Ha most, akkor rögtön, a történelem nem vár

A Divadelná Nitra nemzetközi színházi fesztivál 15. évfolyama az egyéni utakat kereste a nagy áradásban. Receptek, tanácsok, cselek és megoldások sorjáztak a menekülésre sarkalló kétségbeesés eluralkodása helyett. Megmerítkezni az információözönben, vak indulattal megmagyarázni bármit, ez adódik ma menekülés helyett. Lubickolni a sziporkázó tudatlanságban, ez a létezés. A tudat zsákutcái mint az egyéni mennyek képzelt sugárútjai. Minden mindennel öszszefügg, a művelődéstörténet is bulvár, és a pletykák gyártása tudományos kutatás. Egyre közelebb a homályhoz, mert hiszen könnyű isteneket teremteni, csak éppen nem akaródzik nekik távoli mennyekbe költözni, mind itt nyüzsögnek lent a porban. Örökké fiatal! – adta ki a jelszót a nyitrai fesztivál. Mi a feladat? Kérdések nélkül válaszolni, kincsek nélkül keresni, elixírek nélkül tökéletesedni, tudat nélkül módosulni. S legfőképpen büszkén beletörődni a vágy rémuralmába. Az agy kreatív távkapcsoló. A hazugság rend. A színház szellemi guberálók világegyeteme. Kizökkenni a harmóniába.

Tavaly a Divadelná Nitra kifejezetten az irodalom fogságából igyekezett kiszabadítani a színházat, az esztétikai érték nem volt cél, sőt a sebezhetőség volt az ideál. Idén ismét visszatértek a szerzők, többek között Büchner, Heinrich von Kleist, Gogol, Csehov, Shakespeare, Tatjána Tolsztaja és Michel Houllebecq művei lettek kortárs csapdákká átalakítva. Nem egy kulcs szerint működtek az előadások, de mindahány a történetmondással is incselkedett. Érzelmek és állapotok hálójában vergődő hősök történetét igyekeztek elmesélni. A mesélés persze gyakran a roncsolással, a szétzilálással, a végső elbizonytalanítással volt egyenlő. A hősök pedig sebezhető félistenektől egészen az esendő nímandokig sorjáztak. A lényeg mindig a rétegek egymásra kopírozódása: hogy egyetemes és jelenkori, emelkedett és alantas, pszichologizálás és pamfletindulat, kihűlt édenek és izzó káoszok, kordában tartott és elszabadult, személyes és globalizált mind-mind egymásra rakódjon. Hogy legyen késztetés szétválasztani az egyes szinteket, de célba érni sosem adasson meg.

A mesélés két véglete a Tatjána Tolsztaja-novella alapján életre hívott lett Szonya és a Michel Houllebecq-regény szerint koncipiált belga Platform.

A Szonya (Alvis Hermanis rendezése) hiperrealista díszletében, egy bizarrságában is jelentéktelen életet őrző, tárgyakkal telezsúfolt szobabelsőben elhangzik egy novella. Végletesen pimaszul, szó szerint, dialógusokra, feszültségre, helyzetekre fittyet hányva fölmondanak egy epikus szöveget. Szonya, akiről a szöveg szól, az élet furcsa fintora, a randa nő, a meddő létezés maga – akit egy zseniális férfiszínész szépít bumfordin éteri, tenyeres-talpas angyallá – jelen van, de nem éli az elhangzó eseményeket, hanem monoton, csak funkcióval rendelkező cselekvéssorokat valósít meg. Süt, főz, varr, aludni tér, cigarettázik. S megtörténik a csoda, az unalom esztétikummá válik, a sertepertélés súlyos eseményeknek látszik, a szonyai fölöslegesség súlyos jelenlétként nyűgözi le a nézőt. S egyszerre tűnik az otthon melegsége andalító szépségnek és nyugtalanító sebnek. A költői képekben tobzódó, sűrű szöveg és az egyre titokzatosabbnak tűnő mindennapi tevékenységek mozdulatai anekdotát és hangulatot gyúrnak szentimentális kozmosszá. Nosztalgikus idill dermeszt, és eltökélt bohóctréfa andalít. A rendbe ütött rés poézise.

A Johan Simons rendezte Platform díszlete is zsúfolt, az egyedül a hulladékgazdálkodás fenntartását szolgáló ipari termékek mégis hidegséget, ridegséget árasztanak. A szereplők vad vergődését egy installációba sűrítő térben megfejthetetlenül matatnak a színészek. Érezni, hogy vannak szabályok, hogy a teljesen feleslegesnek tűnő öltözések-vetkőzések, tudatosan suta jelenetillusztrációk vagy éppen absztrakt járkálások, a szemetet ide-oda rendezgető akciók valamiért történnek, de csak annyi az üzenet: igen, ez egy nagyon részletesen átgondolt, pontosan megkomponált, hangsúlytalan téblábolás. A nyugati civilizáció senkijei oly vehemensen erősítik fel kapkodva egzotikumba burkolt életük jelentéktelen részleteit, amíg azok démoni és brutális kalandoknak nem tűnnek. Az ösztönök előtt fohászkodó polgárok, ezek a fáradt programok a kicsinység apokaliptikus revüjében lejtik rémisztően üres táncukat. A beszéd és a szex megváltó erejébe vetett hit tragikus félreértés. Megfogalmazni annyi, mint megélni, élni annyi, mint nemi aktust folytatni. A veszélyes bűnök nevetségesen idétlen romantikája hangsúlyozza még inkább a kisemberi zavart.

A hősök tekintetében a két végpont a Zsótér Sándor rendezte Heinrich von Kleist-darab, a Pentheszilea, és Miroslav Bambušek pofátlan történelmi kollázsa, A mezei út vigasza.

A Pentheszilea hőseit saját tündöklő tökéletességük akadályozza abban, hogy szembenézzenek önmagukkal. Mitológiájuk múzeummá szűkült, nemességük szoborrá merevedett, tetteik legendákká csupaszodtak. Magasztos eltökéltségek, történelmi feladatok szálazódnak szét az érzelmi kiszolgáltatottság szokatlan állapotában. A hősök körvonalai végig glóriaként fogják össze az egyre emésztőbb, egyre kuszább vágyakat. Szerelmesnek lenni maga a kiszolgáltatottság, másért epedni önfeladás. A tett maga a diadalmas én, az én pedig nem más, mint dicső tettek sora. Sebezhetetlennek lenni vagy elesni rögtön, ez a hősök sorsa, de az időbe belesüppedve nem érteni saját magunkat, az maga a gyengeség, a nagyság nélküli megsemmisülés. Ezek a megfoghatatlan lények csak figyelhetők, hallgathatók és tanulmányozhatók, de együtt érezni velük nem lehet. Kiállítási tárgyak, de paradox módon ebben a vegytiszta állapotban, a jelenlétté csupaszított létezésben, ebben az érzelemmatematikában és szenvedélygeometriában, a mozdulatlanságba hasító egyetlen mozdulat hatalmasságában, az akció helyett lejárt, szigorúan meghatározott pályában még szembetűnőbbek az emberi mivolt gyönyörű gyötrelmei. A jellem az igazság, de az igazság mindig galád labirintus. Bambušek színpadi alakjai egy istállópanoptikum antihősei, az enyészet őrjöngő, bomló mementói. Ők is emlékművek, de a tévedés, a mellékvágányon hadonászás, a kétségbevonhatóság röhejes figurái. Egy szégyenletes és máig kellőképpen nem tisztázott esemény körülményei, a brünni németek kitelepítése adja a kiindulópontot. Hisztérikus kóklerek hadakoznak a múlt mocsarát csapolva. Nincsen egyetlen végigvitt motívum: beszéd helyett sikoly, koreográfia helyett gyerekjátékok szörnyetegek felelevenítette mozgássorai, igazság helyett a mindenhová lerakódó mocsok, zavar helyett a leplezetlen undor, szociográfia helyett provokáció, emberek helyett árnyak, alkotói módszer helyett kreatív gátlástalanság. A pozitivistán elvakult kurzustörténész, az eseményt családi mitológiaként őrző, elvakult leszármazott, a kellemetlen kérdésekből is szórakoztató show-t kreáló moderátor idióta konferenciája volt az előadás első része: a szenvedés nem ügy, de köz- vagy magánürügy valamit elfedni, valamivel leszámolni. A második rész bizonyítja, hogy senki nem a konkrét embereket, a szerencsétlen szenvedőket, egy bizonyos társadalom egy bizonyos részét látja a kutatás tárgya mögött. Kényelmetlen szörnyek népesítik be a rideg teret, oktalanul imbolygó kísértetek riogatnak. Az előadás minden kaotikussága mellett átgondoltan váltogatja az okosan gunyoros, elmésen távolságtartó színészetet és az otromba fizikumra épülő, hőzöngésbe menekülő jelenlétet. A nyomozás önmaga ellen fordul, elnyeli az érintetteket, és végül nem marad más, mint a radikális nem tudás, és a felelősség dühödt vállalása. Az ősösztönök politikai színháza.

Jelenségnek és leképezésének különleges szétválasztására tett kísérletet a portói SWAP-Projekt. Fiatal táncos fekszik az üres színpadon, és szikár, célirányos mozdulatokkal rajzolja meg terét és saját magát, ütközik testébe és hasít bele a közegbe. A szólótánc érdekessége, hogy a férfinak van partnere is, és ez nem más, mint egy audio és vizuális design-softwer. Tehát az ember mellett szinte ugyanolyan személyként van jelen a tér is. Két valóság egészíti ki egymást a néző látómezejében. Az üres térben mozduló test természetes volta, és a tömör tér egy szeletét kiüresítő test meghökkentő látványa. A képen a tér rengeteg zöldes részecskéből áll össze, s az ember körvonalaival szorítja ki ezt az amúgy láthatatlan anyagot. Nem az ember él, hanem az anyag árad. Nem az ember táncol, hanem a mindenség ropja űrtangóját. Az ember a mindent kitöltő anyag egyenletességébe becsúszott hiba, mely veszélyes, de szórakoztató. Az ember a térnek felkavaró élmény: felszállnak és visszazuhannak a rezgő pontok. A SWAP világában a hús átlátszó lesz, és a megfoghatatlan üresség örvénylő tobzódássá válik. A közeg lesz az organizmus, az élő anyag pedig olyan hellyé válik, mely nincs kitöltve. A zene digitális zörejekből áll, a létezés hangrezdüléseiből, a ritkán tudatosított súrlódások, gördülések, csikordulások, vibrálások hanglenyomataiból. Kavarog minden, moccan a világegyetem, s tulajdonképpen az idő látványa az, ami összerakható az élőtér, a térlény és a hangnyomok együttes tudatosításából. A mozdulatlan idő – mint mozgásszínház. Az örökkévalóság – mint fantáziadúsan szunnyadó állat. A történelemből kiszorult minden ember teremtette, színes ábrándkép, és csak a történelem teremtette pőre létezés maradt meg ember képében.