Hány foga van a mosónénak?

SZÁVAI ATTILA

Kissé kedvetlenek vagyunk páran az ilyen évértékelések előtt, vagy ahogy nevezni szoktuk, olyanok ezek a vállalati rendezvények, állagra és tartalomra, mint fél tonna gumiharisnya, ha megtöltik nedves téglaporral. Ezt az irodalomfoglalkozáson találtuk ki.

Meg is nyertük az egyhetes ingyen tízórait a menzán, ahol mostanában már nem úgy főznek, mint egy gyűjtőtáborban. Hamar rájöttünk, hogy a vállalati élet kedvező hatással van a vállalat irodalmi életére. Gyakran foglaljuk, úgymond, imáinkba a vállalatot, így hát az évértékeléseket nevezhetnénk szavalóversenynek is, pláne szépkiejtőnek. Nevezzük is rendesen. Hívtuk derítőnek is, de mivel erről többeknek más is eszébe jutott, hát felhagytunk a derítőzéssel. Az igazgató beszéde többször visszatért dramaturgiai szempontból ahhoz a sarokigazsághoz, hogy „pártsemleges és ideológiai tekintetben is makulátlan befőttesüvegek” gyártása a cél. Ilyesmit már sokszor hallottam. Ha van kedved, elmesélek valamit, csak gyere kicsit félre, ne itt ácsorogjunk az ajtóban. Hét rossz fogról van szó, illetve lesz. Figyelj.

Dolgoztam én már mindenhol, ahol lehet, meg ahová politikailag befértem a keretbe, főleg hogy politikailag semmi nem érdekel. Felőlem aztán gondolhatnak akármit, hidegen hagy a politika, annyira érdekel, mint a szegregált villanyhajtású mamuszmelegítő, gondolhatod. Az ilyen ötleteimre amúgy gyakran lecsapott az államvédelem. Aztán nem győzték írni a vallomásaimat, a kisasszonyok gépeltek, mint a géppuska, volt, amiben kémműholdakat programoztam a fészerben, hiába mondtam nekik, hogy akkora ott az ólszag, mint másfél mázsa disznóban, szendvicset kenni nem lehet ott, nem hogy műholdazni. De nem. Azt mondták, veszélyes vagyok az államra, amit csak azért hittem el elsőre, mert tényleg gyakran vagdostam össze magam korábban, borotválkozás közben. Mindig attól ugrott meg a kezem, ha az asszony mozgalmi nótákat kezdett énekelni, miközben tyúkot kopasztott a konyhában. Utána már nem is tudtam másra gondolni az állami rendezvények éneklős részeinél, csak az ázott toll szagára, meg az asszony szép kövér kezeire, ahogy folyik szépen le a gőzölgő toll-lé a vödörbe. A párttitkárról meg a többi politikairól meg már csak az jutott eszembe, hogy talán csak erőltetik az egészet, mint gatyába a tehenet, és úgy is állt rajtunk szocializmus, mint disznón a tüllszoknya. Az meg a másik baj volt, hogy ezeket el is mondtam, ha más nem, odakint a tyúkoknak. Az egyik télen olyan tollfosztást rendeztük a konyhában az asszony barátnéivel, akkora volt a jókedv, hogy ránk hívták a csendőrséget. Azt hitték (vagy csak remélték), kémképzés van kialakulóban, meg hogy gyanús ez a sok toll. Hiába mondtuk nekik, hogy a nagy állami bölcseletekkel mégsem tömhetjük ki a párnákat, semmi tartás nem lesz, amit a fejünk alá tehetünk az éjjelre. A kialvatlanságtól, a nedves mellkasú szuszogástól meg a forgolódástól egyik ország sem lett még előbbre. Hiába. Nem értették meg. Ekkor kerültünk az asszonnyal az állatgyógyászati gyárba, mint egyfajta átnevelőtelepre. Az asszony elsőre arra gondolt, a sok baromfi jelentett fel minket, az állam már mindenkit képes beszervezni, talán még állatokat is, amekkora disznók.

Így kerültünk az állami oltóanyag-termelő intézethez, ahol az első héten takarmányozási táblázatokat készítettünk, hiába ellenkeztünk, hogy annyit értünk a táblázathoz, mint az éjszakai horgászathoz. Első éjszaka a gyárban található emlősök életkorát kellett előbb saccolással, később szakszerűen meghatározni, eszembe jutott az a szó, hogy évgyűrű, de tudtam, hogy nem lesz jó, tehát nem mondtam ki hangosan. Még az asszony előtt sem. Vicceltem is az asszonnyal, hogy az első emlősállat, aminek itt saccügyileg meghatározom az életkorát, az te lennél, Ilonkám, de csak én röhögtem. Az asszony szerint, ha nem feltűnősködünk, meg nem csinálunk felesleges bonyodalmakat, egészen jó sorunk lehetne itt az oltóanyag-termelő intézetben, vagy ahogy én neveztem, szuriszövetkezetben. Ezen is csak én nevettem.

Valahogy kiment az asszonyból a humorérzék, amióta belementünk az átnevelésbe. Sőt, egészen belejött a dologba, akkora lett benne az elhivatottság, hogy amikor elkezdődött a leendő állatorvosi sikerekben gazdag boldog új esztendő, ahogy a gyűlésen mondták, úgy simogatott meg este, mint egy bivalyt. Mondtam is neki, hogy az állategészségügy felvirágoztatása érdekében igazán közelebb kerülhetnénk egymáshoz éjszakára, hátha újra mélyíteni lehetne a korábbi kellemes és gyümölcsöző kapcsolatot itt az intézményben. De mint kiderült, ekkor a feleségem inkább a juhok varas szájfájására gondolt, majd a szarvasmarha életkorának jellemzőire, köldökcsonk leesik, foghús metszőfogról letolódik, a szarvcsap felett a szaru kifejezett (de még nem befejezett, he-he), szegletfogak kihasadtak, szarvgyűrűk jól kivehetőek.

Felemelt mutatóujjal, mintegy fenyegetően folytatta, hogy a legtöbb tehén nem borjazik évenként, s így a szarvgyűrű is kevesebb. Ritkább borjazásra akkor következtethetünk, ha a szarvgyűrűk közti távolság nagyobb a normálisnál. Erre meg én mondtam, hogy édes fiam, talán nem vagy te normális. Ezzel az erővel a mosott ruha gyűrődéseiből meg lehetne állapítani, hogy hány lyukas foga van a mosónénak. Aztán kiderült, hogy végül is tényleg lehet következtetni. Utánajártunk, tényleg hét rossz foga van a mosónénak, hiába akart hátrálni, hogy márpedig az ő szájába még az atyaúristen is ritkán nézhet be, nem még mi zseblámpával, fakanálnyéllel, pláne hajnal kettőkor. És tényleg hét.