Hosszú az érvek és ellenérvek sora

A rendezvény az európai roma holocaust történetét felölelő, az alapítvány által szervezett előadássorozat részként hangzott el. „Magyarországon a cigánykérdés 1945 előtt körülbelül olyan fontos társadalmi, politikai kérdés volt, mint napjainkban az Amerikai Egyesült Államokban az indiánkérdés. Négerkérdéssé csak az elmúlt évtizedek során vált. A cigányellenességnek igen komoly társadalmi, gazdasági okai vannak ma Magyarországon, a szegények jelentős része cigány, a cigányok zöme pedig nyomorog. Az iskolázatlan, képzetlen cigány fiatalok nehezen találnak maguknak munkát. Ezzel is összefügg az a tény, hogy noha a magyar lakosság mindössze 5%-a, kb. 500 ezer fő tekinthető cigánynak, a börtönök foglyainak több mint 50%-a cigány – kezdte előadását Karsai László. – A magyar lakosság jelentős része úgy véli, azt hiszi, hogy a kábítószer-kereskedelem, a prostitúció szinte kizárólag cigány maffiózók kezében van.”

Az egyetemi oktató emlékeztetett, ma Magyarországon csak néhány tízezer zsidó él, majd hozzátette: „Manapság Magyarországon igen széles polgári, kispolgári, paraszti és munkástömegek őszintén, szívből gyűlölik a cigányokat, és vannak igen hangos antiszemiták is, akiknek többsége egyébként természetesen cigányfaló is egyben, de nincs antiszemitizmus. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy az antiszemitizmus helyébe lépett a cigányok tömeges gyűlölete, megvetése, kirekesztése.”

1983 táján, mikor az előadó elkezdte kutatni a magyarországi roma holocaust történetét, általában 35–70 ezer áldozatról szóltak a becslések. „1944 késő őszén főleg és elsősorban a Dunántúl egyes megyéiből, járásaiból deportálták a cigányokat, az ország keleti fele ekkor már a Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt állt. Hosszú ideig kutattam a levéltárakban, de már 1985-86 tájékán sejteni kezdtem, hogy a magyarországi cigány holocaust áldozatainak száma valószínűleg egy nagyságrenddel kisebb lesz, mint azt cigány értelmiségiek egy csoportja ma jól kitapintható önös érdekektől is vezérelve hirdeti. (…) A cigány holocausttal foglalkozó könyvem 1992-ben jelent meg, a történész szakma elismeréssel fogadta, főbb adataimat, megállapításaimat azóta sem vitatja komoly szaktörténész. Nem úgy néhány cigány értelmiségi, akik 1997-1998 óta neveztek már engem neonácik rehabilitálójának, a cigány holocaustot zsidó származásom miatt relativizálónak stb. Ők abból indulnak ki, hogy: 1. semmit sem tudunk a cigányok második világháborús történetéről; 2. a levéltári iratanyag kevés, hiányos, megsemmisült vagy megsemmisítették, illetve annak idején az illetékesek a cigányokról, még a cigány holocaustról sem tartották fontosnak szót ejteni, ezért 3. csak a visszaemlékezésekben lehet bízni (tehát ha ma néhány faluban azt állítják, hogy elvitték a cigányokat a nácik és magyar cinkosaik, akkor hiába lehet az ilyesfajta állításokat egykorú levéltári iratanyaggal egyértelműen cáfolni, nem számít); 4. a cigányokat ma gyűlölik, tehát ez mindig is így volt. Végezetül mindezek miatt és alapján követelik, hogy a cigány holocaust, illetve a cigány történelem kutatására és bemutatására szervezzenek külön tudományos intézetet, múzeumot.”

A magyarországi zsidóság áldozatainak számát megbízható becslések szerint mintegy 500 ezer főre tehetjük. A második világháború idején körülbelül 100 ezer, más becslések szerint 200 ezer európai cigány esett a nácik és cinkosaik áldozatául. A magyar cigány holocaust üldözötteinek számát Karsai könyvében mintegy ötezerre, a cigány áldozatok számát pedig ezerre becsülte. A történész elmondta, a nácik valamennyi európai zsidót meg akarták gyilkolni, szervezett, tudatos, általános cigányirtást viszont nem folytattak, a cigányok tömeges legyilkolása tárgykörében nem hívtak össze Wannsee-ben értekezletet. Nem csak számokról van szó. Egyetlen ember halála is lehet családtagjai, rokonai, barátai számára iszonyatos, felejthetetlen veszteség. Nem önmagában az áldozatok száma a fontos, hanem az, hogy egy ember életét el lehet venni pusztán azért, mert cigánynak vagy zsidónak született.

„A második világháború idején több mint 50 millió ember halt meg. Ebben a szenvedéstörténetben a zsidó vészkorszak nem főszerepet kapott, hanem teljességgel egyedit. (…) Zsidók nem élhettek volna a nácik életterében, a szlávok rabszolgaként igen. A magyar hatóságok 1944 előtt nem sokat törődtek a kb. 220 ezer fős cigány népességgel, akinek a zöme a társadalom legszegényebb rétegeihez tartozott. Az 1941-es népszámláláskor 57 776 fő vallotta magát cigány anyanyelvűnek, cigány nemzetiségűnek pedig 74 374-en. Azokban a Dunától nyugatra eső megyékben (Fejér, Veszprém, Somogy, Tolna, Vas, Zala), ahol 1944-ben a Szálasi Ferenc nemzetvezető által irányított nyilaskeresztesek rémuralma a legtovább tartott, viszonylag kevés cigány élt. Egy tisztiorvosi szolgálati felmérés szerint 1942-ben 208 240 cigány élt az országban. A nagyvárosi és a kóborló cigányokra nem terjedt ki ez a felmérés. Ha igaz, hogy Magyarországon 1944-ben kb. 200–220 ezer cigány élt, akkor elképzelhetetlen, hogy ha közülük 70 ezer embert, tehát csaknem egyharmadukat meggyilkolják, üldöztetésükre ne emlékeztek volna országszerte a cigányok. A kb. 13 milliós összlakosságon belül a cigányok nem jelentettek gazdasági, politikai vagy társadalmi problémát, a cigányoktól nem féltek, őket nem irigyelték, ha egyáltalán tudomást vettek róluk, legfeljebb a fölényeskedő lenézés jutott osztályrészükül. A falvak, kisvárosok peremvidékén élő cigányok döntő többsége 1945 előtt a társadalmi munkamegosztásban jól körülhatárolható, hasznos helyeket foglalt el. Cigány értelmiségi, hivatalnok vagy magánalkalmazott szinte nem volt, a nagyvárosokban csak a postások között találunk cigányokat. Közel 20 ezer cigányzenész volt, egy kis részük pusztán muzsikálásból jól, sőt, nagyon jól meg tudott élni, a többségük azonban csak ősztől tavaszig zenélt. Ami jól mutatja, hogy az úri, dzsentri Magyarország mindennapjainak, főleg ünnepnapjainak mennyire szerves részét alkották a muzsikus cigányok, akik persze a munkások, parasztok esküvőjén is húzták a talpalávalót. A bécsi magyar bárok és vendéglők tulajdonosa, egy bizonyos Koppány János hadirokkant 1942. január 20-án, éppen a Wannsee-i konferencia napján a magyar külügyminisztériumhoz fordult, és előadta panaszát: két héttel korábban az összes bécsi magyar zenészt egy bécsi hatóság – értsd a Gestapo – irodájába hívatták, ahol valamennyiüket meztelenre vetkőztették, és lefényképezték – még, idézem, Fecske Lili hegedűművésznőt is. (…) A külügyminisztérium kulturális osztályáról az illetékes miniszteri titkár mind a berlini magyar követséget, mind a bécsi főkonzulátust arra utasította, hogy a panaszt vizsgáltassák ki, és a szükségesnek látszó lépések megtétele után sürgősen tegyenek jelentést. A budapesti illetékesek még azt is tudni vélték, hogy helyi, tehát bécsi akcióról lehetett szó, mert a Berlinben dolgozó magyar, vagyis cigány zenészeket hasonló atrocitás nem érte. A bécsi főkonzul néhány nappal később jelentette, hogy a birodalmi helytartó hivatalában arról biztosították, hogy a szóban forgó cigányzenészeket nem fogják kiutasítani. Figyelemre méltó a cigányzenészek magabiztossága: őket jogtalanul zaklatják, hiszen ők magyar állampolgárok és árja származásúak. Nemcsak ők gondolják így, hanem az illetékes magyar, sőt a német hatóságok is.”

A munkától irtózó cigányokról szóló előítéleteknek cáfolatául Karsai elmondta, tavasztól őszig 60–70 ezer cigány dolgozott minden évben napszámosként. A cigány vándoriparosok, bádogosok, üstfoltozók, téglavetők, drótosok, köszörűsök, kosárfonók, teknővájók ezrei valós társadalmi szükségleteket, gazdasági igényeket elégítettek ki. A vándorló életmódot folytató cigány iparosokat a helyi csendőrök általában bizalmatlanul fogadták: „Az egyik baranyai csendőrőrs 1941 augusztusában feljegyezte, hogy négy cigány vándorköszörűst és drótost fogott el, és náluk összesen 825 pengőt találtak. Ez egy jelentős összeg volt ebben az időszakban. A nyomozás kiderítette, a cigányok jogosan tartottak ennyi pénzt maguknál.”

Ma már szinte hihetetlen, hogy a két világháború közt széles paraszti tömegekben élt a babona, hogy a cigány keresztszülő szerencsét hoz az újszülöttnek. A nem cigány rokonság pedig természetes, hogy segített a cigány keresztszülőnek például a hivatalos iratok megszerzésében. Az úri középosztály cigányokkal kapcsolatos álláspontja, mint erről a képviselőházi naplóktól a hírlapi cikkekig, a filmekig adatok sokasága tanúskodik, meglehetősen egységes volt. A zenész cigányokat nagyra becsülték, és ez egyfajta védettséget jelentett valamennyi cigány számára. A világhírű cigányzenészekről, Cinka Pannáról, Dankó Pistáról vagy a Rákóczit száműzetésébe elkísérő cigányokról a félművelt urak is tudtak. A cigányokat ismerték, őket elfogadták.

A két világháború közötti időszak politikai vitáiból a cigánykérdés teljes mértékben hiányzott. Szálasi Ferenc, a magyar nyilaskeresztesek vezére beszédeiben, írásaiban a cigányokról nem tett említést. Az alsóbb fokú hatóságok elsősorban az ún. kóbor cigányokkal törődtek, vagyis igyekeztek mihamarabb eltávolítani őket körzetükből. A magyarországi cigányüldözések fő célcsoportját tehát a kóbor, valamint letelepedett, de állandó munkahellyel nem rendelkező vagy valamilyen hasznos foglalkozást nem űző cigányok alkották.

„A Dunától nyugatra elterülő vidékeken, ahol a magyar cigányholocaust zajlott, az is csökkentette az áldozatok számát, hogy e területen zömmel több generáció óta letelepedett, a falusi és városi munkamegosztásba integrálódott cigányok éltek. Számuk az egész Dunántúlon alig néhány tízezerre tehető, mivel a cigányok zöme Észak-Erdélyben, a Felvidéken, illetve Kelet-Magyarországon élt. Magyarországon a Horthy-korszakban, majd a Szálasi-rezsim idején sem törvényben, sem rendeletben nem határozták meg, ki tekinthető cigánynak. Magyarország német megszállása előtt a cigányokat komoly veszély nem fenyegette. Csak a mindössze néhány ezer fős kóbor cigányság megrendszabályozására hozhatnánk fel példákat: mezőgazdasági munkákra rendelték ki őket, több vármegyében pedig megvonták tőlük az élelmiszerjegyeket. A német megszállás után még hónapokig a magyar vármegyék többségében nem állítottak föl kifejezetten cigányok számára munkatábort, és nincs bizonyíték arra, hogy akár csak a kóbor cigányok ellen például tömeges razziákkal felléptek volna. (…) A magyarországi cigányüldözések időben és térben is korlátozottak voltak. Időben a vidéki zsidók deportálása után, tehát 1944 augusztusában, szeptemberében kezdődött a cigányok bizonyos kategóriáinak üldözése, ez pedig a hadiesemények miatt eleve csak az ország középső és nyugati területeit érinthette.”

Daróczi Ágnes újságíró, etnológus, a romák sorsát a nácizmus idején nyomon követő, Pharrajimos című dokumentum- és tanulmánygyűjtemény társzerzője érdeklődésünkre megerősítette, a magyarországi roma holocaust áldozatainak és üldözötteinek számát illetően a kutatókkal vitákat folytatnak: „Közvetlenül a második világháború után nem történt meg az áldozatok számbavétele. Kutatási eredményekkel igazolható, az ország keleti felében is üldözték a cigányokat.” Bársony János, az említett kiadvány másik társszerzője arról tájékoztatott, a korabeli magyarországi roma népesség mintegy egyharmadát sújtotta az üldöztetés, megközelítőleg 50–70 ezer főt: „A halálos áldozatok száma valószínűsíthetően elérte a 10–15 ezret, a többiek gettókban, katonai munkatáborokban, lágerekben sínylődtek. Semmi sem bizonyítja, hogy kizárólag az ország nyugati felében élő romákat üldözték. A nyilas hatalomátvétel idején a front Záhony-Mohács vonalán húzódott. A romaellenes intézkedések így sújthatták a Borsod, a Zemplén, a Heves, a Nógrád, a Szolnok megyeieket is. Igaz ugyanakkor, hogy az ország keleti felében, főleg a békési, csongrádi és hajdú-bihari területeken nem volt elég idejük a hatóságoknak komolyabb üldözésekre, kisebb eséllyel követhettek el tömeggyilkosságokat. Ennek ellenére az első cigányok elleni tömeggyilkosságok Doboz környékén történtek 1944. október 6–8-a körül. Már 1944 nyarán, Horthy Miklós kormányzósága idején is gettókba tömörítették a roma lakosságot. 1943–44-ben már voltak olyan területei az országnak, ahol tömegével munkatáborokba gyűjtötték a cigányokat, Szabolcs megyében az Árpád-vonal építéséhez vezényelték őket.”

Kovács Tamás történész, a budapesti Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány gyűjteményi csoportvezetője szerint fogas kérdés, folyt-e szervezett cigányirtás Magyarországon a második világháború idején. Az is vitás, mit értünk az üldözés fogalmán, vajon egy csendőr által lekevert pofon már üldözésnek számít? „Annyi bizonyosnak tűnik, a romaüldözés nem terjedt ki az ország egész területére, ha szervezett keretek között folyt is, csak a nyilas puccs után nyílhatott rá lehetőség, és főleg a Tisza vonalától nyugatra, jellemzően a Dunántúlon. A dolog logikájából adódóan tehát időben és térben is korlátozott volt a magyarországi romák üldözése.” A történész szerint nem a romák megsemmisítése volt a cél, hanem a munkaerejük kihasználása, munkaszolgálati egységekbe szervezésük. Vitathatatlan, hogy a társadalom csak keveset tud a romák világháborús üldözéséről, nem is nagyon érdeklődik a kérdés iránt. Kovács úgy látja, a korabeli társadalmat sem érdekelte a romák ügye, legfeljebb a cigányzenészekre figyelt oda. Míg a zsidók üldözésének elsődleges oka a vagyonuk megszerzése volt, a romák nagy tömegétől nem volt mit elvenni.

A történész emlékeztetett, a nácik által elhurcolt magyarországi romák ügye negatív visszhangot kapott, mikor az állítólagos túlélők közül sokan jogosulatlanul vettek fel olyan összegeket, melyeket kárpótlásként az Ausztriában kényszermunkát végzett magyarországi romáknak szántak. Az eset kapcsán vádemelésekre is sor került. „A jogosulatlan igénylők közt volt 1943-as születésű egyén is, aki azt állította magáról, a második világháborúban kényszermunkára hurcolták el” – fűzte hozzá Kovács Tamás. A magyarországi roma holocaust történetének feltérképezését nagyban gátolja, hogy aránylag kevés a kutatható irat, többnyire csak szubjektív visszaemlékezésekre hagyatkozhat a téma iránt érdeklődő történész.