Holmes Doyle-t és Chandlert olvas

Tudjuk: Sherlock Holmes a Moriarty professzorral vívott küzdelemben vesztette életét először (Az utolsó ügy). Olvasói nyomás hatására viszont Arthur Conan Doyle kénytelen volt feltámasztani őt, hogy további rejtélyes bűnügyek felderítésében bizonyíthassa zseniális képességeit. Doyle halála után Holmes is kénytelen volt visszavonulni; tétlensége vagy második tetszhalála azonban nem tartott sokáig: számos író vette fel az elejtett fonalat és írta-szőtte tovább a Holmes-opuszt. Újabb és újabb „elfeledett” nyomozások történetei bukkantak (és azóta is bukkannak) elő mindenféle fiókok és padlások mélyéről... S a különböző filmadaptációkról még nem is szóltam. Holmes tehát nemcsak saját halálát élte túl, hanem alkotójának-teremtőjének elhunyta sem viselte meg különösebben. Él és virul. Halhatatlan. András Sándor Gyilkosság Alaszkában című könyve is egyike azoknak a regényeknek, amely a világhírű detektív egy eleddig ismeretlen esetéről számolnak be.

A regény a szövegközi kapcsolódások szempontjából egyaránt tekinthető áthelyezésnek, kiegészítő továbbírásnak és mutációnak. A XIX. századi Doyle-novellák és regények főhősét András Sándor áthelyezi a XX. század végi Amerikába, pontosabban Alaszkába, ahol egy, a bennszülött indián lakosság körében elkövetett meghökkentő és brutális gyilkosság rejtélyét kell megoldania. Kis tétovázás után elvállalja az ügyet, s a rá jellemző módon munkához is lát. Ezzel a Doyle halála után született és folyamatosan születő Holmes-történetek egy újabb darabbal egészülnek ki — s a meglehetősen szegényes hazai (igényes) krimiirodalom szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy ezúttal egy magyar írónak köszönhetően. Mutációnak pedig azért tekinthető, mivel Holmes olyan nyomozótársak segítségét veszi igénybe, akik korábban különböző, a detektívével nehezen összeegyeztethető (fiktív) világok lakói voltak, s akik ráadásul gyökeres átváltozáson mentek keresztül. A névsor önmagáért beszél: Drakula gróf, Frankenstein doktor, Némó kapitány és doktor Dolittle. Az elváltozás jelei leginkább Drakulán mutatkoznak: egy szerelem hatására leszokott a vérszívásról, pontosabban leszokóban van róla... S az sem megszokott, hogy az állatok nyelvét értő Dolittle nyomozásra fogja a hangyákat, a harkályt, a vidrát vagy a rókát... (Tudtommal erre először kerül sor a „komoly” krimiirodalom történetében.)

Holmes alakját az eredeti „prototípusnak” megfelelően dolgozza ki a szerző: jelleme, tudása és módszerei egyaránt a Baker Street-i nyomozót idézi. Bár, miként majd arra még kitérek, egy kicsit azért lebegteti a figura identitását. A cselekménymenet is a Doyle-novellák dramaturgiáját követi — legalábbis a zárlatig. Lássuk először a hasonlóságokat. A halhatatlan detektív vadászkutyához hasonlóan veszi űzőbe a „vadat”. Szófukar, mindig többet tud, mint amennyit mond. Nem természete a tréfálkozás. Idegenkedik az érzelgősségtől. Nem érdeklik a nők, a kémia viszont annál inkább. Alkalmazott módszerei közé tartozik az, hogy apró, jelentéktelennek látszó dolgokból von le messzemenő következtetéseket. Nagy színész, előszeretettel bújik álruhába, amivel sikerül teljesen megtévesztenie környezetét. Nincs nagy véleménnyel a rendőrségről, mindig előttük jár legalább egy lépéssel, a tőlük szerzett információkat azonban nem veti meg, hanem a saját hasznára fordítja őket. Ha elmélyülten gondolkodik az ügy valamely részletén, akkor a pamlagon heverve csukott szemmel meditál. András Sándor megtartja még Holmes jellemző orr-rándítását is, s említést tesz Mycroft nevű öccséről.

Hiányzik viszont két, mondhatjuk úgy, kötelező kellék: a kokainpipa és a hegedűjáték. Ez előbbivel is magyarázható, hogy Holmes ebben a regényben egy kiegyensúlyozottabb személyiség benyomását kelti, nem izgága, s kedélye sem olyan hullámzó. A leglényegesebb eltérés azonban Watson hiánya. Elbeszélőként-krónikásként és szereplőként egyaránt hiányzik (Az egyik szereplő kérdőre is vonja Holmest: „Hát a Watsont meg hol hagyta?” — 40.). Csupán említés szintjén jelenik meg: Holmes elmondja, miért vált meg tőle, mi volt egymástól való elhidegülésük oka: „Nem ő volt unalmas, nem is a vele megszokott munka, inkább az, hogy mindig számíthattam rá és arra, hogy mit fog tenni. Most viszont a négy társ mindegyike kiszámíthatatlan volt, még a hihetetlenül szolgálatkész és jószívű Dolittle is” (76.). A hűséges társ hiányának regénypoétikai következményei is vannak. Holmes elbeszélővé lép elő, de rajta kívül hoszszabb-rövidebb ideig a mű többi szereplője is betölti ezt a szerepkört. András Sándor tehát nézőpontváltó elbeszélésformát alkalmaz, ami, ebben a formájában, szintén nem jellemző a Doyle-regényekre.

A hasonló és különböző vonások számbavétlével azonban nem merítettük ki a mű intertextuális kapcsolatrendszerének jellemzését. Szólni kell még a szöveg metapoétikus utalásairól. Holmes olvasta nemcsak Doyle róla írott történeteit, hanem például Chandler kemény krimijeit is. Mindkettőről kifejti véleményét, s említést tesz arról is, hogy Philip Marlowe-val személyesen is találkozott... A regény metafikciós jellegét bizonyítja az a jelenet is, amikor egy telefonbeszélgetés alkalmával Holmes kénytelen szembesülni önmaga fiktív mivoltával. Bemutatkozása után azzal fizetik ki, hogy: „Sherlock Holmes regényalak, sohasem élt, és ha élt volna is, már régen halott lenne”. (81.) A detektív néhány megjegyzéséből az is kiderül, hogy ismeri a detektívtörténet műfajáról írott elméleti tanulmányokat. Ecseteli például a pszichoanalízis és a nyomozás közti hasonlóságokat, s tisztában van a nyomolvasás szemiotikai és hermeneutikai vonatkozásaival is (utalás történik Freud, Lacan, Pierce gondolataira). De a regény részét képező önelemző naplójából az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem ismeretlenek előtte azok a Doyle-értelmezések sem, melyek szerint Sherlock Holmes nők iráni közömbössége és szoros barátsága Watsonnal látens homoszexualitásával magyarázható.

A regény befejezése nem teljesíti be azok elvárásait, akik a rejtély megoldását várnák el a Nagy Detektívtől. Holmes nem talál megnyugtató magyarázatot a rejtélyes gyilkosságra. Csupán négy lehetséges magyarázatot vázol fel, mind a négy esetben mást nevez meg gyilkosként, s így aztán más lesz a bűnügy motivációja is. Ebből a szempontból tehát a Gyilkosság Alaszkában anti-detektívtörténetként olvasódik.

A nyomozás mellett a regény másik fontos tematikai összetevőjét képezi annak az alaszkai mikroközösségnek (történelmének, nyelvének és kultúrájának) a bemutatása, ahol a bűntény történt. A szerző megismertet bennünket a tlingitek jelenével és múltjával, s ennek ürügyén általánosabb, egy nép vagy nemzet megmaradásának feltételeire vonatkozó kérdéseket boncolgat: hagyományőrzés vagy újítás, elszakadás vagy beolvadás dilemmája. A krimiszüzsé túlmutat önmagán: „Mintha valóban többről lenne szó, nemcsak egy gyilkosságról. Vagy maga ez a gyilkosság több, mint aminek a maga bizarrsága mellett is tűnik.” (280.) A tlingitek világának ábrázolását egy kicsit túlírtnak érzem. A beszélgetésekben ugyanazok a kérdések és válaszok cirkulálnak, s a gazdasági és politikai játszmák ecsetelése nem mindig kötötte le a figyelmemet. Az almabortól támadt halucinatív álom leírása érdekes, izgalmas, a fakitermelés és az olajcégek érdekeinek ecsetelése már kevésbé. Ez persze nem zárja ki, hogy mások számára épp ezek lesznek a regény (leg)érdekesebb részei.

Azért is nehéz az olvasói reakciókat illető bármiféle prognózist megfogalmazni, mert András Sándor különböző elvárásoknak próbál megfelelni. A Gyilkosság Alaszkában mint a Holmes-történetek továbbírása a hagyományos detektívtörténetek vonalát folytatja, a nyitott zárlat viszont a műfajt dekonstruáló gesztusként értelmezhető. A krimiolvasókon kívül azonban olyan befogadókkal is számol a könyv, akik értik és értékelik a szövegben előforduló nyelvjátékokat, irodalmi idézeteket és allúziókat (József Attila, Babits Mihály, Rilke, Mallarmé). Azok is érdeklődéssel olvashatják a regényt, akik a kulturális antropológia kérdésfelvetései iránt érdeklődnek. Végezetül a különböző populáris kalandregények és horrortörténetek emblematikus figuráit (Némó, Drakula) „összegyűjtő” humoros cross-over történetek kedvelői is megtalálhatják a számításukat (kár, hogy a szerző nem aknázta ki eléggé az ebben rejlő lehetőségeket).

András Sándor könyve a magyar krimiirodalom ígéretes teljesítményeként könyvelhető el. Abban az értelemben is hogy újabb Holmes-történetek előtt nyithatja meg az utat. A regény 2. fejezetében ugyanis Sherlock Holmes egy ismeretlen, mert eleddig még megíratlan esetéről tesz említést (A megvadult borbély). Egy novella tehát szerzőt keres. Táncra fel.

Benyovszky Krisztián