Haj, viselet

A divat a legförtelmesebb dolog a világon. A bizonyíték rá, hogy állandóan meg akarják változtatni — ez az Oscar Wilde-mondás jutott eszembe G. Nagy László Öltözékek és hajviseletek az ókortól napjainkig című könyvét lapozgatva, mely izgalmas kalandozást ígér az öltözékek és hajviseletek tarka és változatos világában. Különösen érdekes olvasmány most, a harmadik évezred küszöbén, amikor is az egyre globalizálódó világunkban maga a divat is globalizálódik: eltűnőben vagy visszaszorulóban vannak a sajátos nemzeti viseletek, Párizstól Szentpétervárig, Tokiótól New Yorkig ugyanazt viseli a divatot hűen követő idős és fiatal.

Az öltözékek és hajviseletek kialakulásának története meglehetősen mostohagyerekként kezelt „altudománya” az életmódtörténetnek, bár az öltözködésnek a pusztán az emberi test elfedésén túlmutató fontos szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a divat minden egyes nagy történelmi kor(szak)hoz hűen alkalmazkodott, s ki is szolgálta azt. A ruha sok esetben nemcsak a test (el)kendőzésére szolgál, hanem — véleményem szerint — a maga módján műalkotás is, és ezért a vele foglalkozó tudomány igenis helyet követel magának a Nap alatt.

A divat gyakran praktikus okok miatt alakult olyanná, amilyenné: a XVI. században például a zsoldos katonák „feltalálták” az ún. hasított ruhát. Kényelmetlen, szűk ruháikat a könnyebb mozgás végett könyökben és térdben felhasították, majd az eltérő színű alsóruhát a hasítékokon keresztül kihúzkodták. Egy másik beszédes példa: a II. világháború idején anyagtakarékosság miatt a ruhák szűkek, a szoknyák rövidek lettek. A sokszor festői, remekbe szabott ruhacsodák azonban nem mindig szolgálták viselőjük kényelmét: a Napkirály idejében a paróka mérete miatt a kalapot általában nem a fejükön, hanem inkább a kezükben vagy a hónuk alatt hordták a férfiak, a hölgyek pedig évszázadokon át szorongtak az áhított karcsúság elnyerésének érdekében a valóban lélegzetelállító fűzőikben, viselték a bő, abroncsos szoknyát, amely nemcsak nehéz volt, de ülni is bajosan lehetett benne, vagy olyan szűk ruhákba préselte őket a tetszeni akarás, hogy lépni sem tudtak. Megesett például a rokokó térhódítása idején, hogy a fejükön több kilós frizuracsodát — parókájukba ágyazott hajómodellt vagy gyümölcskosarat — viseltek. A ruha anyaga, szabása évszázadokon át meghatározta viselőjének társadalmi hovatartozását: a tehetősek öltözéke finomabb, gyakran arany- vagy ezüstszállal átszőtt, nemegyszer ékszerekkel díszített kelméből készült.

Érdekes az egyes anyagok, ruhaneműk elnevezése, fejlődéstörténete. A brokát, a bíbor vagy a tafota hajdan igencsak nagy népszerűségnek örvendett a módosabbak módijában. Malomkerékgallért viselt az, aki a nyakát termetes nyakravalóval vette körül, szeméremkupak védte vagy inkább hangsúlyozta VIII. Henrik idejében a férfiak nemesebb részeit, a gyakran elképesztő méretű abroncsszoknya váza bálnacsontból vagy nádból is készülhetett, I. Napóleon uralkodása alatt hódított az ún. terhes- vagy állapotosdivat (a női ruha öve közvetlenül a mell alá került, a terhes nő sziluettjét kölcsönözve így viselőjének), nem sokkal később divatba jött a férfiak körében az apagyilkos nevű nyakravaló (Vatermörder), ami csinos volt ugyan, de viselője számára szinte lehetetlenné tette feje forgatását.

A jó megjelenéshez elengedhetetlen volt az ápolt arcszőrzet és a toaletthez illő frizura. A különböző korok és kultúrák másként viszonyultak a férfiak szakállviseletéhez. Volt idő, mikor bárminemű arcszőrzet viselete egyenesen barbárságnak számított, máskor — így Ferenc József idejében — a magukra valamit is adó férfiak a „magasabb” példát követve az uralkodóéhoz hasonlatos dús pofaszakállt hordtak. Az ókori Egyiptomban a férfiak és a nők egyaránt parókát viseltek kopaszra borotvált fejükön. Képzeljük csak el a szépséges Kleopátrát, amint az esti lefekvés előtt „szögre akasztja” éjfekete, gyöngyökkel díszített parókáját… A vendéghaj viselete a későbbi korokban is hódított: a rokokó idején rizsporos parókát viselt idős és fiatal. Híres emberek, gyakran a filmvászon ünnepelt csillagai teremtettek divatot hajkölteményeikkel: a Karády- vagy a Charlie-frizura hatalmas népszerűségnek örvendett.

Az emberi civilizáció hatezer éves öltözködés- és hajviselet-történetéről kap összefogó képet az, aki kézbe veszi G. Nagy László könyvét, amely világos, lényegre törő megfogalmazásának köszönhetően segíti a tájékozódást, és a fent említettekhez hasonlóan még rengeteg érdekességgel szolgál. A korábban megjelent munkákkal összehasonlítva feltűnő ugyan a színes, egész oldalas képek hiánya (amit a szerző szemléletes fekete-fehér rajzai helyettesítenek), de G. Nagy László könyve, barátságos árának köszönhetően, a nagy, reprezentatív albumokkal szemben többek számára is hozzáférhető. Az Öltözékek és hajviseletek kitűnő segédanyag lehet a történelem tanításához, haszonnal forgathatja minden fiatal és kevésbé fiatal, aki kíváncsi rá, milyen is volt az, amikor Madonna vagy Versace helyett Kleopátra vagy Ferenc József diktálta a divatot. B. Mánya Ágnes