Hagymás tojás, gumilajhár, csigakompressz

SZÁVAI ATTILA

Szerinte nyelvet kellene tanulnom. Fogni fel, hogy mit érez, egy mondjuk angolszász, mikor kimondja: hagymás tojás. A mai világban fontos, hogy több nyelven beszéljen az ember. Ide terelődött. Nagyi mostanában mindig a jövőképem felé terelődik, mikor beszélünk. Mondta még: „Ha akarsz valamit az élettől, hogy ne csak kukoricaszárból, meg moslékos vödörből álljon, tovább kell tanulni. Nyelvet, tanfolyamokat, szociális kalandtúra a szellem ösvényein, oktatódni kell, mint a pinty, tanulni, mint kisangyal. Manapság minden rendes ember továbbtanul. Még a szomszéd Borika is, pedig már elmúlt negyven, mégis most jött meg a tanulhatnékja. A tanulástól felgyorsul az ember, jobban fogja a világot, nem folyik ki az ujjai között, mint a macskakása. A nagyapád is mondja mindig, hogy ha tanultunk volna, nem volnánk mi sem ilyen két gumilajhár, csoszogni a konyhai linóleumon egész nap, két csigakompressz.” Utóbbit nem értettem tisztán, de a nagyi szerint idő kell a szép felfogáshoz, Isten se két mobilhívás között teremtette a hegy- és vízrajzi ábrákat, valamint az emberek közti szakadékokat.

A múltkor elmentünk anyuékkal a nagyiékhoz, olyan szép volt az idő, hogy megjött anyámék kedve a rokonlátogatáshoz. Egészen pontosan valakinek a vidéki vérvonalból volt születésnapja, vagy gyerek született, esetleg új ló, már nem is tudom. Talán csak azért mentünk le, mert az anyuék már nagyon unták a nagyváros nehéz levegőjét, a régi házak hámló homlokzatát, hogy kilátszanak a téglák a házfalakból. Az épületek néznek a szürke ablakszemükkel, amelyek sarkaiban, mint savanyú csipák, könyökölnek a kisnyugdíjasok. Azért, ha vadonra vágyom (vágyok, tehát vagyok), persze eszembe jut a vidéki nagymamám is, meg a kert. Ott kezdődik egy gyerekkori szafari a falusi nagymamámnál, hogy megcsinálsz két olyan vastag szendvicset, mint a fészerajtó. Aztán már csak menni kell, kirándulni, intézni a kerti kalandot, és persze két pofára enni a táplálékot, mintha az életünk múlna rajta. A nagymamák, ha étkeztetésről van szó, nem tudnak viccelni, nincs kegyelem, ha unokaetetésről van szó. Egyszer, mikor búcsú volt a faluban, én a céllövölde mögött mondtam búcsút a sült kacsának, sírtam közben, hogy ez aztán a reinkarnáció szegény kacsába, egy félresiklott sorscsapás, hogy egy kifejezetten hangos hányásban születik újjá és ott kell hallgatnia a lakodalmas popzenéket, amíg fel nem szárad, vagy fel nem nyalja a fűről a céllövöldés kutyája. Talán a zenétől volt az egész. Sose bírtam a céllövöldés zenéket, egyszer azt mondta egy lagzis zenész rokonunk, hogy akkor lesz elégedett a karrierrel, ha a céllövöldében az ő muzsikájára lövik majd az üres dezodorosflakonokat. Ez olyan, mintha a kőműves azért építené meg a házat, hogy aztán legyen fal, amit le lehet hugyozni, legyen mit verni ököllel, rúgni térddel, bokával, ha elhagy az asszony.

Szeretem a falusi búcsúkat, főleg azokat a standokat, ahol használt cikkeket árulnak újként, és azt mondják például a napszítta magnókazettára, hogy még teljesen friss, nem látott még magnót. De láttam már írógépet is, amire azt mondta nekem az árus, hogy kisfiúka (így: kisfiúka), ez olyan írógép, hogy csak be kell dugni a konnektorba, és magától írja a regényeket akármikről, szenesvödörről, zárlatos műholdról, mosatlan bicikliküllőről, bármiről. Hát persze kikönyörögtem az írógépet anyukáméktól, így egyszerűbb volt pénzzel, biztosabb üzletnek tűnt, mint ha a céllövöldében rakták volna ki negyven pálcára. Apám így is úgy lő verébre, mint aki kaszával megy porcelánboltba, nem még hogy célba lőjön lagzis zenére.

Nagymamáéknál mindig olyan dózisokban kaptuk mi, unokák az impressziókat, hogy alig fért a lelkiismeretünkbe. Én mélységesen tisztelem a lakodalmas muzsikát, de ha meghallom a buszon vagy a szomszéd építkezésen, mindig a rántott hús jut eszembe, vagy a felköhögött csigatészta, ha a nagyi csirkepöröltet készített. A vidékieknek valahogy csak ilyen lakodalmasra megy a betonozás meg a téglák alá malterrakás. Belegondolva, mondjuk, ha valami hevimetál szólna, milyen lenne már a ház, nem is folytatom.

Viszont a falusi építkezésekben gusztus van, ahogy csinálják például a padlásfeljárót. Amin aztán majd unokák fognak felugrálni abba a különös csodavilágba, megsárgult újságkötegekkel, nyitva hagyott, üresen ásító utazóládákkal, feszesre hangolt pókhálóhúrokkal, üres bakancsok magányával, fogatlan fűrészek hallgatásával, titkos hagyatékokkal. Jut eszembe, nagyapa mindig utálta azt a szót, hogy hagyaték. Szerinte ez olyan, mint a maradék. Mondjuk, a hagyaték azért jóval kevesebb, mint egy egész emberi élet. Ez csak amolyan maradék egy fazék alján, amit sorsnak nevezett a kurta élet, ahogy ezt nagypapi mondani szokta. Meg olyat szokott még a nagymamáról – mikor dicsérik a nagyit, milyen frankón énekel a templomban –, hogy úgy dalolja a vallásos énekeket, olyan szépen, mint egy huzatos gyárkémény. A nagymama erre mindig azt mondja nagypapinak, hogy nincs érzéke a művészetekhez, meg a szép dolgokhoz, nincs benne semmi tapintat. Utóbbiban tényleg van valami, mivel nemrég a szomszéd lányra mondta, hogy úgy áll rajta a szemüveg, mint egy pornószínésznőn. Szeretem a vidéki életet, ezekért is.

Néha jólesik kirándulni vidékre, érezni a lovak nehéz szagát, de azért ha biztonság kell, a belvárosi lakás a legjobb, van kábeltévé, internet, számítógépen lehet udvarolni, satöbbizni. A satöbbizést nem merem megkérdezni, apámat elnézve, felesleges is lenne. Apám nőies lett az utóbbi években. Talán azért, mert felköltöztünk vidékről a városba, ami a térképen valójában lejjebb van. Bár, az is lehet, attól hízik, mert így fejezi ki a vidék iránti hiányát, zsírszövetben fogalmazódik meg a honvágy. Mindegy, majd megnézem a neten.