Hátratekintünk – hogy előrelássunk?

MIKLÓSI PÉTER

A rendszerváltás után negyed évszázaddal – mind hagyományos történetírói megközelítéssel, mind a közéleti közbeszédben – voltaképp miért elhalt téma az állambiztonsági hatóságok ténykedése 1948-tól akár egészen 1989-ig? Jelesül a szlovákiai magyarságra irányuló figyelem is...

Összetett kérdés, noha a dolgok lényege, hogy a rendszerváltás nem volt elég következetes. Igaz, minta sem volt, amire építeni lehetett volna. És hiányzott az akarat is, a társadalmi szembenézés igénye. 1989 novembere után nem született széles körű közmegegyezés arra vonatkozóan, hogy tisztázzuk az országnak ezt a történelmi szakaszát, annak valamennyi velejárójával. A társadalmi emlékezet ébresztgetése, a történtekkel való nyílt szembenézés – mondjuk, a gazdasági kérdések forszírozásához viszonyítva – „simán” háttérbe szorult. Bár úgy gondolom, ez egyesek érdeke is lehetett.

Nemcsak a tegnapokra, a tegnapelőttekre is gondolva: a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján mennyire összpontosult a hatóság figyelme az állampolgári jogait csak 1948 után visszanyert (cseh)szlovákiai magyarokra?

Talán kissé meglepő, de csak mítosz, hogy az állambiztonsági szervek fokozottan kiszúrták volna maguknak az itt élő magyarságot. A pártállamnak saját rendszere megszilárdításához sokkal inkább arra volt szüksége, hogy az országépítés folyamatába mindenkit, így a magyarokat is bevonja. Sőt, akkoriban még a korabeli szóhasználatból ismert burzsoá nacionalizmus sem a nemzeti szellem hangsúlyozását, hanem az internacionalizmus tagadását jelentette. Az államhatalom szemében fogalomként a magyar nacionalizmus csupán később merült föl, ahogy az ukrán, a lengyel, a német nacionalizmus „veszélye” is. A prágai csoportfőnökségen az elhárítás 2. főosztályán, részterületenként és a kerületi szerveket irányítva, egy-egy tartótiszt felügyelte az ezzel kapcsolatos teendőket.

Különbség volt tapasztalható az országban élő nemzeti kisebbségek „nacionalizmusainak” állambiztonsági megítélésében?

A párt- és állami vezetés részéről fennállt a magyar kisebbséggel szembeni bizalmatlanság, komolyabban mégis az ukrán-ruszin és a német nemzetiségű lakosság került előtérbe. Nekik ugyanis jóval élénkebb kapcsolataik voltak a nyugati emigrációval. És területileg is szétszóródottan éltek, a magyarság viszont tömbben lakott, így ellenőrizni is könnyebb volt. Az állambiztonság csupán 1956-ban döbbent rá, hogy az itt élő magyarság amolyan szunnyadó – szerintük kockázatot is rejtő – közösség. Ekkor arra is ráeszméltek, hogy a tartótisztek, nem beszélvén a magyart, nem tudják tartani a kapcsolatot az ügynökökkel. Ezek után, dél felől egyfajta „biztonságpolitikai” veszélytől félve, nemcsak a belbiztonságiak állományának hivatalos létszámát növelték, hanem intenzívebben érdeklődtek az itteni magyarság iránt is.

Miként zajlott a hamarjában elrendelt állományi létszámnövelés?

Toborzással. A belügyminisztérium kizárólag politikailag megbízható jelentkezőket várt soraiba. Persze a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta, hogy az illetők a legtermészetesebben, legközvetlenebbül tudjanak kapcsolatot tartani mind a lakossággal, mind a kiszemelt ügynökökkel. A szigorúan megszabott megfelelési feltételek közé tartozott, hogy az illető munkáscsaládból származzon, míg az iskolai végzettség másodlagos szempont volt. És minden új állománytagot 1956 decemberében a járási pártszervek hagytak jóvá.

Ez a hamari ügyködés összefüggött azzal is, hogy egy hazai magyar értelmiségi kör már 1956 tavaszán például a Sarló-mozgalom újjáélesztését szorgalmazta?

A hatalom tudatosította, hogy a Csemadokon kívül is létezhet kultúra, magyar önszerveződés. Ahogy nyilván azt is, hogy az efféle kezdeményezések nem okvetlenül egyeznek a párt és az állambiztonsági hatóságok elvárásaival.

Kimondható, hogy a megfigyelések legfőbb célpontja országosan az úgynevezett belső ellenség volt?

Gyűjtőfogalomként az volt a jéghegy csúcsa. 1949-től egészen 1989-ig.

Általában, még az ötvenes években, kiben látták a nagyobb veszélyt: az értelmiségben vagy a szövetkezetekbe kényszerített parasztságban?

Százalékos arányokban nehéz lenne válaszolni. Tény viszont, hogy a belső ellenség külön csoportját az 1948, illetve az 1945 előtti politikai pártok még élő tisztségviselői, jelentősebb alakjai alkották. Így például a Demokrata Párt, a Magyar Nemzeti Párt, a Hlinka-féle párt exponens tagjait a múlt embereiként külön is nyilvántartották.

Talán épp a „múlt emberei” kapcsán adódik a kérdés, hogy a titkosszolgálati berkekben vajon mi keltett nagyobb izgalmat: 1956 magyarországi forradalma vagy még az 1945–1946-os esztendők mezsgyéjén szerveződött és a kisebbségi önvédelem szervezeteként fellépő Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség?

Helytelen lenne párhuzamot vonni e két dolog között, hiszen más-más térben és időben játszódtak le. A Népi Szövetség aktivitása megelőzi az 1948-as kommunista fordulatot, a szándékai pedig a magyarokat ért sérelmekkel állnak összefüggésben. Elgondolkodtató viszont, hogy ez az Arany A. László körül csoportosuló és súlyos bírósági ítéletekkel végződő mozgalom tulajdonképpen érdemtelenül kihullott a kollektív emlékezetünkből. Nehéz erre magyarázatot találni; bár legalább részben szóba jöhet, hogy a Népi Szövetség 32 gyanúsítottja ellen 1949-ben indított per, amely Szlovákiában az első koncepciós per volt, eleve megfélemlítette, elnémította a hazai magyarságot. A pártállamhoz kötődő új „elitnek” pedig egyszerűen nem állt érdekében Arany A. László és társai mozgalmáról beszélni. Viszont 1956 után a pártállam és az őt segítő titkosszolgálatok már kifinomultabb eszközökkel tartották szemmel a magyarországi forradalommal rokonszenvező szlovákiai magyarokat.

Számon tartjuk mintaképeinket azok köréből, akik ellenállást fejtettek ki a kommunista rendszerrel és így az ŠtB zaklatásaival szemben is?

Sajnos nem kellőképpen, és ez mind a történetírásunk, mind a közéleti emlékezetünk mulasztása. Vonatkozik ez az 1968-ig tartó időszakra, illetve az azt követő két évtizedre is.

Nyilván különbség volt a sztálinista korszak, illetve a Husák-rezsim titkosszolgálati módszerei között.

Igen, a módszerekben és a szemléletben egyaránt. Az ötvenes években az állambiztonság a kommunista párt diktatórikus hatalmának kiépítését segítette, eközben a megfigyelésre és a megfélemlítésre összpontosított. Később, amikor a párton belül is bizonyos átértékelődésre, önreflexióra került sor, akkor ugyanez az állambiztonsági szervek ügyosztályainak tevékenységében szintén tükröződött. De csak a módszerek finomultak, a célok ugyanazok maradtak. Az ötvenes évek retorzióival szemben a hetvenes évek elejétől inkább a „mindenütt ott leszünk, és mindenről tudni fogunk, de csak akkor lépünk közbe, ha kell” elve érvényesül.

1968 után ez a csupaszem-csupafül munkamódszer nyilván a szlovákiai magyarság hétköznapjai iránti fürkészésre is vonatkozott...

Természetesen, hiszen hatvannyolc az itt élő magyarok körében is számos újdonságot, szabadabb gondolkodásmódot hozott. Addigra felnőtt egy következő nemzedék, és egyre jobban megerősödött például a klubmozgalom. Ekkor már nemcsak a Csemadok állt a „kíváncsiskodó” hatóságok figyelmének látókörében, hanem a Madách Kiadó, az Új Szó, az Irodalmi Szemle, a Csehszlovák Rádió magyar adásának szerkesztősége, az akkoriban megjelenő országos terítésű magyar hetilapok vagy a MATESZ mindkét társulata is Komáromban és Kassán. A gyakorlatban ez összesen 347 személy, lényegében tehát az ott alkalmazottak mindegyikének megfigyelését jelentette. Eközött a több száz személy között az ŠtB olyan egyéneket keresett magának, akik ügynökökként hajlandók voltak az együttműködésre. Az ŠtB így reális és első kézből kapott információk alapján belelátott a szlovákiai magyarok szellemi műhelyeinek szinte valamennyi eseményébe. A ma már bárki számára hozzáférhető nyilvántartási listákból mindez visszanézhető.

A történész, kutatásai alapján, mire gyanakszik: mi kellett ahhoz, hogy valaki aláírjon?

Ezt a belügyminisztérium belső rendeletei szabályozták. A tartótisztek feladata volt kiszemelni és meggyőzni a jelölteket. Általában az olyan embereket tippelték ki, akiken magánéleti vagy közéleti szempontokból „fogást” lehetett találni. A beszervezésnél többnyire négy szempont játszhatott meghatározó szerepet: az ideológiai meggyőződés, az önkéntes hajlandóság, a kényszerítés és a zsarolás.

És hogyan vált, válhatott valaki célszeméllyé?

Például hogy eltérő nézetei voltak a szocialista állam nemzetiségi politikájáról, nemzetiségi kultúrájának tartalmi követelményeiről. Aki más véleményen volt, és ennek nyilvánosan hangot is adott, más szóval nem azonosult a hivatalosan hirdetett irányvonallal, és köztudottan másként gondolkodott, az tulajdonképpen gyanús egyén lett.

Sokaknak és sokat ártottak ezek a beszervezett hálózati ügynökök?

Hiba lenne általánosítani, nyilván embere válogatta. Az illető által aláírt beszervezési nyilatkozat száraz és rövid volt. Csupán annyi állt rajta, hogy én, XY elismerem a szocialista törvényességet, egyetértek az ország politikai irányvonalával, és vállalom az együttműködést az állambiztonsági szervekkel. Nagyjából ennyi. Általánosságban elmondható, hogy ezek az emberek nem azért írtak alá, hogy ártsanak valakinek, hanem sokkal inkább azért, hogy önmagukat mentsék.

A (cseh)szlovákiai magyarokkal kapcsolatos titkosszolgálati vizsgálódás a maga folyamatosságában, az 1948 és az 1989 közötti évtizedekben, szakaszokra is bontható?

Igen. És ahogy haladt előre az idők szekere, úgy hozta az élet az egyre újabb meg újabb megfigyelendő célokat. Azok első szakasza a megfélemlítés volt, és a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség aktív tagjai elleni koncepciós perrel ért véget. Annak vádiratán egyébként a Szlovákiában rendezett koncepciós perek fővádlója, Anton Rašla dolgozott... A második szakasz látókörébe az 1956-ban a Sarló-mozgalom felújítását kezdeményezők, illetve a magyarországi forradalmat nyíltan üdvözlők kerültek. 1963–64 után az egyre élénkebb klubmozgalom volt a titkosszolgálati megfigyelések elsődleges tárgya, utána jött 1968, majd a hetvenes-nyolcvanas években főként Duray Miklós, Janics Kálmán és Kassán a Fábry-hagyatékot kezelő Nagyidai Ernő voltak a kiemelt célszemélyek, másodsorban pedig a velük szoros kapcsolatban állók.

Mi szükségeltetne ahhoz, hogy 1989 novembere után negyedszázaddal mind országos vonatkozásban, mind szlovákiai magyar viszonylatban a múlttal, a titkosszolgálatoknak a rendszerváltás előtti működésével kapcsolatosan tisztázzunk végre néhány fontos kérdést? Persze, szembeköpdösés meg árokásás nélkül, „pusztán” őszintén. Vagy az egészet békévé oldja az idő meg az emlékezet, s addig se foglalkozzunk mindezzel?

Az én számból, történészként, az utóbbi félmondat nagyon furán hangzana.

Viszont akkor az a helyzet, hogy egyszerűen fásultak vagyunk? És hogy nem akarunk szembenézni a múlttal, annak emberi gyengeségeivel?

Valószínűleg. Bár ez nemcsak közömbösség, hanem mulasztás is. Pedig sehogyan sem jó, ha az örökös részmegoldásokban gondolkodó napi politika ámítása fontosabb a közelmúlt kissé homályos valóságánál.

Miért?

Mert a közömbös érdektelenségtől többnyire már csak egy-két lépés az emberek újbóli manipulálhatósága...