magyarországi sajtó „nyugtalanító” publikációi kapcsán. Ekkor még csak a magyarországi hivatalos pártlap, a Szabad Nép szlovákiai terjesztését tiltották be, mivel „nem megfelelő” cikkeket közölt például a szövetkezetesítésről vagy a Petőfi-körről. Szlovákiában nem jó szemmel nézték az efféle publikációkat. A forradalom kitörésének másnapján, október 24-én mind Prágában, mind Pozsonyban összeült a kommunista párt elnöksége, és ekkor már arról született határozat, hogy az összes magyarországi sajtótermék behozatalát le kell állítani. Beleértve például a Ludas Matyit is. A közkedvelt vicclapot egyébként az egyik legveszélyesebb újságnak tartották, mert Csehszlovákiában elképzelhetetlen módon merte bírálni a kommunista rendszert. De feketelistára került a magyar írószövetség lapja, az Irodalmi Újság is, mert a magyar írók a személyi kultusz leghevesebb bírálói közé tartoztak. 220 fajta magyarországi újság járt a forradalom előtt Szlovákiába, több tízezer példányban. A Ludas Matyiból 15500-at, a Szabad Népből 426-ot hoztak be, ami a forradalom alatt 45-re csökkent, a Nők Lapjából 5,5 ezret, ez a nullára csökkent. Ami figyelemre méltó, és talán kevéssé ismert, hogy november folyamán ennek következményeként a szlovák pártszervek elhatározták a szlovákiai magyar sajtótermékek példányszámának növelését. Egyrészt azért, hogy ellensúlyozzák a magyarországi „káros” hatást, másrészt, hogy pótolják a kieső sajtótermékeket.Meddig tartott a szilencium?

1957 júniusában engedték meg újra a magyarországi sajtótermékek behozatalát egy előre megszabott kvóta szerint. A Ludas Matyi példányszámát például nyolcezerben limitálták, a Nők Lapját 2000-ben. Határozat született arról is, hogy nem engedélyezett a nyilvános propagálásuk, annak ellenére, hogy Magyarországon már a Kádár János vezette munkás-paraszt kormány volt hatalmon. Azt is megszabták, hogy a magyarországi lapokat elsősorban a kerületi székhelyeken kell terjeszteni, illetve a fürdővárosokban. Vagyis szlovák vidéken. A nyilvános árusítást sem engedték, csak a megrendelők (szerkesztőségek, vállalatok) igényeit lehetett kielégíteni. Egyetlen helyen lehetett hozzájutni a magyarországi lapokhoz, egy erre szakosodott pozsonyi boltban.

A párt „gondoskodása” azonban nem merült ki a sajtó iránti megkülönböztetett figyelemben…

A pártszervek legsürgősebb feladata a propaganda megszervezése volt egyrészt a szlovákiai lakosság, másrészt Magyarország felé. A pártvezetés október 24-én táviratot küldött a kerületi pártszerveknek, amelyben „megmagyarázta” a magyarországi eseményeket, és instrukciókkal látta el őket, milyen intézkedéseket kell hozniuk a veszélyes eszmék itteni terjedésének megakadályozására. A központi bizottság osztályvezetőket küldött ki a kerületekbe, hogy ott személyesen irányítsák a propagandamunkát. Október 29-én a szlovák pártvezetés elnöksége arról határozott, milyen instrukciókkal kell ellátni a Csemadokot és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetséget. Ez is azt tükrözi, hogy leginkább a magyar lakosságtól és az ifjúságtól féltek, hiszen a magyarok rendelkeztek a legtöbb információval az „odaáti” helyzetről, és Magyarországon a diákság volt a forradalom egyik mozgatórugója. A Csemadok elnöksége még aznap kiadott egy hűségnyilatkozatot, amelyben a csehszlovákiai magyarság hűségéről biztosította Csehszlovákiát, illetve a pártvezetést. Ezt a nyilatkozatot másnap, október 30-án közölte az Új Szó.

Aztán úgy elszaporodtak a hűségnyilatkozatok, mint eső után a gomba…

Október 26-ától az Új Szó valamennyi számában tucatszám közölte a vállalatok, intézmények, iskolák, magánszemélyek nyilatkozatait. Az első az érsekújvári Elektrosvit vállalaté volt, ezt követte a füleki Kovosmalt. Ezeknek a közlése a forradalom végéig tartott, sőt még utána is egy darabig. De a szlovák és cseh pártlapok is ugyanezt tették. A pozsonyi pártvezetés október 31-én valamennyi szlovákiai kerületben és járásban kerületi és járási „aktívát” hívott össze, ahol a helyi pártvezetők, parlamenti képviselők, vállalatvezetők részvételével nyilvánosan elítélték a magyarországi ún. ellenforradalom rémtetteit. A résztvevők hűségükről biztosították a pártvezetést, a kormányt, a csehszlovák szocialista rendszert. Létrehoztak egy propagandaközpontot, amely a Magyarországra irányuló propagandát irányította. Ennek a vezetője Lőrincz Gyula volt, a Csemadok akkori elnöke. Október 28-ától november végéig szinte mindennap kiadták az Új Szó különszámait (ezek kétoldalas, néhány esetben négyoldalas, több tízezer példányban nyomott röplapok voltak). Hasonlóképpen az Új Ifjúság és a Dolgozó Nő néhány számát is. Röplapok tízezreit juttatták át a határon illegálisan, vagy repülőgépekről szórták szét, berepülve Magyarország légterébe, vagy megbízott emberek vitték át a határon. Hat rádióállomást állítottak fel Dél-Szlovákiában, amelyek magyar nyelven sugározták a propagandát.

Amely, gondolom, Magyarországon csekély hatást ért el, annál inkább hatott idehaza…

A propaganda váltig azt hirdette, hogy a csehszlovákiai magyarság kiállta a csehszlovák hazafiság próbáját, tanúságot tett Csehszlovákia iránti hűségéről, ami annak köszönhető, hogy nagyra értékeli a párt vezető politikáját. De hogy mégis tartottak a magyar lakosságtól, a legjobban példázza, hogy amikor november elején mozgósították a csehszlovák hadsereget, a magyar nemzetiségű tartalékosokat nem merték behívni. De a lengyeleket sem. Hogy mennyire félt a pártvezetés, arról a titkosszolgálati jelentések ezrei tanúskodnak.

Pedig a szlovákiai magyarság nem mert nyíltan kiállni a forradalom ügye mellett.

A szlovákiai magyarság valószínűleg félt, hiszen még elevenen élt az emlékezetében a háború utáni meghurcoltatása. Nem merte felvállalni azt, hogy a forradalom melletti nyílt kiállásáért ismét rásüssék a kollektív bűnösség vádját. Félelme mellett szerepet játszhatott az is, hogy a háború utáni lakosságcsere során elsősorban az értelmiségétől fosztották meg. A szlovákiai magyarság új vezetőit ugyanakkor a párt által kinevezett káderek alkották, s ezektől nem lehetett elvárni nyílt kiállást. Nem volt független gondolkodású magyar értelmiség, amely élére tudott volna állni egy esetleges ellenállásnak. A forradalom után a pártvezetés egyik ülésén Rudolf Strechaj, a Megbízottak Testületének (ez a szlovák kormánynak felelt meg) elnöke azzal magyarázta a magyar lakosság tartózkodó magatartását, hogy úgymond „élénken éltek az emlékezetében az 1938-as visszacsatolás utáni negatív tapasztalatok”. A későbbiekben ezt előszeretettel használta ki a propaganda, demonstrálva, hogy a csehszlovák társadalom valamennyi rétege kiállt Csehszlovákia, a szocializmus, a párt mellett, beleértve a csehszlovákiai magyarságot is.

Talált valami ismeretlen, figyelemre méltó újdonságot a kutatásai során?

Érdekességként megemlíteném, hogy decemberben volt a Szlovák Kommunista Pártnak egy ülése, amelyen kiértékelték a magyarországi eseményeket és a szlovákiai visszhangját, illetve, hogy a párt miként tudta érvényesíteni vezető szerepét Szlovákiában. Karol Bacílek, az SZLKP első titkára úgy értékelte, hogy a szlovákiai magyarság kiállta a szocialista hazafiság próbáját. Dénes Ferenc, az Új Szó főszerkesztője az ülésen arról számolt be, hogy az Új Szó hűen követte a párt utasításait, de megjegyezte, hogy a lap egyes szerkesztői, újságírói meginogtak. Különösen azok, akik az írószövetségnek is a tagjai voltak; eszmei alapállásukat az írószövetség magyar szekciójának a magyar forradalom alatti ülésén fogalmazták meg, és rá akarták venni az Új Szót, hogy közölje állásfoglalásukat. Erre természetesen nem került sor. Dénes szerint ez az állásfoglalás keményebben ítélte el a Rákosi-Gerő-féle korábbi vezetésnek a bűneit, mint az ellenforradalmárok rémtetteit. Dénes megemlíti Fábry Zoltán esetét is, akinek a Rudé právoban november 3-án jelent meg egy hűségnyilatkozata, amelyben elítélte a magyarországi ellenforradalom rémtetteit.

Ez ismert volt?

Én nem tudtam róla, meglepett. Hogy valós nyilatkozat volt-e, kérdéses. Mindenesetre Fábry ekkor már öreg volt és beteg, s talán nem rendelkezett megfelelő információkkal. A nyilatkozatot másnap leközölte az Új Szó is. Fábry azonban ezt a nyilatkozatát később visszavonta. A magyar szekciónak az említett ülésén Ctibor Štítnický, a szlovák írószövetség egyik vezetője olvasta fel Fábrynak azt a nyilatkozatát, amelyben visszavonja a hűségnyilatkozatát.

Ez már természetesen nem kapott sajtónyilvánosságot…

Nem kapott, de Dénes Ferenc az említett KB-ülésen ezt Štítnický és az általa említett szerkesztők-írók személye elleni kritikaként fogalmazta meg, mondván, hogy Fábryt megtévesztették, aki az eredeti, helyes nyilatkozatát az ő nyomásukra vonta vissza.

A szlovákiai magyarok legfeljebb egy-egy himnuszénekléssel, kitűzött kokárdával fejezték ki egyetértésüket a forradalommal. Lehet tudni, hány embert csuktak be és hurcoltak meg emiatt Dél-Szlovákiában?

Kétszáz fölöttire tehető a bebörtönzöttek száma. 1957 folyamán a pozsonyi magyar főkonzul látogatást tett az említett Rudolf Strechajnál, aki elmondta neki, hogy a forradalom alatt közel ötven magyar nemzetiségű személyt vettek őrizetbe. Hogy mekkora büntetést szabtak ki rájuk, pontosan nem tudni. Turczel Lajosnak jelent meg több írása Babos Lászlóról, a Hét szerkesztőjéről, akit pár hónapig börtönben tartottak, s aki aztán kivándorolt. 1957-ben pedig egy „trockista összeesküvők” elleni monstre-per zajlott, amelybe Terebesi Károly is belekeveredett, aki a két világháború közti években különböző magyar lapok szerkesztője volt. Terebesi és öt társa illegális találkozókon, röplapokon népszerűsítette a huszadik pártkongreszszust, és pozitívan nyilatkozott a magyar forradalomról. 57-ben letartóztatták, és elítélték őket. Terebesi 9 és fél évet kapott.

Vannak nyomai annak, hogy Szlovákiában nem csak magyarok szimpatizáltak a forradalommal, hanem szlovákok is?

Két eseményt lehet említeni, amikor a szlovák egyetemi ifjúság szimpátiáját fejezte ki a magyar események iránt. Az elsőre október 30-án került sor Kassán, ahol a műszaki főiskola diákságának nagygyűlése egyperces néma csönddel adózott a budapesti harcokban elesett diákok emléke előtt. November 2-án Pozsonyban fordult elő hasonló eset, szintén a műszaki főiskolán. Itt a CSISZ nagygyűlésén a résztvevők nem ítélték el a magyar forradalmat, illetve kinyilvánították szimpátiájukat a magyar diákság iránt. Természetesen mindkét esemény vezetőit-szervezőit azonnal kirúgták a főiskoláról. A magyar diákság is több helyen kinyilvánította szimpátiáját: a pozsonyi és a komáromi gimnázium, valamint a losonci középiskola diákjairól jegyezték fel, hogy a forradalom leverésekor gyászszalaggal vagy nemzeti színű kokárdával jelentek meg az iskolában. A szervezőket meghurcolta a hatalom, mind a diákokat, mind az iskolák vezetőit.