Hogyan őrizzük a hagyományokat?

VARGA EMESE

A sikerszéria 2009-ben indult, amikor első rádiójátéka, az angol nyelven írt Do You Like Banana, Comrades? (Szeretik a banánt, elvtársak?) elnyerte a BBC World Service és a British Council közös nemzetközi rádiójáték-pályázatán a legjobb európai dráma díját. (A szöveg később, 2013-ban elnyerte a brit írószövetség Imison-díját is). A díjnyertes rádiójátékot csak az utóbbi évben fordította le Saszet Ágnes, s jelent meg a Látó folyóiratban. Ezen felbuzdulva a szerző újra átírta a szöveget, ezúttal monodrámává, melyet Sorin Militaru állított színpadra a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban. (Az előadást idén meghívták a Pécsi Országos Színházi Találkozóra.) A Szeretik a banánt, elvtársak? a főszereplő, Robert nézőpontjából mesél a Ceauşescu-éra világáról. A történet talán azért is aratott ekkor sikert, mert nem a megszokott rendszer-áldozata felfogásban ábrázolja a romániai diktatúrát: Robertnek igazából nincs oka panaszra, hiszen édesapja a város első embere, így még banánból sem szenved hiányt. Igaz, van néhány zavaró apróság, mint az idegileg labilis édesanyja vagy a bátyja, aki állandóan azzal fenyegetőzik, hogy megöli Robertet… A gyermeki nézőpont természetessé teszi a hatalom abszurditásait, feloldja a közelmúlt rémségeit, s megtanít bennünket arra, hogyan dolgozzuk fel saját társadalmi sérelmeinket.

A Bányavidék-trilógia megrekedt világa

A Szeretik a banánt, elvtársak? már magában hordozza azt a rejtett konfliktust, amelyről a Bányavidék-trilógia bővebben beszél. Az apák vétkeivel szemben érzett elfojtott indulatot, s azt a belső ellentmondást, hogy valójában nem tudunk mit kezdeni emberi, társadalmi és nemzeti örökségünkkel.

A Bányavidék-trilógia történetének helyszíne egy hajdani bányatelep, egy isten hátta mögötti falucska (kezdetben község, de a trilógia előrehaladtával faluvá minősül vissza). A bánya évekkel ezelőtt bezárt, aki nem akasztotta fel magát vagy nem menekült el a városba, munkanélküli és alkoholista. Három szétzüllött otthon, három csonka család, három történet a megrekedtségről. A családi viszonyrendszerben a hangsúly s a felelősség az apákon van, az anya-gyermek viszony még csak véletlenül sem jelenik meg, még lehetőségként sem. Az anyák eltűntek, összeomlottak és öngyilkosok lettek (mint Iván anyja a Bányavirágban), vagy balesetben vesztették életüket (mint a Bányavakságban Ince felesége, Izabella anyja, valamint Florin, a román rendőr felesége), vagy legjobb esetben is gyökérvesztetten mutogatják gyermekük levelét, s hitegetik magukat, hogy van lehetőség a találkozásra (mint Irén a Bányavízben). A csonka családokban az apákra hárul a helytállás felelőssége, bár felelősségtudatról ebben a világban már régen nem beszélhetünk. Maradnak a magukra hagyott, jövő nélküli gyerekek.

A Bányavirágban teljesen konkrétan fogalmazódik meg a vádirat: a megkeseredett Iván beteg, magatehetetlen apját ápolja, akiről kiderül, hogy szánalmas alak, közvetve ő okozta Iván anyjának halálát is (megölte a macskáját, s a túlérzékeny asszony ezért véget vetett az életének). Most újabb merényletre készül megmaradt családtagjaival szemben: végrendeletében a katolikus egyházra íratja azt a csekélyke vagyont, ami esetleg lehetőséget adna gyerekeinek a továbblépésre.

A Bányavakságban a családi intimitáson túllépve egy fokkal szélesebb látószögből vizsgálhatjuk a viszonyokat. Itt már nemcsak családfőként vallanak kudarcot az apák, hanem társadalmi szerepvállalásuk is csúfosan megbukik. A polgármesteri székért folytatott küzdelemben Ince mesterkedése miatt még mélyebbre csúszik a közösség. A lopás és öngyilkosságok után gyilkossággal bővül a bűnlajstrom, s a jövőt szimbolizáló Izabella külföldre menekül – apja és a rendőrség elől. (Ilona a Bányavirágban „csak” visszatér a városba.)

A Bányavízben még nagyobb társadalmi szeletet tár elénk a szerző. A család, a politikai közösség után az egyház és annak képviselője kerül fókuszba. A helyszín egy paplak, itt él Ignác, a katolikus pap nevelt fiával és házvezetőnőjével. Majd beköltözik a paplakba s a történetbe a tanító is 16 éves lányával, Imolával, mert leégett a házuk, s a vagyonnal együtt a tűzvészben odaveszett Imola édesanyja is. Az apakép itt párhuzamosan épül a pap és a tanító figuráján keresztül, de az egyházfi romlottsága lekörözi a tanító felszínességét. Székely eddig sem félt a polgárpukkasztástól, de ebben a történetben megy a legmesszebb: a pedofília, a homoszexualitás, a nemi erőszak témáját veszi elő, de azon túl, hogy tabukat feszeget, nem tud mit kezdeni a kérdéssel. A trilógia első két részét minden keserűsége ellenére belengi az együttérzés, a szereplők, ha nem szerethetők is, de pillanatokra meg-megvillan bennük az emberség, s a tragikumot feloldja a humor. A Bányavíz ezzel szenben már távolságtartó és rideg, a szerző ítéletet mond: nincs felmentés és nincs lehetőség a változásra, a kitörésre.

Néhanapján fel is akasztjuk magunkat

A családi és morális örökség mellett Székely Csaba leszámol a hagyományőrzés illúziójával is. A társadalom alján élők számára a család, a közösség, a hit és a nemzet csak üres fogalmak. Amikor az ember a létéért küzd, semmilyen szinten nem képes már megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Ugyanakkor mégis csak cipelünk, húzunk magunk után egy torz mintát.

„Az egyetlen hagyomány, amit mi őrizünk itten az az, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, aztán kimegyünk az erdőbe fát lopni” – mondja Vajda Iván, a Bányavirág antihőse. „Aztán ottan néhanapján fel is akasztjuk magunkat” – teszi hozzá Illés, s a történet végén, őrizve a hagyományokat, fel is akasztja magát. Székely Csaba kegyetlen elszántsággal csupaszítja le Erdély-képünket. Összetöri az „édes Erdélység” mítoszát, és a szilánkok fölött zavarunkban kacarászva szembesülünk saját kilátástalanságunkkal is.

A tragédia és a komédia határán

Dramaturgiai segítségként Székely Csaba Csehov és McDonagh módszereit használja (köszönetet is mond „mestereinek” drámakötete előszavában). Előbbi gondolkodásmódjában, szerkezetében, az egymás mellett elbeszélés technikájában, utóbbi humorában és nyelvezetében, a tragédia és a komédia határainak összemosásában köszön vissza. De ahogy használja a nagy példaképek „gesztusait”, úgy el is lép ezektől. Nincs koppintás, plágium, csak szemléletmód.

Ahogy az erdélyi valóság, a harmadik inspirációs forrás is csak az elrugaszkodáshoz szükséges. S bár a szerző utalásrendszerében Erdélyben tartja a történetet, félelmetes módon magunkra ismerünk a darabjaiban: saját kilátástalanságunkkal, reményvesztett toporgásunkkal szembesülünk. A bezárt bánya könnyen behelyettesíthető például a bezárt hajógyárral, a székely harisnyát is gyorsan helyettesíthetjük fejben. A trilógia lényege, gondolatisága átlépi a határokat, befészkeli magát a tudatunkba, a szívünkbe. „Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.”

Székely Csaba, az erdélyi dráma „fenegyereke” nem őrzi a hagyományokat, remélhetőleg teremti őket. Bár nem túl bizakodó a határon túli magyar dráma és saját helyzetével kapcsolatban: „Egyetlen vödör forró víz nem tudja felforrósítani a tenger vizét. Egy egész Golf-áramlat kell ahhoz, hogy az északi hűvös vizek is felmelegedhessenek.” Mégis, azt gondolom, nem hanyagolható el az első lépés fontossága, ráadásul a Bányavidék vándorútja még korántsem ért véget. A magyar– román határátkelés után átlépte a magyar–szlovák (nem létező?) határt is. Most a Komáromi Jókai Színházban virágzik a Bányavirág.