„… ha szeretettel vagytok egymáshoz”

„A szeretet, azt hiszem, mélyen van bennünk nagyon, néha olyan mélyen, hogy nem tud megnyilvánulni, és kifelé hatni. Pedig ez az élet legalapvetőbb eleme, és nincs nála fontosabb.” Somogyi Tibor felvételeMiként éli meg a húsvétot, a feltámadás ünnepeként vagy csupán a népi szokások szintjén?

Hívő ember vagyok, de nem vagyok vallásos. Különböző időszakok voltak az életemben, amelyekben mást és mást jelentett számomra a húsvét. Gyermekkori húsvétjaimat, abban az időben, amikor az ideológia kényszerére még nem halványult el vallási jellege, Nagysallóban éltem át, ahol apai nagyapám kántortanító és iskolaigazgató volt. Az egész faluval együtt ünnepeltünk a templomban, gyerekként én is részt vettem a misén és a körmenetben. Az esperes, Miska bácsi jó barátja volt a családnak, ezért is tudtam még közelebb érezni magamhoz a szertartást. A nagyapám és a nagynéném nekünk, gyerekeknek a vallásos húsvét mellé kedves, szórakoztató, játékos húsvétot is rendeztek. Ott volt az összes unoka, és a kertben, különféle rejtekhelyekre szétrakták a húsvéti nyuszikat és a tojásokat, és mi élvezettel kutattuk, kerestük, hogy megleljük azokat. Később Léván már mélyebben megérintő, bensőségesebb vallási ünnepekként éltem meg a húsvétokat. A templom ott nem csupán a vallási szertartások háza volt, hanem a kulturális életet is befogadta. Nagyon jó énekkarunk volt, Cziczka Angéla zeneszerző vezette. A kórus tagjaként én is részt vettem a passióéneklésekben, a Szent Sír melletti szertartásban. Szereplőként, énekesként valóban benne éltem az eseményben. Aztán, mivel meggyőződéses ateista férjjel éltem át hosszú éveket, akkor a húsvét inkább a szokások, a népi szokások követése volt, a vallási része kiveszett belőle. Amióta egyedül élek, magát a böjtöt is megtartom, és húsvétkor minden évben elmélyedek egy csodálatosan szép könyvben, amely virágvasárnaptól kezdve a nagyhét eseményeit taglalja. A kiadvány a leírtakat azoknak a helyszíneknek az identikus fényképeivel illusztrálja, amelyeken a történések a Szentföldön lejátszódtak. Az ünnepek alatt olvasom a Szentírást is, és végigkövetem az eseményeket, mert nagyon érdekes, hogy Krisztus urunk mintha a halála előtt megismételte volna tanítása fontosabb tételeit, és utolsó kijelentéseivel pontosította volna azokat, hogy aztán halálával rátegye a pecsétet, hogy higgyünk neki.

Tehát bármilyen időszakok voltak is az életében, a húsvét nemcsak a nyuszitojás-ajándékozás, hanem a feltámadás ünnepe maradt az Ön számára.

Számomra a nagypéntek szinte fontosabb, mint a feltámadás. Megmagyarázom, miért. Mert azok a megpróbáltatások, amelyeket Krisztus kiállt, egy emberi testet érintettek. Milyen belső vívódást élt át utolsó éjjelén az Olajfák hegyén! Az én belső hitemnek ez elég, hogy valaki képes volt arra, hogy teljes belső meggyőződésből a szeretete jelét azzal nyilvánítsa ki, hogy az életét adja értünk. Nekem nincs szükségem további csodára. De lehet, hogy egyelőre csak emberi szempontból vagyok képes megközelíteni a dolgot, és a feltámadás az egésznek az isteni oldaláról szól.

Vagyis Önnek fontosabb a szeretet kifejezése.

Ha Krisztus megfeszítéséről és haláláról beszélünk, akkor elsősorban a szeretetről kell beszélnünk. A szeretet, azt hiszem, mélyen van bennünk nagyon, néha olyan mélyen, hogy nem tud megnyilvánulni, és kifelé hatni. Pedig ez az élet legalapvetőbb eleme, és nincs nála fontosabb. Egy nagyon személyes, mai életemet meghatározó élményem szeretném ennek bizonyságára megosztani az olvasókkal. Lányom néhány órával a halála előtt adott nekem egy olyan üzenetet, amelyből a mai napig élek. Láttam, hogy az oxigénmaszk alatt mondani akar valamit, levettem az arcáról, és azok után, hogy egész nap már nem beszélt, még azt mondta nekem, hogy nagyon szeretlek. Már tudta, hogy hova megy… Ez az érzés a szeptember tizenegyedikei támadások idején éledt fel bennem újra. Mind az ikertornyokban rekedt emberek, mind a repülők fedélzetéről telefonáló utasok, már tudva, hogy nincs menekvés, hozzátartozóiknak nem arról beszéltek, hogy hol van a végrendeletük, vagy mit hagytak elintézetlenül, hanem kivétel nélkül azt fogalmazták meg, hogy: szeretlek, bármi történjék, gondolok rád, és veled vagyok. Nekem nagypéntek, Krisztus halála ezt az üzenetet jelenti. Azt, hogy szeretlek benneteket, veletek vagyok. Lányom utolsó szavai óta nagyon sok ismerősömnek tanácsoltam, hogy ne várj, ne takarékoskodj a szereteted kifejezésével, mondd ki, add jelét még ma. Senki sem tudhatja, hogy ezt a lehetőséget holnap még megkapja-e.

Valóban ebben az üzenetben kellene hinnünk, és nemcsak a nehéz órákban.

Igen én magam is szeretném továbbadni, de nagyon nehéz a mögötte lévő összefüggéseket megértetni olyankor, amikor negyedik osztályos kisunokám értetlenkedve néz rám, és arra várja a választ, hogy: „Mit tanított Krisztus, a szeretetet, nem? De akkor miért feszítették meg?” Próbálom neki megmagyarázni, hogy a szeretet hirdetése életveszélyes dolog a mi világunkban, ahol sok mindennel lehet kereskedni, sok érzéssel is, különösen a gyűlölettel, de a szeretettel nem. Az ugyanis vagy van, vagy nincs. Az nem áru, nem vehető és nem eladható. A világ mindenkori urainak szükségük van a gyűlöletre, mert csak akkor lehet uralkodni, akkor lehet rossz dolgokkal kereskedni, fegyvert eladni, az embereket egymás ellen uszítani, ha nincs szeretet. Ilyen körülmények között a szeretet hirdetése életveszélyes azok számára, akik arra tették fel az életüket.

Abból, amit az elején mondott, vagyis hogy hívő ember, de nem vallásos, arra következtetek, hogy az Ön hitéhez nem kell templom.

Nekem a templom, mivel művészettörténész vagyok, egy kicsit mást jelent. Természetesen egyrészt Isten háza, másrészt nagyon sok településen a művészet legkifejezőbb, legösszefogóbb épülete. Én nagyon nehezen tudok megszabadulni ennek a hatásától. A mai napig sokat járok templomokba, de inkább úgy, mint művészeti, építészeti alkotásokba, a művészetek szintéziseibe, olyan helyre, ahol az emberek mindent megalkottak ahhoz, hogy ez a környezet a vallási és a hitbeli gondolatokhoz, kérdésekhez vezesse el őket. Engem a művészetek szépsége viszont inkább az esztétikai élvezet felé vezet. A szellemi világot inkább a természetben tudom megközelíteni, jobban szeretem az erdőt, a vízpartot; csendre, nyugalomra van szükségem, ahol meditálni tudok, megtisztítani az elmémet. Ebben nem a környezet a döntő, viszont fontos, hogy ne vezesse más irányba a figyelmünket. Minél idősebb vagyok, annál nehezebben viselem azokat a helyeket, ahol sokan vannak. Az ember először úgy érzi magát, hogy egyedül van, aztán megszokja a magányt.

A szeretetet megtalálja ezeken a csendes helyeken is?

Csodálatos érzés, hogy van miben megkapaszkodnunk, mert a kereszténység élő forrás. Én ugyanis kereszténynek vallom magam. Gondban is voltam, amikor a népszámlálási űrlapot töltöttem ki, mert ott csak az egyházakat sorolták fel. A világ teremtményei közül az embernek az egyedüli sajátja az a fantasztikus kincs, amelyet tudatnak nevezünk. S ha valaki a tudatában eljut egy olyan belső meggyőződéshez, hogy szükségét érzi, hogy keresztény módon éljen, akkor minden további nélkül élhet olyan életet, amelynek az alapja a Teremtője és az ember iránti szeretet. A buddhizmusban találtam egy többletet, a minden élő és érző lényt is felölelő szeretetet, amivel a keresztény életérzést ki tudtam bővíteni. Ebben nem találok ellentmondást.

ĺgy az ember a természetben sem magányos.

Magány!? Minden attól függ, hogy az ember az egyedüllétet vagy a társas létet tartja-e természetes állapotának. Ha a társas létet, akkor az egyedüllét kínzó, viszont ha az egyedüllétet tartja természetes állapotnak, akkor minden társas kapcsolat, érintkezés ajándék. Amióta itt élek ebben a besztercebányai házban, nemcsak az emberek világát figyelem, hanem minden élőlényét, a rovarokét, a madarakét, a macskákét, a kutyákét, és tapasztalom, hogy a mi emberi létünk mellett hihetetlenül sok életforma, az életnek sok rétege létezik egymás mellett még egy városban is. De ha jól megfigyeljük ezeket a velünk együtt lélegző élőlényeket, mindegyikük éli a maga kis életét: megpróbálja túlélni a fagyot, élelmet szerezni, igyekszik megmaradni. Vannak kapcsolataik, kommunikálnak, de nincsenek közöttük nagy társulások. Mi is ilyenek vagyunk, de bennünk a szeretet iránti szükség hiányérzetet alakított ki, amely arra ösztönöz bennünket, hogy megtaláljuk a társainkat. Ezek a társas kapcsolatok azonban csak akkor adják meg nekünk azt, amire vágyunk, hogyha szeretetteljesek. Mai világunknak éppen az a betegsége, hogy túl sok a szeretetet nélkülöző kapcsolat. A kényszerű összezártság, a kötelező együttélés óriási kín.

Persze, nem hiszem, hogy a magányról kellene beszélnem egy olyan emberrel, aki a világra való figyelésben abszolút fiatal tud maradni, nem zárja le az utakat, be tudja fogadni az újat, érzékelői vannak a kortárs művészetre. Árulja el, milyen példát kövessek!

Nagyon egyszerű, a belső érdeklődés hajt. Egyébként az újból nem mindent fogadok el, csak arra mondok igent, amit jónak látok. És nemcsak a művészetre figyelek ilyen alapállásból, hanem az élet más területeire is. A mai napig tanulok angolul, áttértem a számítógépre, rákapcsolódtam az internetre, és igyekszem minden olyan műszaki újdonság használatát elsajátítani, amire szükségem van vagy lehet. Amikor az ember ezektől elfordul, az az élettől való eltávolodásnak, a valódi öregedésnek a jele. Persze, az is természetes folyamat, és annak is el kell jönnie, mert borzasztóan fájó lenne, ha az embert teljes virágzásában és a világhoz való kötöttségében érintené meg a halál. A belső érdeklődést azonban nem lehet megtanulni vagy kifejleszteni, azzal születni kell, s ha az embernek szerencséje van, s ilyen ismeretvággyal jön a világra, akkor egész életében nagyon szeret tanulni, utazni, mindent befogadni, aztán osztályozni. Mert a kortárs művészetből sem mindent fogadok el.

Mi szerint válogat? Mi fér bele az ön értékrendjébe?

Olyasmi, ami a felfedezés erejével hat, és számomra is kaput nyit egy új világra. Viszont ha valaki csupán bizonyos abszurd dolgok fokozásával feltűnéskeltésre törekszik, arra nincs szükségem. Ha valaki kíváncsi rá, nézze meg, de én vagyok annyira önző, hogy attól, amire időt szentelek, azt várom, hogy gazdagítson.

A nagymama szerep mellett mivel foglalkozik, min dolgozik mostanában?

A napokban jelenik meg egy könyvem, amely a Szlovákiából Ausztráliába elszármazott Silberstein (Silvan) Nándor szeredi születésű építész életútját, munkásságát mutatja be. Angolból fordítottam az önéletrajzát, és egy tanulmányt írtam hozzá. Továbbra is együttműködöm a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságával. Idén két kiállítást rendezek Dunaszerdahelyen. Elégedettséggel tölt el, hogy megvalósult az az elképzelésem, hogy Hushegyi Gáborral és Szabó Kingával együtt részt vehettünk a Budapesten kiadott Kortárs Magyar Művészeti Lexikon előkészítésében, amelynek most jelent meg a harmadik kötete, gyönyörű kivitelben. E lexikonban körülbelül százötven szlovákiai magyar képzőművész neve és szakmai életrajza is szerepel. Erre a sikerre azért vagyok büszke, mert ha a szerkesztésbe saját kezdeményezésre nem lépünk be, mindössze hat szlovákiai magyar képzőművész nevét tartalmazná ez az egyetemes magyar képzőművészeti publikáció. Több területen is kutatok, egyebek közt Besztercebánya huszadik századi építészetét térképezem fel, valamint a Barsi Múzeum számára készítek egy kiállítást Taby Ica iparművész munkásságáról, aki a múlt században Léván tevékenykedett. Fontos bemutató lesz ez két okból is, részint a nagyközönség Taby Ica hagyatékával még nem találkozhatott kiállításon, részint hazai magyar képzőművészetünkben ritka jelenség az iparművészeti életmű.

A Szlovák Nemzeti Galériában az Ön kezdeményezésére létrehozott építészeti gyűjtemény sorsát is figyeli, patronálja továbbra is?

Szakmai szempontból ez az én bánatom. Egész életem legnagyobb szerelme az építészet volt, annak idején hosszú évekig műemlékvédő voltam Besztercebányán, s egyebek között azért hagytam el átmeneti időre ezt a várost, mert szakmailag itt nem tudtam olyan szinten dolgozni, mint Pozsonyban. Nagyon sajnálom, hogy az az országos építészeti gyűjtemény, amelynek a kiépítését megkezdtem a nemzeti galériában, torzó maradt. Nem fejlődhet, gyarapodhat úgy, ahogy kellene, s nincs kellően kihasználva a köz számára sem. Szerettem volna, de nem sikerült létrehoznunk a szlovák építészeti múzeumot.

Ne ez legyen a végszó, ne legyünk ünneprontók! Számít valamilyen ajándékra az ünnep alkalmából?

Idén egy rendkívüli húsvéti ajándékot kaptam, de nemcsak én. Pozsonyban él nevelt fiam, Víťo Kubička, aki zeneszerző. Az idén fejezte be új operáját, melynek forgatókönyve Lukács evangéliuma alapján készült. Sajnos, a színpadi bemutatás még késik, de kamaraváltozatának március 21-én volt a bemutatója a pozsonyi Moyzes-teremben. Eddig csak a rádióban hallottam a szerzemény részleteit, érett, bensőséges mű. Ez igazi ajándék és öröm.(Az interjú címe idézet János evangéliumából)