Hogyan lesz ebből magyar kiegyezés?

A napokban alakuló vad kormánykoalíció elsősorban a Smer és az SNS, valamint a velük nem kompatibilis jobboldali pártok összeállása miatt vált az elemzők célpontjává. Érdemes viszont szemügyre vennünk a magyar terepet is, főként a kilátásokat. Mi várható a következő években, lesz-e magyar összefogás a soron következő parlamenti választás során? 

Nem lehet két lista 

Először nézzük a szikár tényeket. Egymás után harmadszor állt elő az a helyzet, hogy 100 ezer magyar voks elherdálódott. Akárki mondja ennek ellenkezőjét, valótlant állít: a parlamenti választás célja ugyanis a mandátumszerzés; amelyik párt nem jut be, annak a szavazatai elvesznek. Egymás után harmadszor kellett olyan kampányt végignézni, amelyet magyar szempontból a magyar–magyar szembenállás határozott meg. Ami pedig a Hidat illeti: ismét nem sikerült nagyobb számú szlovák szavazót megszólítania, sőt, amióta a két párt verseng a magyar voksokért, először kaptak parlamenti választáson kevesebb magyar szavazatot, mint az MKP. 

Mi következik a tényekből? Az eredmények újfent megmutatták, hogy a szlovákiai magyarság nem bír el két, egymással versengő pártot. Óriási luxus ez úgy, hogy a versenynek nincs hozzáadott értéke. A rivalizálás nem termelt ki felkészültebb pártokat, erősebb listákat, karakteresebb szereplőket, kiválóbb programokat. Az egyetlen eredmény: elbizonytalanította a magyar választókat. 

Ugyanaz, de kettő 

Kezdetben volt a sokszínűség, majd a mečiari kényszer hatására megszülető összefogás. 2009-től pedig a megosztottság. Nem véletlenül használtam a két többpártrendszeri időre más-más meghatározást. Míg a 90-es évek elején értékrendek, ideológiák mentén alakultak a magyar pártok, addig a 2009-es törés személyi ellentétekre vezethető vissza, ez pedig a társadalom, a választók számára semmi jót sem jelzett. 

Különböző ideológiát valló pártok versengésének pozitív hozadéka is lehetne – de nincs, mivel a magyarság részaránya, a 9% nem engedi –, a 2009 utáni helyzet viszont teljesen más. A két párt között ugyanis nincs lényeges értékrendbeli különbség. Mindkettő jobboldali, az MKP deklaráltan konzervatív, a Híd pedig – vezető magyar politikusainak nézeteiből kifolyólag – gyakorlatilag szintén. 

Megosztó különbségek 

Az egyetlen, ám markáns különbség sokkal inkább politikai szükségszerűségként jött létre – ami persze nem zárja ki azt, hogy kiötlői közül páran valóban hittek benne –, mintsem elvi okokból. A gombhoz lett varrva a kabát. 

Ez nem más, mint a Híd interetnikus mivolta, szemben az MKP etnikai jellegével. 2009-ben az MKP-ból kiszakadók ezzel védhették magukat azokkal a vádakkal szemben, hogy megosztó módon egy másik magyar (etnikai) pártot hoznak létre, egyben a szlovák térfélről pluszszavazatokat csatornázhattak be. Nem utolsósorban pedig a pártalapítást innovatív politikai projektként is eladhatták a szlovák (és magyar) értelmiségnek. 

A magyar politikusok végzetes összeveszésének következménye az lett, hogy egy 10%-os, 18–20 magyar képviselőt tömörítő parlamenti frakció helyett lett egy 8, majd csak 6%-os formáció, az eredeti mandátumszám törtrészével. A felelősség, talán más-más arányban, de mindkét társaságé: a lelépőké és az őket kiutálóké is. 

Ennél sokkal károsabb következménye a megosztottságnak a felvidéki magyar társadalomra gyakorolt hatása. A két párt miatt a közösség két részre szakadt, „árulókra” és „magyarkodókra” (harmadik pólusként ott van azok tábora, akik ebből ki szeretnének maradni). Miközben egy ilyen megosztottságnak nem voltak előjelei, sem „társadalmi igény” nem mutatkozott iránta. 

Még tragikomikusabb, hogy a felosztás alapvetően hamis. A hidasok önképe szerint ők a progresszívek, akik felismerték, hogy csak a szlovákokkal együttműködve lehet eredményeket elérni, s ők erre képesek is – a szemükben az MKP az elmaradottság jelképe, egy nacionalista szélsőség. Az MKP-sok önképe szerint csak ők képesek a nemzeti érdekvédelemre, pártjuk a megalkuvás nélküli érdekképviselet élharcosa – míg a hidasok valójában a magyarság asszimilációját készítik elő. A valóság mindezzel szemben az, hogy mindkét párt képes és tud együttműködni a szlovákokkal, sőt tudja, hogy csak így lehet eredményeket elérni, és egyik párt magyar politikusai sem akarják asszimilálni a magyarokat. 

Zsákutcában 

Már a választások előtt látszott, hogy hosszú távon zsákutcába tolatunk. Az MKP képtelen feladni merevségét, személyi és programszinten sem tudott innovatív lenni és nyitni a középen álló s bizonytalan vagy szavazni nem akaró magyarok felé, így beállt a 4% körüli értékre. 

A másik oldalon a Híd koncepciója – valójában ideológiamentessége – hosszú távon kifulladáshoz vezet. Akármennyire nemes cél ugyanis a szlovák–magyar megbékélés, pártprogramnak kevés. Értékrendnek pedig értelmezhetetlen. Miért szavazna egy szlovák rájuk? Csakis a vélt vagy belegondolt jellemzők miatt: legfőképpen azért, mert valódi liberális párt híján a szlovák értelmiség liberális része ebben a pártban találta meg a számításait. 

Ahhoz viszont, hogy a Híd 5–10 százaléknyi, vagy még több szlovák szavazatot szerezzen, értékrendileg is markánsan meg kellene magát határoznia. A baloldali nem menő, jobboldali pártból van sok. Ha konzervatívnak vallja magát, nyomban elveszti mostani „szlovák kávéházi” törzsközönségének nagy részét, ha viszont liberálisnak, akkor a magyar választókat bizonytalanítja el, és a szlovák oldalon sem lesz nagy merítése. Így maradt a szlovák–magyar együttműködés – még ha hivatalosan „polgári párttá” vált is a Híd, akármit is jelentsen –, amely 2010-ben, a magyar–szlovák feszültség kulminálásakor eladható volt, ám 2016-ban már nem az. 

Borús kilátások 

Az aktuális események, a kormányalakítás fényében viszont a fenti hidas dilemmák múlt időbe kerültek, ugyanis a párt gyakorlatilag elvesztette szlovák választóit, és vélhetőleg nem is lesz képes visszaszerezni őket. Magyar szavazóinak többségét szintén felbőszítette, ám megpróbálhatja visszaédesgetni őket, a szlovákokat pótolandó pedig újakat szerezni. Ehhez viszont 2009-től épített „ideológiáját” kellene teljes mértékben feladnia, s vissza kellene térnie az etnikai párt – egyébként egyáltalán nem avítt – elvéhez. Vagy együttműködni az MKP-val. 

Gondolatmenetemet azzal kezdtem, hogy a legrosszabb forgatókönyv valósult meg a magyar–magyar kiegyezés szempontjából. Miért? Miközben az MKP számára életbevágóan fontos lenne a megújulás – nemcsak személyi, de szemléletbeli téren is –, az ellenségképek kreálása helyett a nyitás, a programalkotás, az aktuális események ezt a folyamatot alapszinten akaszthatják meg. A Híd ugyanis a vállalhatatlan koalíció miatt az összeomlás szélére sodródott, ez pedig a megújulással ellentétes reakciókat válthat ki az MKP-ban. A párt dinoszauruszai úgy értékelhetik a helyzetet, hogy most még megéri maradni, hiszen Bugárék magyar választói maguktól átjönnek. 

Nem jönnek át, vagy legalábbis nem tömegesen. Azért sem, mert a régi arcok és az eddigi hozzáállás tömegesen riasztotta el őket. Emellett az MKP-ban megerősödhet azok pozíciója, akik korábban is az árulózós diskurzus hangadói voltak, és azoké is, akik a párt jobb szélén helyezkednek el. Vagyis jó esély van arra, hogy a Híd mélyrepülésével párhuzamosan az MKP-ban pont fordítva csináljanak mindent, mint ahogyan végre kellene. 

Ha ez bekövetkezik, a következő években mélyülhet a magyar választók kiábrándultsága, még többen szavazhatnak át a szlovák pártokra. A 2016-os parlamenti választás mélypont volt magyar szempontból, ám ha az érintettek nem kapják össze magukat – és ha a társadalom nem gyakorol rájuk kellő nyomást –, 2020 még tragikusabb lehet. Közben már az elmúlt 10 év is bűnösen elherdáltnak tűnik. Az utóbbi három választás pedig megmutatta: összefogás és újszerű program kell, és még úgyis nehéz lesz újra elnyerni a választók bizalmát.