Ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat!

Na, ne! Már megint ez a nyelvtörvény. Megint ezzel kell foglalkozni. Merthogy a Szlovák Nemzeti Párt újfent piszkálgatja a dolgot, és ha már pillanatnyilag nem is képes vaskalaposabbá formálni a szabályozást (ebben a multik uralta, átkozott globalizált világban csoda, hogy egyáltalán lehetséges a nyelvet törvényileg védeni!), legalább ennek az undorítóan langyos, utálatosan liberális jelenleginek az ellenőrzését szeretné szigorítani.

Mi, kisebbségiek – és különösen mi, szlovákiai magyarok, akik ellen ez a mocskos liberális törvény ki lett találva – nem igazán érzékeljük, mi benne a langyos, bár ebben a rohadt globalizált világban még az is csoda, hogy nem forróbb.

Azt képzelik, ezzel majd betartanak nekünk, de nagyon tévednek, mert nem fogjuk betartani. Már csak azért sem, mert a nyelvvédelmi törvények sajátja – és ez alól a szlovákiai sem kivétel –, hogy lehetetlen teljes mértékben betartani őket. Meg különben is, ha oly mértékben munkál bennünk a nemzeti halálösztön, hogy az Árpád vezérünk óta veszélyeztetett, szegény magyar nyelvünk tisztaságát szolgálni hivatott anyaországi nyelvtörvény betű szerinti betartására sem hajlunk, ki várhatná el tőlünk, hogy majd éppen ez előtt az alávaló liberális diktátum előtt hajtjuk igába konok, szittya kobakunkat?!

Hát nézzük csak meg a magyar nyelv szókincsét, abból aztán egyértelműen kiderül, hogy már a Hadak útján is vérünkben volt a nyelvi önsorsrontás. Sohasem óvtuk eléggé ősanyánk örökségét, folytonosan mindenféle jöttment kifejezésekkel szennyeztük nyelvi identitásunk hajdanában kristálytiszta kútfőjét, és most ezek azt hiszik, hogy éppen az övéket fogjuk a szennyes liberális nyelvtörvényük által megszabott szigorú keretek között, vasszigorral oltalmazni?!

A mélyszlovák hazafiak ravasz stratégák. Nyilvánvalóan úgy gondolkodnak, hogy ha már a világméretű liberális konspiráció közepette lehetetlen is jelentősebb szigorításokat kiverekedni az ezer évig tiltott és eltitkolt, az Északi-Kárpátok sötét, rideg völgyeibe száműzött szegény szlovák nyelvet hatékonyabban védendő, legalább a jelenlegi langyos verzió kőkemény betartatásával igyekeznek borsot törni a Budapest–Tel Aviv-tengely orra alá. (Már amennyiben egyáltalán rendelkezhet szaglószervvel egy tengely.)

Az agyafúrt tervezet arra a népszerű axiómára épül, hogy az efféle borstörések előbb-utóbb képesek akkora rést ütni a nyelven, hogy az ahhoz tartozó identitás is arról kódul. Persze az is könnyen meglehet, hogy az ilyen piszkálgatások fordítva sülnek el, és éppen a sértett nemzet kollektív immunrendszerét erősítik. Szerény véleményem szerint ez sem kevésbé valószínű. Hogy e két lehetséges reakció közül melyik a gyakoribb úgy általában, nem tudom. Tény és való viszont: a mi pesszimista verziónk szerint a nemzethalál mindig a közelben ólálkodik. Ott sündörög a kertek alatt, és tele van a pofája idegen hatásokkal. Mi meg, óvatlanok (kíváncsiságból? hetykeségből? – a fene se tudja), nemhogy messziről elkerülnénk, megdelejezve elébe csapunk, és szinte kedvvel marattatjuk meg magunkat. És el is veszünk nyomban. Soha nem leszünk már olyanok, mint korábban, de mindig leszünk valamilyenek. Valahogy mindig mi maradunk.

Ha tehát atyánk szellemileg mélyebb növésű fiai végiggondolnák, hogy Levédia… vagy inkább Etelköz… vagy jó, hát a Magna Hungaria… esetleg valamelyik korábbi szállásterületünkön töltött időszak óta mind a mai napig milyen szemérmetlenül fertőzzük idegen szavakkal a saját, valamikor korábban még a maga üdvös tisztaságában ragyogó nyelvünket, ha tudnák, hogy szilaj önpusztíthatnékunkban mi mindent képesek vagyunk öszszenyelvelni, bizony, belátnák, ajánlatos kesztyűsebb kézzel bánni mivelünk. A maguk érdekeire való tekintettel is jobban tennék ugyanis, ha nem abajgatnának, mert ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat – még ha a legjobb, legtörvénytisztelőbb szándékkal szólalunk is meg előttük –, bizony, mondom, élből akkora rést ütünk az államnyelven, hogy megnézhetik magukat. A legkevesebb, hogy elvész a szlovák nemzet. ĺrmagja se marad nekije.

Mi tudniillik nem csupán a saját ősi kútfőnkből merített szavakkal fertőzünk, az még hagyján volna. Eurázsia szinte minden nyelvi bacilusgócából hordozunk valamit a nyelvünkben. Sőt: ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat, még az ő saját szavaikkal is halálos sebet tudunk ütni rajtuk. Harcmodorunk e tekintetben még mindig pusztai: rugalmas, kreatív, nyitott. Színlelt menekülés, átkaroló hadmozdulatok, váratlan attakok jellemzik. Aki zárt alakzatban, fantáziátlanul szívóskodik ellenünk, aki holmi törvényekkel akar rést ütni rajtunk, kitérünk előle, megvezetjük és hátba támadjuk. Nyilainktól mentse Uruk őket!

Csak ezzel az istenverte liberalizmussal nem fogunk tudni mit kezdeni még ezer év múlva se.