Horatius noster hungaricus

BOJTÁR ENDRE

Van nekünk egy már nem egészen fiatal (42 éves), s nekem úgy tűnik, nem csak testmagasságát tekintve (193 cm) jelentékeny költőnk, Kőrizs Imre. Hetek-hónapok óta az ő eleddig egyetlen vékony kötetét forgatom (Ez az egész – és más versek. Felelős szerkesztő: Várady Szabolcs. Pécs, Alexandra, 2009, 93 oldal), s ha nem hatna mértéktelenül túlzónak, legszívesebben a mintegy 50 vers feléről azt mondanám: nagy versek. Csak helykímélés miatt nem sorolom fel őket a mások és a magam 1, 5, 10 és 27 év múlva esedékes ellenőrzésére. Szerepel közöttük két Horatius-fordítás is. (A kötetben van még egy, Arany után sikertelenül – szemmel láthatóan csak a formahűség kedvéért – újrafordított.) Úgy látszik, hogy a Horatius-szakértő és -fordító Kőrizs a nemzeti ébredés korának sok szerzőjéhez hasonlóan nem tesz különbséget eredeti és fordított vers között. Hogy joggal vagy sem, azt az eredmény dönti el. Az egyiket, amelynél jelzi, hogy „Horatiusé”, pusztán két szó („lombfrizura”, „rehabilitál”) beemelésével sikerül modernizálnia (Torkváthoz). A másik utolsó versszaka Szabó Lőrinc fordításában legfeljebb egy ivászati szokás megörökítése, iskolai tananyag („Előszedi majd az okos örökös / Száz kulccsal őrzött caecubumid, s falat / Padlót locsol a bor, melyet most / Főpapi asztal is irigyelne.” [Postumushoz]), míg Kőrizsnél drámai vers az elmúlásról: „Borospincéd büszke kincsét vaslakat most őrzi sok: / Örökösöd mind kinyitja, s mit nem adnak fel papok / asztalára sem, oly ritka, / folyik, mint a víz, s beissza / majd a föld, nem te iszod.” (Horácból)

u u u

Leegyszerűsítve: a líra szavakból áll. (A próza, de főként a dráma nem: az már alakokból, jelenetekből, gondolatokból, cselekményből stb. is.) Minden nyelvben elméletileg végtelen, gyakorlatilag (a szótárok által rögzített használat szerint) hozzávetőlegesen meghatározható számú szó van. Úgy lehetne elképzelni, mintha minden szóhoz tartozna egy izzólámpa, amelyik kigyullad, mihelyt az illető szót használatba vesszük. A költő nagyfogyasztó, sokat éget. Azért is, mert bővebb, az átlagosnál jóval bővebb a szókincse. Egyrészt ismernie kell az elődök által begyűjtött anyagot, másrészt képes régi, kikopott, elhasználódott kifejezéseket új életre kelteni vagy újakat gyártani. (Kőrizs olvasása után tudjuk vagy legalábbis sejtjük, mit jelent az, hogy „ellenhermelin”, „city tour ad astra”, „kurta gazda”, „székség”, „tojan”, „turusák”, „megleányosult”, „megidézni, gidázni”, „mcdal”, „motilla”, „szívizomláz”, „mézes mesekeksz és jégsaláta”, „audionő”, „kanyonnyi”, „sóvízgyurmászat”, „fogselyemfiú”, „leblende” „euklidészi szemantika”, dramaturgiáztam”, „alliterátor”, „pegazusbokrosító”, „csatapongyolás”.) De főként azért, mert ismeri az egymástól szótári értelemben messze fekvő fényforrások kapcsolótábláját, s minduntalan azon matat. A szavak azonban nem csupán világosságot gyújtanak, hanem hangtestük is van, nem csak kis lámpákkal, hanem – a köznapi halandó számára általában felesleges – hanglejátszó készülékkel is fel vannak szerelve, amelynek kezeléséhez megint csak a költő ért. Fejében ezért állandó a villódzás, a zsibongás. Kőrizs ezt így fejezi ki:

„Anyánk, a szó akárhány

szótári jelentésében,

nem is érti ezt az egészet,

messziről, az élet másik

végéről

megsimogatja a hajunkat,

és azt kérdi – mintegy

a hajunktól –:

»Honnan a kutya seggéből szeded ezt a sok hülyeséget?«”

(Első jelentés)

A hasonló hanglejátszóval rendelkező távoli jelentések együvé rántásának a legnyilvánvalóbb eszköze a rím. A francia szürrealisták annak idején fennen hirdették, hogy azért írnak kizárólag szabad verset, mert a 20. század elejére a francia nyelv annyira elhasználta lehetőségeit, hogy a rímes vers már óhatatlanul szentimentálisan, sziruposan édeskésnek hat. A tétel persze a francia költészetre nézvést is puszta polgárpukkasztó provokációnak tűnik. A megkésett magyar irodalomban azonban egyenesen ekkor, a század első felében következett be – Sőtér István kifejezésével – „a rím forradalma”, amelynek ő öt élharcosát sorolja föl: Heltai Jenőt, Szép Ernőt, Kosztolányi Dezsőt, József Attilát és Weöres Sándort. Most nem említve a háború utáni mestereket, újabb költészetünkben egész sora van az ő méltó folytatóiknak. Kőrizs is közéjük tartozik.

Centókat ír, azaz mások soraiból összeállított költeményeket, köztük egy, a prűd Arany János verssoraiból egybefűzött (és Lator Lászlónak ajánlott) hard-pornót, amiben egyetlen csúnya szó sincs (Toldi éjszakája). Van egy verse (Kosztolányi-vakszöveg), amelynek nyolc négysorosában csak úgy szórja a kosztolányis rímeket. („allét –illat–hallat–hull át–üllőt– állát-illet–állat–ollót–állít–állét– ollét”; „kiváncsivá tesz – kiváncsi vátesz”). Erre még mondhatja valaki, hogy a füttyművészt is csodáljuk, nevet a szívünk produkciója közben, de Bachot mégsem az ő előadásában hallgatunk. A következő mutatvány azonban már komolyabb. Horatius egyik híres, a költői-emberi mű maradandóságát hirdető versét (Melpomenéhez) variálja át magyarra úgy, hogy az eredeti magánhangzóit követi. Például az ismert első sor (Exegi monument(um) aere perennius – Kosztolányi fordításában: „Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb”) Kőrizsnél így hangzik: „Lesz égi dokument? És e per elcsitul?” De a bravúrstikli az, ahogy a játszadozás során az – egyébként szerencsére csak ritkán – ünneplő tógában feszítő Horatiust az ércnél maradandóbb talapzatról leráncigálja közénk, s a római büszkeségből az utolsó sorban már csak egy laza, lemondó legyintés marad: (lauro cinge volens, Melpomene, comam. – „s légy kegyes, koszorúzd, Melpomené, hajam.”): „Jó, jó, nincs evoé, Melpomené komám.” (Horatius-négykezes)

Kőrizs másokkal is előszeretettel négykezesezik. Már azok száma is rengeteg, akiket mottókban, dedikációkban, verscímekben megszólít: Széchenyi Zsigmond, Kosztolányi, Somlyó Zoltán, Heltai, Krúdy, Bodor Ádám, Oravecz Imre, Várady Szabolcs, Réz Pál, Imreh András, Weöres, Péterfy Jenő, Ivan Goncsarov, Thomas Mann, Cook kapitány, Ludwig Wittgenstein. Fontosabb, akiket – akarva vagy öntudatlanul – meg- és felidéz. Az élet mint...-ben a Rókatárgy alkonyatkor című Parti Nagy-verset, a Levlapok Amszterdamból Kosztolányinak címűben Szép Ernő versét (Pitypang), a Miss Philisophyben Várady Szabolcs (A lábról) vagy Czesław Miłosz versét (Szarkaság), az Anziksz Imreh Andrásnak címűben Weöres Boleroját és Imreh András Hommage-át...

Alighanem szándékolatlan – s azért is olyan döbbenetes erejű –, hogy amikor fölskiccel egy friss, tavaszi képet („Majd eljön a jó idő, ez a szobrász, / és a napsugarak vésőivel / kibontja a tér mintáit a jégből, / és a fák közé kutyákat fütyül.” – Majd eljön a jó idő…), már az első sorba behallatszik az egyik legdermesztőbb Vörösmarty-vers, az Előszó. („Majd eljön a hajfodrász, a tavasz”)

A kötet tele van nyílt és rejtett átírással, áthallással, utalással. (Különösen mintha két nagy előd, József Attila és a talált tárgyat, az életet tisztogató Tandori Dezső hangját hallanánk új, jóval levegősebb hangszerelésben.) Ennek ellenére tévedés lenne azt hinni, hogy Kőrizs „irodalmi író”. Nem, mert mindezt a lírát olyan goromba hétköznapisággal, a kötött formát olyan (persze, Tandori „sárga könyvére” hajazó) verses prózaisággal, prózaversekkel vegyíti-váltogatja, hogy az olvasónak eszébe sem jut, hogy itt valami irodalmi játszadozás részese. Régen azt írták volna róla: ismeri és felvállalja az egyszerű emberek gondját-baját is. Például egy részlet, amely ha nem volna ilyen magától értődően frappáns, lehetne szocreál is: „Vegyük a kimart kezű kőművest: / hátát kérgesre égette a nap, / cementes haja akár a paróka, / szája sarkában száraz hab a nyál, / szempilláján a malter pöttyei, / s a nép, a nép, az istenadta nép, / az este eláll mellőle a metrón. / Vagy vegyük ezt a fáradt és elállós / népet, amelynek nehéz élnie: / nehéz a megállóban reggel várni / a buszt, ezt a tömött, párás karámot, / s boldog, ki villamossal is mehet, / oda, ahova nem kívánkozik.” Az a jellemzés illik a legjobban rá, amit ő egyik, e kötet után megjelent versében (A költő Karinthy) Karinthy Frigyes verseiről adott: „recitatív mellébeszélő rapszódia a gyalogos múzsa nyomában.” Kőrizs Horatius kedvenc műformáját, a sermót, a beszélgetést idomítja a maga képére, hogy csevegjen …miről is? Erről az egészről. („ez az egész mindegy, minden minden, / minden izében élet.” – Ez az egész) Igen, az életről, a legföldhözragadtabb életről, meg természetesen életünk legnagyobb problémájáról, a halálról, az elmúlásról; de nem rémüldözve, mert tudja, hogy „halál is csak egy jut egy emberre”. Filozófiai költészet, hiszen „személyre szabott ontológiánkat” firtatja (A költő mindig költő…), a saját életét és – egy „A hagyatékból” előkerült vers alapján – a saját elképzelt halálát: „Egyszer haldokolni fogok. / Milyen napra fog vajon esni? / Csütörtökre, hétfőre? Nem / tudom a naptárban megkeresni.” (Piis. Manibvs. Emerici. K.) Ami szemmel láthatóan nem érdekli, az a politika, az ún. közélet. (Habár van egy verse – Wittgenstein és a nagymamám –, amely a magyar nacionalizmus párját ritkítóan vitriolos leírása: „(…) / Magyar vagyok, magyarnak születtem, / magyar nótát dalolt a dajka felettem, / magyarul tanított imádkozni anyám, / és szeretni téged, gyönyörű szép hazám – / szavalta nagymamám könnybe lábadt szemmel. // Strigulázhatnám kijelentései igazságtartalmát: / nagymamám szlováknak született, / nem volt dajkája, a dédi szlovákul tanította imádkozni, / a tak ďalej. // Nagymamám – különben tősgyökeres bakonyi – / később így emlegette a család szlovákiai – sültmagyar – barátait: / a csehek.”)

Kőrizs személyre szabott ontológiája – minden hagyományba gyökerezettsége ellenére – azért olyan meghökkentően egyedi, mert abból a latin, ha úgy tetszik, horatiusi szellemből táplálkozik, ami az európai kultúra egyik alapja – volt, s amit a 18. század végétől oly sikeresen szorított-irtott ki a komor zsidó eszkatológia (legperfidebb módon a fényes jövőt hazudó kommunista ideológia), de főként az embert eleve a hit szolgaságába, rabbilincsébe verő kereszténység. Régiónkban ezt még csak tetézte, hogy az utolsó kétszáz év mindent megfertőző (állam)vallása, a nacionalizmus nevében a csőcselék már nem csak azt ordíthatja: „bűnös!”, hanem azt is, hogy „hazaáruló!” Jellemző, hogy az élettől az „el kell hagyni majd e földet, házat, asszonyt” horáci szavaival búcsúzó Pierre de Ronsard versét (Il faut laisser…) Illyés Gyula nagyon szép hazafias leiterjakabbá alliterálja: „Kertet, házat, hazát (…) itthagynom kell maholnap.” (Somlyó György nem annyira hangzatos, de szép hűséges fordításában: „Szőlőt, kertet, lakot oda kell hagyni hát”.)

Ezzel szemben Kőrizs azt mondja: „Ha most kellene elkezdeni élni, / mindenekelőtt szabad kezet kérnék” (Ha most kellene...) Azt kutatja mániákus egyszerűséggel, hogy milyen az élet. Hát olyan, mint: egy csodagyerek, az ellenhermelin, city tour ad astra, a szendvics a külvárosi gyorsétteremben, a hidegtál, egy habostorta, egy bronzplakett, hullámpapír, a lány a metrón, a bazaltgyapot. S összegezve: „Az élet, mint az ellenhermelin, / van is, meg nincs is.” Ezért aztán a halál sem nagy ügy: az élet „egyszer csak elfogy, / mint a fogselyem”, „lemúlik az emberről, darabokban”, egyszerűen kicserélik zárát az ember ajtaján (Gondolatkísérlet). A görög-római pogány kultúrából és a magyar mindennapiságból kikevert, szinte antimetafizikus filozófiai líra a maga evilágiságával szinte példátlan irodalmunkban. (Nagy hirtelen csak két hasonló szemléletű kedvencem jut az eszembe: Szép Ernőtől a Néked szól, Tandoritól az Illusztráció Kleehez.) Gondolati költészet, amelyet olvasva közben nagyokat lehet röhögni. Az élet mögött ott lépdel ugyan a halál, de „ha most kellene elkezdeni élni, / udvariasan megköszönném a figyelmet, / és nem lennék olyan utálatos, / mint Szolón volt Krőzussal, amikor / az derült ki minden történetéből, / hogy jobb minél előbb meghalni vagy / meg sem születni, mert ez nem igaz.” (Ha most kellene…)

Nekem minduntalan Czesław Miłosz sorai jutottak az eszembe, amelyeket a másik Nobel-díjra érdemes lengyelhez, Tadeusz Różewicz költőhöz intézett: „Ujjong a hangszerek harmóniája, / Mikor a föld kertjébe költő lép be.”, majd – mintha csak 1948-ban tudta volna, mi kell a mai magyarnak – így folytatja: „Boldog a nemzet, amelynek van költője, / S nem néma csendben járja rögös útját.” (Kerényi Grácia fordítása) Bizony: habemus poetam.

u u u

A belső borító arról értesíti az olvasót, hogy „A kötet korábbi, szűkebb változata 2004-ben az Édes Anyanyelvünk pályázaton megosztott második díjat kapott.” Ha Kőrizs így (vagy úgy) folytatja, egyszer talán még a megosztott első díjat is megpályázhatja.