Hűség és szolgálat – Duray Miklós könyvéről

Az ő írásban és szóban elhangzott megállapításait, „jövendöléseit” a múló idő csak igazolni, megerősíteni tudja, cáfolni nem. Ha az emlékezetem nem csal, nem fordult még elő vele, hogy pironkodnia kellett volna kijelentett vagy a leírt dolgai miatt! Ezt kezdik újabban felismerni politikai ellenfelei is, beleértve a szlovákok józanul gondolkodó részét. Legutóbb egy szlovák–magyar közeledést szolgáló tévéadásban egyik beszélgetőtársa (Štefan Markuš) úgy különböztette meg őt politikustársától, hogy Duray tőle megszokottan kimondja, amit nemzeti kérdésben gondol. Vagyis nem híve a mellébeszélésnek, a „taktikai” köntörfalazásnak; hadd tegyem hozzá, ami a szívén, az a száján! Bár ő is elismeri a taktikát a politizálás részének.

Ebből a számunkra nagyon lényeges alapállásból következően a nemzeti többség politikusai (magyar segédlettel persze) szinte kivétel nélkül őt kiáltották ki fekete báránynak, már-már majdnem csak úgy, hogy az ő radikalizmusa (szerintem következetessége) „akadálya” a szlovák–magyar kérdés megnyugtató rendezésének, az annyira óhajtott közeledésnek. Ez a többségi oldalról megfogalmazott védekező vád mindmostanáig híján van a tényeken alapuló, meggyőző érvelésnek. Az volt az egyetlen célja, hogy az igazság hangját belefojtsa Duray Miklósba. Jól emlékszünk még az általa életre hívott Együttélés Politikai Mozgalom keltette „viharokra”, amelyeknek a szelét igen nagy vehemenciával az Együttélés programjával nem rokonszenvező magyar politikusok dagasztották. Ehhez a magatartásukhoz a hatalmat gyakorló szlovák politikusoktól kaptak bátorítást. Az Együttélés tíz esztendejére emlékezve a Hazától a nemzetig című könyvben szó esik erről. A rá jellemző nyíltsággal és tömörséggel Duray összefoglalja mozgalma törekvésének a lényegét, amely szigorúan arra irányult, hogy a többséggel megértesse, csak a nemzeti kisebbség számára megnyugtatóan rendezett viszonyok vezetnek őszinte, baráti kézfogáshoz, igazán tartalmas és értelmes együttéléshez! A többségi oldal azonban makacsul tartotta magát a negyvenöt utáni, Beneš és csapata által ellenünk megfogalmazott és a gyakorlati életbe kíméletlenül bevezetett, a bennünket hosszabb távon megsemmisítő, asszimiláló elvekhez, s amit a kommunista diktatúra – akkor még adva az internacionalista jólneveltségre – megengedett számunkra, azt a hatvanas évek legelejétől már sorvasztotta, csonkította, önkényesen iskolákat vont össze, és szlovák iskolákat nyitott magyar falvakban stb.

Nem tekinthető véletlennek, hanem velünk szemben tanúsított rosszakaratnak, hogy a kétnyelvűség törvénnyel biztosított bevezetése máig megoldatlan. A hatalom vérmesen és gátlástalanul rákényszerítette a csehszlovákiai, majd a szlovákiai magyarságra, hogy védekezzen, s ne legyen ideje jogos nemzeti igényeinek megfogalmazására, ahogy azt a bársonyos forradalom után az Együttélés Politikai Mozgalom tette komáromi nagygyűlésén, ahol programjában az azóta is szenvedélyesen vitatott területiautonómia-igényünket megfogalmazta és meghirdette. Duray legújabb könyvében – Volt egyszer egy komáromi nagygyűlés című cikkében – így emlékezik a szlovákiai magyarságnak erre a legnagyobb, legjelentősebb eseményére: „A gyűlés az autonómiáról szólt. A kulcsszó a szlovákiai magyarság Szlovákia államhatárain belüli önrendelkezése volt. De az ott elfogadott állásfoglalások közül csak néhány teljesült, az is formálisan. Európai önkormányzati charta, nyelvi charta, közigazgatási reform, Szlovákia felvétele a NATO-ba, később az Európai Unióba; a magyarság tényleges jogállásában azonban nem következett be javulás! A közigazgatási reform azonos elvek mentén és területi egységek kialakítása mellett zajlik, mint amelyek ellen tiltakoztunk a nagygyűlésen. A nyelvhasználati ügyek máig zavarosak, és azóta se született meg a magyarok jogállását rendező törvény! Belső önrendelkezésről pedig szó sem lehet, sőt ma már beszélni sem merünk róla.” Kiegészítem gondolatmenetét az unalomig elcsépelt, a Kommunista Kiáltványból vett idézet parafrázisával: kísértet járja be Kelet-Közép-Európa országainak többségi nemzeteit, az autonómia kísértete! Az érintett országok úgy félnek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Mert nem akarják, hogy kezünkbe vegyük sorsunk irányítását, hogy kiemeljük nyakunkat a ránk erőszakolt járomból, hogy számarányunknak megfelelően részesülhessünk a magyar adófizetők részéről is gyarapított állami költségvetésből, hogy fejleszthessük iskoláinkat, kulturális intézményeinket, erősíthessük megmaradásunk bástyáit, hogy ne alattvalói, hanem valóban egyenrangú polgárai lehessünk az országnak.

Visszatérve Duray Miklós könyvének már idézett cikkéhez, arról is szólnunk kell, miben látja ő a komáromi nagygyűléshez fűződő remény fokozatos szertefoszlását. Elsőként említi azt az okot, amely már korábban is nyilvánvaló volt: hogy a szlovák politika külső és belső kényszer nélkül alkalmatlan arra, hogy Szlovákiát a magyarok számára is hazájává tegye! S hogy a nagygyűlés sem tudott külső és belső kényszer kialakítója lenni, annak a gyökerét önmagunkban rejlőnek látja. A nagygyűlésig ugyanis nem sikerült összhangot teremteni a három magyar párt között. Azt is tudni véli, hogy Michal Kováč köztársasági elnök és Vladimír Mečiar miniszterelnök bizalmas tárgyalásokon arra buzdított néhány magyar politikust, hiúsítsák meg vagy jelentéktelenítsék el a nagygyűlést. Ennek is tulajdonítja, hogy nem sikerült létrehozni azt a száztagú bizottmányt, amelynek feladata lett volna a gyűlésen elfogadott állásfoglalás célkitűzéseinek közös, pártok fölötti képviselete. A szlovák titkosszolgálat jelentéséből és ajánlásaiból szerzett értesülések egyértelművé tették számára azt a szlovák politikai törekvést, hogy ki kell szorítani a magyar politikából mindazokat, akik a komáromi nagygyűlés értelmi szerzői és odaadó előkészítői voltak, s azokat kell velük szemben előtérbe helyezni, akik elhatárolódtak az eseménytől, vagy már addig is hajlandók voltak az előkészületek akadályozására. Ezen személyek által kellett vakvágányra futtatni a gyűlés célkitűzéseinek megvalósítását. Ez, sajnos, az érdekeinket sértve és elárulva meg is történt.

Jól emlékszem a sajtóban akkor megjelent cikkekre, amelyek mind arról szóltak, hogy Szlovákiában lehetetlen létrehozni autonómiát, az nem a magyarok előnyét, hanem a vesztüket szolgálná, öngyilkosságba, illetve gettóba kényszerítenénk magunkat. Úgy firkáltak össze zagyvaságokat az autonómiáról, mintha nem is értették volna, mi az. Mindez ma is kísérti törekvéseinket. A trianoni döntéssel területet szerzett országokban ma is úgy esik szó az autonómiáról, mintha az a Kárpát-medencében a második világháború után nem is létezett volna. Pedig lexikon őrzi annak a tényét, hogy Erdélyben megalakult a Maros Autonóm Tartomány, amely felvirágoztatta mind a tartományon belül, mind a tartományon kívül a magyar kultúrát. Ami akkor volt, és mind a román, mind a magyar népnek a javát, illetve a közeledését szolgálta, miért nem valósulhat meg újra? Szívós makacssággal és türelmetlenséggel a román pártállami diktatúra szűntette meg. A pártállam bukása után több mint egy évtizeddel a demokrácia útján járni akaró Románia nemzeti kérdésben cinkostársa az autonómiát felszámoló pártállami diktatúrának? Duray Miklós úgy látja, illetve úgy teszi fel a kérdést az Együttélésre emlékező cikke záró részében, vajon felnő-e Szlovákiában egy olyan fiatal politikusi generáció, amely a komáromi nagygyűlésen megfogalmazott célkitűzéseket ismét életre tudja kelteni, és ha felnő, nem lesz-e már késő? Nos, kedves Duray Miklós, én úgy látom, hogy a komáromi nagygyűlésen megfogalmazott területiautonómia-igényt nem kell életre kelteni, mert az azóta is él, beleégett a szlovákiai magyar szívekbe, lelkekbe, és annál jobban fog élni, minél jobban kiszorulnak a magyar politizálásból a gyávák, az elvtelen, az érdekeinket csorbító, mintsem előre vivő kompromisszumra készek, akik a kemény falat emelő többségi szembenállást elfogadják, sőt már ott tartanak, hogy csak dadogva, makogva merik szájukra venni az autonómia szót. Holott az autonómiakövetelés kezdettől maximális igény lehetett volna a magyar politizálásban! Ha saját táborunk kompromisszumkészei nem vetetik le a napirendről, számos egyéb, kisebb jelentőségű dolgot könnyebben elérhettünk volna.

Hogy értsenek a szóból, akiket illet, az Együttélés létezése első szakaszában meghirdette a Jókai Egyetem (önálló magyar egyetem) létrehozását, mert hiszen a szlovák nacionalista iskolapolitika 1976-ban szemrebbenés nélkül megszüntette Nyitrán a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatát, s egyes naiv magyar politikusok azt hitték, koalíciós partnerek lévén majd visszaszerzik azt. A szomorú történet végkifejlete ismert. A Jókai Egyetem követelése lekerült a napirendről, s helyette nem lett semmi, magyar tagozat sem, nemzetiségi kar sem, később pedagógiai kar sem. Időben több mint negyedszázadig. Borzalmas kimondani is. De amikor a komáromi magyar egyetem az MKP jóvoltából bekerült a kormányprogramba, és meg is valósult, láss csodát, néhány hónap múlva beharangozták a sajtóban, hogy Nyitrán a szenátus engedélyezte a Magyar Kart! Ebből nagyon is világos az a tanulság, hogy minimális igények megfogalmazásával és kompromisszumkészségnek álcázott gyávasággal nem lehet ötről hatra jutni!

Duray nagyszerű könyvéből egyetlen hosszabb írást ismertettem részletsebben a magunk okulására, s ha a Hazától a nemzetig című, nagyon jelentős könyvnek minden tanulmányát és publicisztikai írását sorra venném, annyi okos megállapítását kellene elemeznem, hogy soha nem érnék a könyvismertetőm végére. A Hazától a nemzetig vaskos és mélyen elgondolkodtató könyv. Duray olyan jártasan mozog egy nagy, múltat és jelent összekapcsoló időtérben, mint egy történész. S bárhonnan indul is el írásaiban, a végén mindig a helyzetünkre von le fontos tanulságokat. Feltárja az előzményeit mindannak, amiben Trianon óta leledzünk. Nem tartom véletlennek, hogy Duray a Kárpát-medence magyar sajtóorgánumainak leggyakrabban foglalkoztatott s a legtöbb helyre meghívott politikusa! Hiteles embert és politikust látnak benne, aki a kemény pártállami diktatúrában a magyar érdekek védelmében vásárra merte vinni a bőrét! És ami kimagaslóan nagy erénye számos politikustársához képest, hogy legyen szó tanulmányról, évfordulós megemlékezésről, méltatásról, köszöntésről, sehová nem megy el felkészületlenül, erről győz meg terjedelmes könyvének minden egyes írása. Találóan érdekes és beszédes fejezetcímei elárulják a lényegét annak, amiről szólnak. ĺme néhány szemléltetőként: „Leveszi vállunkról Trianon nyomasztó terhét az Európai Unió?”, „A nemzeti kisebbségeknek Csehszlovákiában csak az önvédelem joga adatott meg”, „A nemzeteszme a demokrácia és a demokrácia-ellenesség szolgálatában”, „Trianonban kezdődött Közép-Európa új történelmi időszámítása”, „A hazát meg kell menteni”, „Bős: egy politikai beruházás”, „A történelem szeszélyéből alakult csehszlovák állam már születésekor megszűnésre volt ítélve”, „A magyarok legnagyobb gyűlése” (Kossuth tér, 2002. április 13.), „A modern nemzetpolitika szemben áll a kommunista hagyományokkal”… Szándékosan hagytam utoljára a számunkra legtöbbet mondó fejezetet: „A magyarságpolitika szemléletváltozást igényel”, „Státustörvény, kettős állampolgárság, külhoni állampolgárság” (íme, az előre látott dolgok legfontosabbja), „Az egészet látva értjük a részleteket”, „Egy törvény vesszőfutása” (nem a megalkotók hibájából), „Mesterkélt viharok a státustörvény körül”, „A státustörvény kálváriájának egyik legszomorúbb fejezte: az oktatási-nevelési támogatás”, „A magyar nemzet határon átívelő újraegyesítésének esélye”…

Azért idéztem néhányat ez utóbbi fejezet címeiből is, hogy érzékeltessem, életünk mennyi fontos dolga, gondja van jelen Duray Miklós most megjelent legterjedelmesebb s az olvasót legjobban eligazító könyvében, melyet nem véletlenül kiáltottak ki Keszthelyen a 2004-es esztendő legjobb könyvének! Akik ezt a legújabb munkáját megérdemelten ilyen nagyra értékelték, felismerték, hogy a Hazától a nemzetig írásai vitathatatlanná teszik, Duray valamennyi könyvében, írásában a magyar nemzet egészében, múltjában, jelenében és jövőjében gondolkozik, s amit a szlovákiai magyarok számára leír, az szól az erdélyiekhez, a vajdaságiakhoz, a kárpátaljaiakhoz és az anyaországiakhoz is. Igazolva ezzel a Hazától a nemzetig idézett cikkének címét: Az egészet látva értjük a részleteket! Ezért merem leírni, hogy nemzetstratégiai kérdések megfogalmazásában és láttatásában előtte jár az anyaországi magyarok legjobbjainak is. A kivétel persze itt is erősíti a szabályt! Ha rajtam múlna, én őt tenném meg a magyar határon belül a nemzetstratégia első számú szakértőjének. Sajnos, mind a mai napig nem az, sem nálunk, sem Magyarországon. Ma is támadások érik, a lejáratására irányuló szlovák törekvések sokszor magyar politikai segédlettel folynak. Magyarországon is kormányfüggő a róla alkotott kép. A mi térfelünkön ugyanúgy, mint odaát, újra és újra megpróbálják őt ellehetetleníteni, szerencsére egyre kevesebb sikerrel.

A szlovákiai magyarok körében változatlanul erős a hitele és támogatottsága, s ez jó jövőt sejtetően ma már érvényes a fiatalok nagy részére is. Míg az Együttélés Politikai Mozgalom létezett, és Duray Miklós az elnöke volt, legújabb könyvében sokatmondóan így ír a csehszlovák rendszerváltozás utáni évekről: „…akik korábban a Felvidékről rajtam kívül kapcsolatban álltak a magyarországi demokratikus ellenzékkel és Független Magyar Kezdeményezésként beépültek a nagy szlovák pártba, elhangzott a szentencia: Duray és pártja szélsőséges”… Azóta szlovák és magyar politikai ellenfelei egyfolytában különféle méltatlan jelzőket aggatnak rá: radikális, soviniszta, irredenta stb. Ha nem lenne lelke, nem fájna neki a rosszindulatú, megtévesztő, megbélyegző jelzők sora, amelyeket a szlovákokkal együtt az elvtelenül együttélést valló szlovákiai magyarok sütnek rá. Ő a bizonyítványát a Jogvédő Bizottság élén, kétszeri bebörtönözésével már a kemény pártállami diktatúrában kiállította magáról! Ez védi őt minden rosszindulatú vádtól, támadástól. Duray minden kétséget kizáróan a nemzetéhez ragaszkodó, a nemzetéhez következetesen hűséges politikus, aki egész eddigi életét igazította Sütő András színdarabcíméhez, illetve a lutheri kinyilatkoztatáshoz:

Itt állok, másként nem tehetek!