Hivatásos nyelvrombolók

KÖVESDI KÁROLY

Mit ér a nyelv, ha magyar? Buta kérdés, de időszerű. Tegnap is, ma is, s talán több száz év óta leginkább manapság. S nem csak annak ürügyén, hogy idén lesz 250 éve Kazinczy Ferenc születésének, hanem azért is, mert egyre romlik, foszladozik édes anyanyelvünk. S már nem is a határon kívül élő magyarok nyelvi henyeségére gondolok, hanem a „bjúdapesti” hivatásos nyelvrontókra.

Lássunk néhány példát, mire képesek. Csak úgy véletlenszerűen, mert sorolhatnánk reggeltől estig, estétől reggelig. Például vonatkozó névmásainkat ma már szinte kötelesség rosszul használni. Az a tárgy, mely előtt ülünk (a televízió) használja rosszul előszeretettel. Igazándiból, mondják ugyancsak a kultúrdobozban – színházról csevegő kultúremberek féltucatszor, hogy a hideg futkos az ember hátán. Átbeszélik a témát, majd hazaballagnak a Kőruton. A bolt hirdetése nem padlóburkolatról szól, hanem járólapról. S törheti a fejét az ember, hogyan képes járni a lap, hová megy a lap, s kinek jár a lap, ha magyar? A mai magyar ember, ha nyelvrombolásról van szó, mindent bevállal. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, a következő erőpróbát sejtve rápihen. Lehet, hogy közben kitárja a lakás minden nyílászáró szerkezetét, hadd szellőzzön a feje a tavaszi zsongásban. Ajtó, ablak? Ugyan. Gőzpöfögészeti tovalöködönc. Remélhetem, hogy egyszer kihal? Majd belekortyolva sörébe, elégedetten böffenti: rendicsek. Hangsúlyok, mondatbeli szórend, magyarosság, szabatosság… Úgy rugdossák ki nyelvünk alapköveit a falból, hogy alig tud félreugrani az ember.

Boldogult ifjúkoromban, de még egy-két évtizede is stabil helye volt a sajtóban, a rádióban és a televízióban a nyelvművelő műsoroknak, amelyekben (bár egyre rövidültek, s mielőtt végleg jobblétre szenderültek, már csak öt-tíz percig tartottak) legkiválóbb nyelvészeink igyekeztek pallérozni édes anyanyelvünket. Sziszifuszi küzdelmet folytattak a nyelvrongálók ellen, és megpróbálták útját állni annak a nyelvi szennyáradatnak, amely ma már feltartóztathatatlanul nyomul előre. Ki ne emlékezne a tündéri Lőrincze Lajosra, Grétsy Lászlóra? Itthon maradva: Jakab István nyelvművelő műsorától is besokallt a rádió. A tanár úr egyetlen fóruma a Vasárnap családi magazin. A mai tévé- és rádiótulajdonosok persze könnyen előkapják a kalapból a nyuszit: nézettség, hallgatottság. Indexek és ráták. Ami nem szórakoztat, nem fér bele…

Lassan ott tartunk, hogy a tíz legszebb magyar szó után versenyt hirdethetnénk a tíz legcsúnyább és legmagyartalanabb szó – akár rangsorolt, akár rangsor nélküli – összeállítására. Tehetnénk ezt már csak annak ürügyén is, hogy a fent említett Kazinczy-évforduló okán 2009-et a magyar nyelv évének nyilvánították. Amit – horribile dictu – hol nagy (Magyar Nyelv Éve), hol kis kezdőbetűkkel (magyar nyelv éve), hol keverve (Magyar Nyelv éve) írnak. De ez legyen a legnagyobb bajunk, különösen, ha a nagy dérrel-dúrral kiszögelt cégér mögött történik is valami érdemleges. Mert ünnepelni és évfordulózni, azt tudunk, hétköznapjainkat azonban az egyre fülsértőbb és ordenárébb nyelvsértés tölti ki.

Engedtessék meg, hogy ne Kazinczyt, hanem Adyt idézzek. Ady Endre Kazinczyékat nyelvhibbantóknak nevezte, s nem győzve ostorozni őket, a régi magyar nyelvet sírta vissza, de szerintem ma már azzal is beérnénk, ha nyelvromlásunk legalább lassulna, nem burjánzanának el magát a nyelv struktúráját támadó fordulatok. Hogyan is fogalmazott Ady kerek 99 esztendővel ezelőtt? „Addig zalámboltam, annyi ákics szúrkált össze, hogy sok csatinázás után dupla bélyege van rajtam az élemülésnek. Az Istennek poémákban mondogatom, panaszolom el, hogy patvarba dobott, de már a nyelv miatt prózában is kell herregnem. Kell még valamivel világítani és pótolni múltkori kis írásomat, amelyben rapszodikusan zokogtam el, hogy az igazi magyar nyelv a patvarba hányódott, akár mint én.”

Lelke rajta a sok nyelvújítónak, hogy kreáltak egy műnyelvet, de mi még azt is tovább rontjuk. „…mert kultúrájuk idegen volt, s ők maguk magyarosan urak s távol élők az igazán magyarul beszélőktől. (…) S mikorra nyelvújítás, társadalmi reneszánsz gyors száguldással megtörténtek, már készen volt egy műmagyar nyelv. S ma már nem lehet a dolgot elölről kezdeni, nem lehetne a szép eldobott nyelv darabkáit előkeresni a patvarból, mert a meglevő, a már kész irodalom rossz szavaival, rossz magyarságával eltorlaszolta a fogalmakat, s mert ma már egyikünk sem tud magyarul, s nemsokára az annyira és annyiszor kidicsért magyar paraszt fog tudni legkevésbé.” (Szavak a patvarban)

Hát ha még azt is sejtette volna a szerencsétlen költő, hogy a magyar paraszt naponta televíziót fog nézni, s úgy issza magába a szórakoztatva hülyítő nyelvrontók kreációit, mint moha a harmatot! Keservében talán el is bujdosik. Hanem a közszolgálati és a közt tűzzel-vassal szórakoztatni akaró, írott, mondott és vetített orgánumok többet adhatnának magukra, mert bizony olykor siralmas olvasni, hallgatni, nézni őket. S bár napjainkban mindenki a pénzügyi és a gazdasági válságot tartja a legrémesebb gonosznak, a nyelvrongálók is megérdemelnék, hogy becsődöljenek.