„…Hol is voltam, hol is vagyok”

Maszkok, terek… címmel Füzi László talán eddigi legszemélyesebb hangú esszékötetét jelentette meg a Kalligram Kiadó. Igaz, Füzitől kezdettől fogva nem idegen a személyesség, a bensőséges hangütés; irodalomkritikusi és -történészi munkásságának fontos eleme — már-már kiindulópontja — az elsődleges olvasói-befogadói élmény, a személyes érintettség hangsúlyos szerepbe helyezése. Nem nyelvi komponenseket vagy szövegstruktúrákat vizsgál elsősorban (persze, azok értékelését sem kerüli meg), hanem számára az esztétikai minőség a személyiség- és világkép dichotómiájával együtt érvényesül. Ha magának a fordításnak a fogalmát metaforikusan fogjuk fel — miként azt különböző kultúr- és szociálantropológiai irányzatok is teszik a különböző kulturális ekvivalenciákat keresve —, Füzi nem tesz mást, mint hogy a világot a maga nyelvére fordítja (át, le), s azon mondja tovább. Már első könyvei egyikének, az 1993-as Az irodalom helyzettudatának is fontos eleme a naplójelleg, az esszéisztikusan hangolt vallomás mint értelmezői attitűd.

De szabad-e egy irodalomkritikusnak, irodalomtörténésznek személyes hangot megütnie, szubjektív módon szólnia? Álkérdés ez; s e tekintetben mélyen egyetérthetünk Füzivel: „Az irodalomról való beszédnek az irodalom közelében kell maradnia” (Játék). Új könyvét akár regényként — keretes regényként — is olvashatjuk: egy magatartás, egy etika, egy érzékelésmód — néha a témája és önmaga közt elemző távolságot tartó, néha líraian színezett, néha pedig drámai konfliktusokban összesűrűsödő epikaként. A Maszkok, terek… mint prózapoétikai konstrukció gyakorlatilag oda tér vissza, ahonnan elindul: terét a gyermekkor világának kibontása, a felnőtt világával való öszszecsendítése (Játék), valamint végleges elvesztésének drámája (Világok között) tölti be. Az író világhoz való viszonyulását — az örökös úton levés mellett — itt az otthonkeresés, az otthonépítés, az otthonosságérzet létélménye, az „otthon lehetés” (Esterházy Péter) szinte ontologikus átérzése határozza meg. Az otthonkeresés azonban nála mindig énkeresés és önazonosságvágy, történetkutatás és történetfaggatás is. Ennek terepét egyfelől a világérzékelés és önvizsgálat kettőségén alapuló, már-már elégikus hangú esszéi (Kecskemét Fő tere — és ami körülötte van; Firenze — Róma — Nápoly; a címadó Maszkok, terek…; valamint A „kultúra jelzője” és a „fonnyadt értelmiségiek”), másfelől a példa- és társkereső morfondírozások adják (Illyés Gyuláról, Vekerdi Lászlóról, Ilia Mihályról, Esterházy Péterről szólva — kicsit kilógatva ebből a sorból a József Attila és Németh László közötti „gondolkodástörténeti párhuzamot” tételező „Győzelem ha van”-t). S hát ide, a mintanéző írások közé tehető a Sándor Ivánnak ajánlott címadó opus is, akinek bevallottan az egyik legutóbbi regénye, a Drága Liv invokálta a szóban forgó esszét, s talán magát ezt a könyvet is. Ezt a könyvet, mely az élet — a személyesen megélt és befogott élet — tereinek úgymond az átvilágítása, ami azonban az irodalom, a művek áramfejlesztőjének, generátorának a segítségével történik. De Füzi esetében ez nem is lehet másként, hiszen — alkatának megfelelően — mindaz, ami élete első fél évszázadában megtörtént vele, „az irodalmon keresztül történt meg”.

ĺrónk világának, figyelmének, érzékenységének középpontjában tehát vállaltan a személyiség — a vizsgált alkotóé (de egy városé mint entitásé is!) és a saját magáé — áll, számára a látóterébe befogott művek aranypróbáját az jelenti: meg tudják-e érinteni, meg tudják-e szólítani őt. (S itt sietve hozzá kell tenni — futó pillantást vetve Füzi korábbi könyveibe is —, hogy kevesen vannak kortárs irodalmunkban, akik tekintetükkel, érzékenységükkel oly széles értékhorizont befogására képesek, mint ő.) Neki a könyv, az olvasás, a kultúra nem munkaterület, nem a megélhetés, nem a mindenáron való önérvényesítés gladiátorarénája — életszükséglet inkább: bevallottan személyes problémáit kívánja megoldani velük, s ugyanezen személyes problémáinak a megoldására szolgál számára az írás is. Füzi megfordítja a dolgot: reflexív próza ez is, de az önreflexiós mozzanat kerül benne előtérbe — nem a másik teljesítményét méricskéli, hanem annak teljesítménye által saját magát figyeli („…ragaszkodom a kultúra érzelmi tartományához” – jelenti ki irigylésre méltó határozottsággal, megható elszánással kötetzáró írásában). S érvényesség dolgában különben sem a kritikus, különben sem az író, nem is az ember dönt, hanem az idő (Világok között). Irodalomtörténészi, irodalomkritikusi tevékenységével nem elsődlegesen saját értékszempontjait kívánja érvényre juttatni, nem másokat akar befolyásolni: számára az írás sokkal inkább egy szünetlen tanulási folyamat része, melynek segítségével nem elsősorban a mindenkor s mindenre érvényes válaszokat keresi (hiszen jól tudja: ilyen válaszok nincsenek, minek fáradozna hát álságos megkonstruálásukkal), sokkal inkább kérdezni tanul vele — jó s megfelelő kérdéseket föltenni önmagának, környezetének és a világnak. „Arról, amiről most írok, akkor még nem tudtam semmit. Akkor sem tudtam róla, amikor a gép elé ültem” — leplezi le magát a Játékban, mely elé szokatlan (de talán így is igaz: sajátlagos) mottót — vagy, még inkább: „mottót” — illesztett. Egy fényképet, melyen egy lasztival „dekázgat”. Azt a képzetet keltve tehát — sőt, a piktogram nyelvén azt állítva —, hogy a labdával foglalkozó gyermekben, ifjúban már az íróasztalánál a világ dolgai fölé görnyedő, szüntelenül önmagára rákérdező, felelős felnőtt előképe rajzolódik meg. Hiszen a gyermekkornak s a játéknak ugyanaz a jelentése az ember életében, mint az írásnak: a világhoz való lehetséges viszonyulásaink láncolatát adják ki. Ezt erősíti, hogy futballcsapatában, bevallása szerint, kapus is azért lett, mert a kapuból „más összefüggésekben látni a világot” (Könyv a szabadságról). S különben is, a kettő — játék és irodalom, írás — között lényegi összefüggés van: szembenézés ez is, az is a „kínálkozó mozgássorok végtelen számú változatával”, a mozgás megélése — azaz: a szabad asszociációk tere mindkettő.

ĺrónk — ama tolsztoji értelemben — a „belső történések” könyvét tette le asztalunkra e mostanival. Műfajánál fogva „a befelé fordulás dokumentumait” adja a Lakatlan Sziget korábbi, háromkötetnyi naplósora is, de míg ott a világot racionálisan elrendező értékelői attitűd a meghatározó, itt, e legújabb könyvében a vallomásosság metafizikus síkja – az egész eddigi életével való szembenézés dramaturgiája – kerül előtérbe, a személyesség lélektani aspektusai domborodnak ki, a „körül kell néznem a világban, hol is voltam, hol is vagyok” szinte a fehérizzásig hevített drámája vetítődik elénk (Világok között).

A „már csak a belső világ felépítésére van lehetőségünk” felismerése hátteret is, távlatot is egyszerre ad a Maszkok, terek…-nek, annak tudatosítását erősíti bennünk, hogy a ránk növő külső világ súlya alatt egyedüli lehetőségünk azt írnunk, amire a tollunk „rááll”, s nem azt, amit e külső világ diktál. Nos, Füzi László tolla nagyon „ráállt” erre a könyvre. S örülnünk kell, hogy erre állt rá éppen.

Tóth László