Ha sok ajakról száll az ének

MIKLÓSI PÉTER

Ami viszont lényének a legvalószínűbben meghatározó jellemzője, hogy a karéneklés megszállottja! Ehhez a szenvedélyéhez fűződően 1978 óta tagja, kereken harminc esztendeje pedig minden részletre figyelő krónikása is a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának, tehát az idestova már fél évszázada megalapított „CSMTKÉ” – azaz a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkaraként létrejött országos kórusunknak. És mert épp ennek révén Horváth Gézát az elmúlt évtizedekben valóban sokan megismerték, ők az újságírónál is hivatottabb megmondhatói annak: az ő személye kapcsán megszállottságról beszélni nem riporteri túlzás.

Ön beszélgetésünk évében pont harmincöt esztendeje tagja az egykori CSMTKÉ-nek. Vajon mi az, ami egy matek–földrajz szakos tanárt az énekkari munka vonzásában tart?

Erre elég nehéz válaszolni. Legalábbis röviden. Ugyanis én nem érzem a reál és a humán tárgyak megosztó szerepét. A matematika pedig kimondottan összefügg a zenével, a zeneelmélettel. Ahogy abban sincs semmi különös, hogy a zenei életem még a Beatles-korszakban és Szörényi Levente rajongójaként egy helyi rockzenekarban indult. Nyitrai főiskolásként én is szerepelhettem a Betyárok sírja nevű fesztiváldíjas produkcióban, a Tőzsér Árpád szervezte irodalmi színpadi csapatban. Akkoriban ismerkedtem meg Ág Tiborral is, aki hamarosan Patra invitált egy népzenei táborba, s azóta életem elmaradhatatlan része a komolyzene. Olyannyira, hogy huszonhét évesen a hazai magyar tanítók központi kórusába is beléptem.

Más fiatalember ilyen korban szalad szerencsevadászként neki az életnek...

Nálam az érdeklődés, a késztetés belülről fakadt. A többit az élet rendje hozta magával. Például azt, hogy a pályakezdők kénytelen-kelletlen fegyelmével tagja lettem a Lévai járás tanítói Domovina nevű kórusának. Ott nem azt énekeltük, ami nekem különösebben tetszett volna, viszont észrevettem, hogy a karéneklés kedvemre való időtöltés. Megsejthette ezt Gerő János, a zselízi gimnázium akkori igazgatója, mert még Garamszentgyörgyön tanítottam, amikor fölhívott telefonon, hogy lenne Zselízen egy kórus, csak karnagy híján nincs, aki a továbbiakban az élére állna. A fiatalok vakmerőségével elfogadtam az ajánlatot, de gyorsan rádöbbentem, hogy ehhez, az énektudáson kívül, elkelne bizony némi képzés is. Hetvennyolc őszén így kerültem a CSMTKÉ közelébe, bár annak rendes tagjává csak azután lehettem, hogy Janda Iván és Vass Lajos előtt egy szigorú felvételin is megmérettem. Igaz, miután tüzetesen meghallgattak, azonnal azt mondták: tenor egy! Sőt, Vass Lajos a kórusvezetői ambícióimban is biztatott.

Hihető valóság vagy legenda, hogy aki egy kórus tagjaként énekel, akörül kikapcsol a világ? Mi több: a karéneklés nemcsak megszépíti, hanem a mindennapok fölé is emeli az embert?

Noha ez kissé fennkölten hangzik, a valóságban tényleg így van. Többször is előfordul, hogy az ember rápillant egy, talán nem is igazán szép arcra – hiszen eleve mi az, hogy szép? –; de az illetőn látszik, hogy énekel, ami megszépíti a vonásait. És ami ennél is áldásosabb, hogy a karéneklés élvezetet nyújt; hogy a kórustagok hangja egy zenekar hangszereinek harmóniájával szólal meg. Ez a közös öröm semmi egyébbel sem pótolható. Ahogy az szintén bizonyos, hogy az éneklés egyben gyógyír. Őszintén szólva, az én életemben is voltak lelki válságok, és az segített át rajtuk, hogy a kórus közösségében énekeltem. Kevés élmény magasztosabb ennél.

A hétköznapok minden szintjén és területén is több harmóniára, jobb „együtthangzásra” volna szükség. Az énekkari munka mennyiben segíti az egymásra figyelést?

Alapvető igényként. Egy énekkarban ez íratlanul is kulcskérdés. Kiváltképpen egy olyan kórusban, mint a tanítóénekkar, ahol a hat-hét tenor mellett húsz szoprán énekel. Hangversenyeinken ezt a létszámbeli aránytalanságot a közönségnek nem szabad észrevennie, ami csupán akkor működik, ha komolyan együtt gondolkodunk, szigorúan egymásra figyelünk. Ugyanez a harmóniakeresés volna fontos a közélet számos más területén is.

Manapság vajon miért nem közönségműfaj a karéneklés? És bizony életforma gyanánt is már-már megszűnőben lehet, ha az olyan patinás múltú kórus, mint a tanítóénekkar mindössze hat-hét tenorral kénytelen kiállni a színpadra...

Talán a kényelemszeretet miatt alakult ez így. De a formaváltásról szintén beszélni kell. Míg ugyanis a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben egy-egy kórusnak akár 120 tagja is volt – ilyen tekintélyes létszámmal alakult meg annak idején a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara is, hogy hivatalosan első koncertjét 1965 májusában Komáromban adja –, ma inkább az a természetes, ha az énekkarok zömének húsz-harminc törzstagja van, vagy ennyien alkotják az egész kórust. Jelenleg ez jellemzi a világviszonylatban legjobbaknak tartott skandináviai énekkarokat is. Nálunk e formaváltás hátterében elsősorban az áll, hogy ötven-hatvan esztendeje az emberek egyéb szórakozási lehetőségek híján szívesen eljártak énekelni. Valamivel később, a hetvenes–nyolcvanas években még széles körben élt bennük az összetartozás fontossága: elmenni, eljutni valahová, és megmutatni, hogy mit tudunk. Manapság ez utóbbi kívánalom, sajnos, megszűnőben van. Ezzel szemben, előnyként, az a tapasztalat, hogy új tagnak általában csak az jelentkezik egy-egy kórusba, aki tényleg szeret énekelni, és alkalmas az énekkari munkára, mert örül annak, ha megszólal a hangja. Ami ellenben nagyon aggaszt, hogy a jövőben mi lesz a gyermekkórusokkal!

Éspedig?

Pár éve a karéneklés még tantárgy volt. Mára ezt a szakkörök egyikének szintjére sorvasztották, pedig egy jó énekkarba nem lehet „csak úgy összeszedni” néhány gyereket és énekelgetni velük. Ráadásul a hetedik évfolyamban a zeneoktatás is megszűnik. Van ugyan a művészeti nevelésként aposztrofált tantárgy, ott azonban értelemszerűen nem kötelező az éneklés. A diákok így általában hozzá sem jutnak a karének, a kórusmunka élményéhez. Rengeteg reprodukált zenét hallanak ugyan, de ők maguk nem énekelnek. Ezért ha később aztán énekelne/énekelhetne, ritkán van meg hozzá akár felnőtt korban is az önbizalma.

Tanár úr, mi adja a dal, az énekszó bámulatos erejét?

Erre nincs szavakban kifejezhető, egyszerű válasz. Talán akkor járok legközelebb a lényeghez, ha azt felelem: a zene lelke. Ahogy a karéneklés ámulatos erejét szintén a zene varázsa, az együtt éneklés harmóniájának öröme, a szólamok szimfóniája adja. Bárki észreveheti, hogy ami csak egy picit is él a természetben, az érzékeli a zene kedvező hatását. Állítólag még a növények is jól reagálnak például Mozart zenéjére. A harmónia és a ritmus kiválóan kiegészíti, teljessé teszi egymást. Igaz, a harmónia a festészetben, a ritmus a versekben is bőven előfordul, ám annyira együtt, mint a zenében – különösen, ha ehhez az ének szövege is párosulhat –, ezek az alkotóelemek sehol sem találkoznak. A jó zene képes közvetlenül megérinteni, a felszínre hozni az ember benső, legmeghittebb érzéseit.

Ön az egyik visszaemlékezésében említi, hogy már általános iskolásként fölfigyelt a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának megalakulására, majd az arról szóló híreket bogarászva lapozgatta a hazai magyar lapokat; bár még az eszébe sem jutott, hogy egyszer majd tagja lehetne a kórusnak...

Ez az érdeklődés egyszerűen belefért az életembe. Annak idején úgyszólván havonta cikkeztek a CSMTKÉ-ről, ami szavatolta népszerűségét. Emlékszem, hogy a családok körében is beszédtéma volt. Abban a zártabb világban az emberek élénken odafigyeltek azokra a nevesebb művészekre, művészegyüttesekre, csoportvezetőkre vagy akár a karnagyokra is, akikről az Új Szó, a Hét és a többi lap írt. Gimnazista koromban például arra voltam kimondhatatlanul büszke, hogy Csomor István, a matematikatanárom a CSMTKÉ alapító tagja volt.

Ma is valószínűnek tartja, hogy egy-két gimnazista azért nézzen föl külön tisztelettel a tanárára, mert az kórustag valahol?

Annyi bizonyos, hogy ez már távolról sem jellemző. Persze, ez azért az otthoni nevelésen is múlik, illetve azon, hogy a szülő tiszteli-e a pedagógust. Vagy ellenkezőleg: kivagyiságból azt akarja megmutatni, hogy kicsoda is ő, és a gyermekének márpedig nem lehet rossz jegyet adni... Szó ami szó, mára sajnos ott tartunk, hogy olykor tartani kell a szülőktől. Egyesek számára szinte természetessé vált, hogy támadják az iskolát, a pedagógust. Az én tanári elvem, hogy akkor tudok jól nevelni, ha a szülő és a pedagógus összefog a gyerek érdekében, és nem a szülő meg a gyerek fog össze a pedagógus ellen.

Az ilyen felemás helyzetekkel járó légkörben mi tartja össze immár évtizedek óta a ma már Vass Lajos nevét viselő tanítókórust, amely egyben székhely nélküli vándorkórus is. Tagjai Pozsonytól Ágcsernyőig jobbára csupán a havi két–három napos összetartásokon és persze a hangversenyeken találkoznak, ami rengeteg utazással, költséggel, fáradsággal jár.

A szívet-lelket megszólító éneklés szeretetén kívül elsősorban az, hogy ez az énekkar egyben mintakórus. Tagjai sokan maguk is karnagyok, de van körünkben műszaki szakember és vállalkozó. A repertoárunk az évek során annyira sokrétűvé és gazdaggá bővült, hogy másutt esetleg csak annak szerényebb hányadát állna módunkban elénekelni. Általában új tagokként sem kezdőket veszünk fel, noha ez nem kőbe vésett szabály. És hát a már elért művészi színvonal szintén hosszabb távon kovácsolja össze a tagságot.

A krónikástól kérdezem: a CSMTKÉ megalapításával előálló, majd a létrejöttét is javarészt kitaposó Szíjjártó Jenő miért vált meg a maga álmodta énekkartól rögtön az első nyitrai összejövetel után? Ezt a kérdést máig homály fedi...

Én szintén csak az alapító tagoktól szerzett értesülésekre hivatkozhatom. A tanítókórus fölépítésének fő érdeme tényleg Szíjjártó Jenőé, ebben segítették őt többen, például Viczay Pál, Janda Iván, Gyurcsó István. Ez időben egybeesett azzal, amikor Szíjjártót fölszólította a hatalom, hogy Sitárra szlovákosítsa a nevét. Ő nem mellveregetős magyar volt, ám hogy szlovákra váltson, az szóba sem jöhetett nála. Ekkortól politikai nyomás alá került, és a hivatalok pusztán az alkalmat keresték, hogy mielőbb eltávolítsák az új kórus éléről. A régi kórustagok mesélték, hogy már a második próbán Kodály Zoltán Esti dalát gyakorolta az énekkarral, annak szövegében pedig ott az „Én Istenem”, a „jó Istenem...” Ebbe rögtön belekötöttek, kifogásolván, hogy egy pedagógusok alkotta kórus hogyan énekelhet Istenről – neki pedig mennie kellett.

Rögvest és belülről jelentette föl valaki?

A próbán állítólag jelen volt Pozsonyból az illetékes tanfelügyelő, aki fölszólította, hogy többé ne jöjjön! A Szíjjártó Jenő iránti hálából és megbecsülésből viszont éppen 2013 nyarán Lakitelken egy felvételt készítettünk az ő kórusműveiből.

Végül hadd kérjek tanácsot: a zenehallással kevésbé megáldott halandó miképp vegye észre a zenében, a karéneklésben rejlő szépséget?

Nézze, nem szükséges ahhoz főzni tudni, hogy valaki szeresse a töltött káposzta ízeit. Hasonlóképpen vagyunk a „zenefogyasztással”: mindannyian másképpen, más-más érzékekkel hallgatjuk a zenét, egy zenész pedig különösképpen. A komolyzenét sem okvetlenül érteni kell, hanem hallani és érezni. És akkor eljuthatunk oda, hogy az összetettebb kompozíció is kellemes élményt nyújtson.