Harcias feleségek és androgün szüzek

A finn irodalomkritika és irodalomtörténet-írás – a magyarral összehasonlítva – aránylag sok női írót emelt kanonikus pozícióba. Ehhez nyilván hozzájárult a feminista irodalomtudomány és a feminista mozgalmak kulcsszerepe Skandinávia-szerte, ám nem egyszerűen a klasszikus finn irodalom egyik alternatív kánonjának kialakításáról van szó. A Minna Canth-recepció áttekintéséből, melyet Sinikka Tuohimaa végzett el, egyértelműen kiderül, hogy a máig is egyik legismertebb finn drámaírónő életművének pozitív értékelése korántsem egyfajta feminista elfogultság következménye. Minna Canth (1844–1897), aki „az első finn realista” címke alatt került be a finn irodalomtörténetekbe, mindenképpen a finn irodalomtörténet reprezentánsai – Elias Lönnrot, a Kalevala összeállítója, Runeberg, az eredetileg svéd nyelvű finn himnusz szerzője, Aleksis Kivi, a klasszikussá vált Hét testvér (Seitsemän veljekset) című regény írója – mellett, velük egyenrangúként említendő. A 19. századi magyar irodalom történetének kánonjában nincs hozzá hasonlítható rangú „női író” – Minna Canth esetében nagyon is indokolt ez a megnevezés, hiszen a korábban radikális realizmusuk miatt gyakran el is ítélt darabjaiban általában a nők jogaiért szállt síkra az irodalom eszközeivel, így kissé anakronisztikusan az első finn feministának is szokás őt tartani. Ez korántsem jelenti azt, hogy maguk az írások nőies, feminin jegyeket tartalmaznának. Ellenkezőleg: Eino Leino például, a 19–20. század fordulójának egyik legnagyobb hatású lírai (férfi)költője, akinek versei nagyon is lágy, mondhatni feminin hangvételűek, Minna Canth műveit férfiasnak tartotta, s szerinte épp abban rejlik eredetiségük, hogy hiányzik belőlük a finn irodalomra olyannyira jellemző finom, álmodozó hangoltság. Ezt a nőies maszkulinitást emelte ki egy későbbi Canth-monográfia szerzője is, aki harcias kuopiói asszonynak és a szabadság amazonjának nevezte az írónőt. Viljo Tarkiainen pedig az 1930-as években megjelent (Sinikka Tuohimaa szerint túlságosan patriarchális szemléletű) finn irodalomtörténetében Canth-tal kapcsolatban kijelenti, hogy jobb lenne, ha az írónő egy kissé szelídebb lenne. A mai olvasót ugyan gyakran zavarja Minna Canth szociális kérdések iránti túlérzékenysége, a nőalakok férfiak általi elnyomásának hiperbolizálása – pl. a Työmiehen vaimo (A munkás felesége) című dráma szenvedő hősnőjét részeges férje valósággal kiszipolyozza, a nő a gyermekneveléssel is teljesen magára marad, miközben a család anyagilag is tönkremegy. Egy máig is potens irodalmi diskurzust alapozott meg azonban azokban a műveiben, melyekben elsősorban Tolsztoj hatására felhagy programszerű realizmusával, s a lelkiismeret és a belső igazság kérdéseit boncolgatja. Anna Liisa című művének hősnője egy gyermekét megölő lányanya, aki az eljegyzésén vallja be eddig mindenki elől eltitkolt véres tettét, s kész vállalni a következményeket. Anna Liisa már nem „az elnyomó férfitársadalom” ellen küzd, hanem a nőkkel szemben támasztott elvárásokat próbálja (még ha csak utólagos önmagára eszméléssel is) megtörni. A férje halála után hét gyermekét egyedül nevelő és egy kuopiói cérnaüzletet vezető Minna Canth nemcsak művei, hanem életpályája révén is az öntudatos, véleményét bátran hangoztató nő archetípusa lett a finn irodalomtörténetben, természetesen a tradicionális erkölcsi normák keretei között.

A hagyományos nőszerep tudatos megváltoztatására szólít fel a kissé programszerűnek tartható Te naiset! (Ti nők!) című versében a 20. század elején L. Onerva (1882–1972). A költőnő – aki az életét önállóan irányító, a hagyományos erkölcsi normáktól felszabadult, modern nő mintaképe lett – nyelvtanárként és újságíróként tartotta el magát. Ez utóbbira utal költői nevének L. betűje, amit tulajdonképpen a lehtinen vagy a lehtimies, illetve lehtinainen szó rövidítéseként értelmezhetünk, ugyanis az újságíró szokásos finn megnevezése tartalmazza a mies (férfi) szót, míg a női megfelelőként feltételezett lehtinainen (nainen = nő) szó ma egyáltalán nem használatos (a mai újságírónőket az egész problémát megkerülve inkább a toimittaja = szerkesztő kifejezéssel jelölik). Onerva, akit a finn közvélemény elsősorban a sokkal nagyobb népszerűségnek örvendő Eino Leino költő szerelmeként ismer, a szimbolista költészet egyik finnországi meghonosítója volt, jól ismerte a franciaországi irodalmi áramlatokat, s többek között Baudelaire, Anatole France és Hippolyte Taine műveit fordította finnre. Legismertebb költeménye, az egzotikus-szenzualista Tropiikin alla (A trópusok alatt) az érzéki mámor és az életöröm szimbolista festése. A tűzrózsa (tuliruusu), mely lehet a fiatalság, a nő vagy akár a női nemi szerv szimbóluma is, a vers lelkes narrátora szerint csak egyszer virágzik az életben, egy éjen át, s reggelre már elbágyad. A pillantása mély, hívogató és forró, s a tűzvirág izzó porzójában éjféli kábulat van. A levele véres, az ajaka bíbor, s illata elkábít, akár a tavaszi rónán a szél. A vers utolsó sorai 2. személyű felszólítást tartalmaznak, egy merészebb erotikus olvasatban nyilván elsősorban a férfiak részére, hogy élvezzék az életet és igyák ki a tűzrózsa forró mézét (Onerva itt nem a ma elterjedt, germán eredetű „hunaja” szót használja, hanem a magyar „méz”-zel is rokon finnugor „mesi”-t). Onerva nemcsak költőként, hanem prózaíróként is ismert: Mirdja című regényének címszereplőjét az írónő alteregójaként szokták számon tartani.

„Elämä on pyhä. Me rakastamme elämää.” (Az élet szent. Mi szeretjük az életet.) Ezekkel (az említett Onerva-vers életszemléletével is rokonítható) kijelentésekkel kezdődik az 1928-ban megindult Tulenkantajat (Fáklyavivők) című folyóirat mutatványszáma. A folyóirat köré csoportosuló expresszionista Fáklyavivők-nemzedék vezéralakja szintén egy költőnő, Katri Vala (1901–1944). Az ő verseiben is fontos szerepet kap az életmámor és az egzotikum, de már nem a hagyományos rímes vers keretei között: a szabad versforma a költőnő szerint a „tragikum és a mámor” sarkköve. A Tropiikin alla című vers expresszionista párja Katri Vala Kukkiva maa (Virágzó föld) című költeménye: a föld lila orgonafürtökkel habzik, a berkenye fehér virágderével, a szurokszegfűk piros csillagaival. A föld bőrének pogány illata forró, színes és részegítő, akár Onerva trópusi tűzvirága. Nem marad el itt sem az élet és a szerelem élvezetére való felszólítás, többszörös ismétlés formájában: „Elää, elää, elää!” (Élj, élj, élj!). A természet burjánzása és az élet maximális kiélvezése iránti vágyat gyakran a rideg Lappföldön született s tüdőbajban fiatalon meghalt költőnő biográfiai adataival szokták magyarázni. A baloldali eszmékkel szimpatizáló Katri Vala költészetének talán ma a legkevésbé szimpatikus vonása az expresszionizmus humánpátosza; a 2. világháború idején, 1942-ben született Äidit (Anyák) című költeményének szikár és olykor drasztikus kijelentései mégis hatásosak. Képes Géza magyar fordítása jócskán lefarag a költemény radikalizmusának éléből. A Katri Vala-vers meglepő felütése – „tuskallista on olla äiti / tässä maailmassa.” (Fájdalmas dolog anyának lenni / ezen a világon.) – éppen az anyaságról alkotott tradicionális képpel szegül szembe. Képes Géza – a pretextushoz viszonyítva redundáns – megfogalmazásában csupán a hagyományos anyaszerep egyik aspektusáról van szó: „Anyának lenni a földön gyötrelem is, nemcsak gyönyörűség.” (K. G. Finn versek és dalok, Bp., Európa, 1959, 116–117.)

Aino Kallas (1878–1956), a finn modernizmus kozmopolita írónője az életművével (elsősorban önreprezentációjával) foglalkozó Maarit Leskelä szerint a mitikus anyaképet törte meg. Leskelä, aki a Turkui Egyetem Történelem Tanszékének tanára, a finn származású, majd diplomata férjével Észtországba, s onnan 12 évre Angliába költöző írónő naplóit (1897–1931) elemezi, s ezek kapcsán a női identitás változását a 19. század végén és a 20. század első felében. A modernség nemi szempontú vizsgálatának keretein belül a kutatónő Aino Kallashoz különböző szerepein keresztül közelít, azt vizsgálva, hogyan éli meg a modernséget íróként, anyaként, feleségként, szexuális lényként, intellektuális nőként, kozmopolitaként. A naplót nőies műfajnak, sőt, a női írás egy különös válfajának tartja. A naplók mellett, melyek 1952–1956 között láttak napvilágot, Aino Kallas burjánzó fantáziával telített költészete és az ember ösztönös és tudatos énjének konfliktusát ábrázoló prózája is figyelmet érdemel. A farkasmenyasszony (Sudenmorsian) című kisregénye Priidik erdész farkassá változott feleségének, Aalónak a krónikastílusban elmesélt történetén keresztül az asszonyi kétarcúságot, az ember és természet eggyé olvadását, a rejtett ösztönök előretörését választotta tárgyául. A főszereplő, a farkasmenyasszony, aki éjjelente megszökik férje mellől és a farkasok közé jár, egyrészt az alteritás sátáni erőkkel paktáló boszorkányaira, másrészt a 20. századi tudathasadásos emberre, s a önállóságát kereső modern nőre emlékeztet. Az ilyen nő a hagyományos paraszti erkölcs szerint nem méltó az anyaságra: a falu lakosai legalábbis ilyen szellemben ítélkeznek felette, mikor a szaunába menekülő, s ott gyermekét megszülő Aalóra rágyújtják a faházat.

A női lélek másfajta kettőssége mutatkozik meg a finnországi svéd modernizmus legkarakteresebb képviselőjének, Edith Södergrannak (1892–1923) a verseiben. Södergran verseit a Virginia Woolftól eredeztethető androgün-teória alapján szokták elemezni. Az androgünizmus tulajdonképpen a femininista és a maszkulinista erők egyensúlya, felszabadít a nemi szerepek sztereotípiái alól. Megtöri a hagyományos dichotómiákat (férfi–nő, aktív–passzív, erő–gyengeség, ész–érzés, fény–sötétség, élet–halál, ég–föld): a nő is lehet agresszív, és a férfi is lehet gyenge. Mindenkiben kétféle erő rejtőzik, csak az a kérdés, hogy melyik kerekedik felül. Södergran Vierge moderne című költeményének a narrátora egy ilyen androgün lény: „Nem vagyok nő. Neutrális vagyok” – kezdi a költeményen végigvonuló paralelizmusok sorát.

Egy 1951-ben íródott, rövid, haikuszerű vers (Eila Kivikkaho alkotása), mely a Nainen (A nő) címet viseli, a passzivitásra kárhoztatott nő tehetetlenségét példázza. „Ha fa lennék, kitépném magam gyökereimből, s elindulnék ablakod alá. Nő vagyok. Várlak az ablakom alá.” – hangzik a feminin lírai én panasza. Teljesen más szemléletről tanúskodnak a 70-es évek költőnőinek versei. „Megdughatlak tíz rongyért?” – kezdődik Eeva Kilpi egyik epigrammaszerű csattanóval végződő verse. A kérdést a vers lírai hőse igazi feminista poénnal válaszolja meg („Pénzért nem, csak ha porszívózol és mosogatsz.”), a férficsábító pedig megszégyenítve kullog el a helyszínről. A háztartásbeli munkákba és feleség-, illetve anyaszerepébe bebetonozott nő látószögét sokkal nagyobb radikalizmussal ötvözi a finnországi svéd Märtta Tikkanen. A viszonylag későn, 35 évesen debütált írónő irodalmi indulását a Construkta márkájú mosogatógépnek ajánlotta, hiszen ennek köszönhetően jutott ideje a négy gyerek mellett az írásra. Ezzel 19. századi elődjére, a szintén írófeleség Frederika Runebergre utal, aki a koncertjegyek árán „spórolta meg” magának az időt az írásra, mert abból a pénzből fizetett meg egy nőt, aki zoknikat kötött helyette, miközben ő írhatott. Märtta Tikkanen legismertebb műve, Az évszázad szerelmes regénye (Arhundradets Kärlekssaga) tulajdonképpen egy szókimondó irodalmi párbeszéd része, melyet az írónő férjével, a szintén író és képzőművész Henrik Tikkanennel folytatott. A cím természetesen ironikus: Az évszázad szerelmes regénye a feleségnek az alkoholista és agresszív férj mellett kiállt szenvedéseit ecseteli, a publicista nyíltságát, a szatíraírók szókimondását és a vallomásírók intimitás iránti érzékenységét ötvözve. Tikkanen 1997-ben, művének szlovák megjelentetése után az Aspekt című feminista lap meghívására Pozsonyban is járt. Az akkor készült interjúban (Knižná revue, 1997. júl. 9, 13.) Zuzana Drábeková kérdésére bevallja, hogy „legagresszívabb” könyve A férfiakat nem lehet megerőszakolni (Män kan inte valdtas) című. „A mű túlságosan fekete-fehér” – írja a Jarmila Cihová és Mila Haugová fordításában az Aspekt könyvsorozatban megjelent Príbeh lásky storočia című könyv kapcsán Zuzana Drábeková, kiemelve, hogy a szerzőnő ugyanolyan egocentrikus és narcisztikus, mint a férje.

A mai nőíró önmagával szemben támasztott elvárásairól Leena Lander fogalmazott meg egy ironikus definíciót: „A nőíró szeme előtt lassanként elkezd körvonalazódni egy kép arról, hogy milyen az eszményi nőíró: szellemi kitartása Marie Curie-é, kinézete Marilyn Monroe-é, gátlástalansága Josephine Bakeré, s úgy tűri a kínokat, mint Szent Katalin. Jó pontként, ha nem is elkerülhetetlen feltételként jegyzik meg, hogy emellett van valami érdekes mondanivalója is. Senki se várja el tőle, hogy egy Dosztojevszkij legyen.” Ez a definíció tulajdonképpen csak a nőírók egyik típusára érvényes, azokra, akiket Sinikka Tuohimaa úgy jellemez, hogy tipikus témájuk a nő ereje. Ide tartozik például Eeva Joenpelto, akinek regényeiben a türelemmel és beletörődéssel felvértezett nőalakok a férfi gyengeségével szemben az általános humánértékek képviselői. A másik csoportot a „sátán leányai”, főként az 1980-as években indult finn írónők képviselik, akiket már nem érdekel a nő tradicionális anyaszerepe, a házassági hűség, a feleség pozíciója. Az ő nőalakjaik (elsősorban Anja Kauranen regényeié) a férfi szoknyavadászokhoz hasonlóak. Arja Tiainen a finn lírába hozta be ezt az agresszív és vitalista női hangot. A nőírók harmadik csoportja Tuohimaa szerint a mítoszok, mesék, az álom és a tudatalatti erők iránt érdeklődik (a mai finn irodalomban ez elsősorban Leena Krohn művészetére jellemző, s ennek a hangvételnek az archetípusait a már említett Aino Kallas és Edith Södergran teremtették meg a finn irodalomban). A női szempontok vagy női témák elemzése azonban a férfiírók műveinek esetében is lehetséges; a mai költők közül a férfi-női viszony ironizálása, a nők elférfiasodásának kifigurázása elsősorban Risto Ahtira jellemző. Sőt, a filozófiában is felbukkant a feminizmus férfi párja, a maszkulinizmus; Matti Itkonen Férfinak születtem (Mieheksi syntynyt) című, „a maszkulinizmus és a fenomenológiai önnevelés vázlatát” tartalmazó tanulmányának záró részében egy férfi- és egy női filozófus közötti fiktív levélváltást közöl, melynek témája a férfi- és női memória. A Nő levelei (nyilván szándékoltan) monotonok, mindig ugyanazokat a logikai érvekkel nehezen magyarázható kijelentéseket szajkózzák. A Férfi válaszai általában sziporkázó humorról és éleslátásról tanúskodnak. „Kizárólag a nő képes a közvetlenségre, például teljesen új és spontán reagálási módszerre” – írja a Nő válaszán ironizálva a férfi. – „Én viszont ismétlem magam a végtelenségig, miközben illem- vagy szokásférfivé képzem magam. Attól tartok, hogy az Ön elméletének hálóján akár egy rozmár is át tudna úszni egészben. Ezenkívül: Ön férjnél van – én nem vagyok nős.” Majd egy másik levélben a férfi fölényének teljes tudatában jelenti ki: „Nincs értelme filozófiáról beszélni, ha az ellenfelet csupán a körömlakk érdekli.”