„Ha Kassa nem volna, ki kellene találni!”

1968 után nemcsak nálunk, hanem az egész közép- és kelet-európai térségben sajátos irányt vett fel az irodalomfejlődés. Az államhatalom fenntartott egy olyan mesterséges irodalmi szférát, amelyben negyed-ötödrangú szerzőknek tizenöt-húsz kötetük jelenhetett meg sokezres példányszámban, azt a látszatot keltve, hogy nívós művekről van szó, illetve hogy ezek a „korszerűen gondolkodó” szerzők egy létező világról festenek realista képet. Azt várták tőlük, hogy egy nem létező valóságról írjanak hihető stílusban, és ezt ők meg is tették, miközben azt hitték, hogy amit csinálnak, annak köze van az irodalomhoz. Nos, persze, nem volt köze, ám a prózaírást egy időre sikerült teljesen a társadalom szolgálatába állítani.

Dušan Šimko mindebből szerencsére kimaradt.

Sőt, úgy tűnik, másból is kimaradt, nevezetesen a Nagy Posztmodern Járványból, amely tíz-tizenöt évig tarolt a térségben, és amelynek eredményeképp az írók már csak egy szűk körnek, illetve egymásnak írtak, magasról fütyülve az átlagolvasóra.

Mostanában örömmel tapasztalom, hogy a hagyományos történetmondás visszanyerte létjogosultságát az irodalomban. Újra hús-vér emberek tesznek-vesznek a prózákban, visszatért a cselekményesség, a közérthető nyelvezet.

De nézzük, mitől életszerűek a Kassai maraton című novelláskötet élethelyzetei.

Elsősorban a hús-vér emberek miatt, akik tudják, melyek az igazán fontos dolgok az életben. Hol szigorúbb, hol lazább korlátok között élik mindennapjaikat, de megpróbálnak nem tudomást venni erről, ha úgy tetszik, kicselezik a valóságot, ezáltal kevésbé válnak a körülmények áldozatává. Szép lassan kialakul egy, a való világgal párhuzamosan létező másik világ, amelyből kirekesztenek mindent, ami nem oda való. A borbélyműhely vendégei például a kassai korzón sétáló nőket figyelik, és megvitatják egymás között az élet dolgait. Azt, hogy nem a békebeli harmincas években járunk, hanem a legmélyebb kommunizmus éveiben, apróságokból lehet csak kikövetkeztetni, például az üzlet kirakata jelszavakkal van kidíszítve, az egyik szereplőről pedig megtudjuk, hogy a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség, a CSISZ tagja. A várost békebeli hangulat lengi be, érezni még a családias, kisvárosi jelleget, amikor Kassát még nem duzzasztották fel mesterségesen.

A történetekbe mi, olvasók gyakran „in medias res” kapcsolódunk be. Olyan ez, mintha ilyenkor télvíz idején este bekukucskálnánk egy ablakon. A szereplőkről annyit tudunk csak meg, amennyit az író jónak lát, fokozatosan bontakoznak ki a történetek, néha úgy, hogy egy bekezdés erejéig visszaugrunk a múltba, néha pedig úgy, hogy egy-egy szereplő gondolatai kalandoznak el. Ráérős tempójú részek váltják egymást gyors történésekkel, gyakran felvillan egy jelentéktelennek tűnő múltbéli emlék, vagy hirtelen a szereplő apjára, nagyapjára terelődik a figyelem.

Újabb és újabb figurák bukkannak fel, és a mindig plasztikus portrékat Šimko gyakran egy bekezdésben – sőt akár pár mondatban is – képes megrajzolni. Már éppen belefeledkezünk az ablakon való kukucskálásba, amikor odabent hirtelen eloltják a villanyt. A történetnek vége szakad. A kompozíció nyitva hagyása, a lezárás nagyon tudatos esetlegessége még reálisabbá teszi a felvázolt élethelyzeteket.

Az író egyfajta atyai, megbocsátó szeretettel tekint szereplőire, ezekre a vicces, esendő, jelentéktelennek látszó figurákra, akik úgy akarnak élni, mintha Jókai-hősök lennének, de persze nem tudnak úgy élni, nem tudják fenntartani apáik életszínvonalát, legfeljebb a budapesti Gerbaud cukrászdába tudnak néha elzarándokolni egy habos kávéra.

Šimko nem enged nekik túl nagy teret, beleolvasztja őket a szövegmasszába, hiába is szeretnének kitörni onnan. Példázat-szerű történetek rekvizitumai ők, olyan történeteké, amelyeket valamilyen néven nem nevezhető, sajátos nosztalgia leng be.

A kötet valamennyi novellája kötődik Kassához, ha csak annyiban is, hogy a turistacsoport Kassáról indul útnak a tengerhez, vagy az egyik szereplőről kiderül, hogy Kassáról származik. A város meghatározó a könyv szereplőinek életében, úgy van jelen a sorok között, mintha az író egyenesen címeres papirosra írta volna ezeket a novellákat. A Nyugat nemzedékének prózaírói teremtettek hasonló atmoszférát a Budapesten játszódó történeteikben. A való élet és az irodalom viszonya akkor még zavartalan volt.

Kosztolányi azt írja egy helyütt, hogy minden szereplőjének meg tudná mondani a valódi nevét, sőt pontos lakcímét is. Tehát annyira élethű volt minden, amit papírra vetett, annyira kötődött a valósághoz, hogy szinte mindenre volt az életből ellesett mintája. Szorgalmasan gyűjtögette ezeket az apró motívumokat, és lehet, hogy csak évek múlva használta fel őket. ĺgy dolgozhat Dušan Šimko is.

A Juan Zabala maratonja című elbeszélés hősei ilyen élettel teli, „hihető” figurák, épp ezért feleslegesnek tartottam kinyomozni, létezett-e valóban a különc természetű Lőrincz Lojzi, Kočí doktor vagy Makovicky mérnök. Hozzájuk hasonló lelkes, megszállott emberekkel ugyanis ma is lépten-nyomon találkozni Kassán. A ma már Békemaratón néven „futó” verseny mindenesetre népszerűbb, mint valaha, és örülnék, ha meghagynának engem abban a hiszemben, hogy az első kassai maratoni futást tényleg azok a már-már hrabali figurák szervezték, akiket Dušan Šimko mutatott be nekem.

Ma ezt úgy mondanánk, a város imázsát akarták javítani ezek az emberek, akik persze nem ismerték még a „marketing-stratégia” kifejezést, mégis azon igyekeztek, hogy a világ figyelmét Kassára irányítsák.

A kötet felét kitevő novella cselekménye nehezen mesélhető el, elsősorban azért, mert Šimko mindig egy látszatra esetleges szál mentén gombolyítja tovább a történetet. Egyformán fontos benne az a fél oldal, ahol egy katonaszökevényt elkapnak a nyilasok és felakasztják a lámpavasra, és az, amikor az argentin Juan Zabala befut a célba. Egy azonban bizonyos: a lelkes szervezők úgy érzik, valami fontosat vittek véghez, a modern kor hőseinek tekintik a futóverseny győzteseit, és sejtik, hogy általuk ők maguk is halhatatlanok lesznek. Lojzi bácsi már-már földöntúli képességekkel ruházza fel az argentin futót, Juan Zabalát vagy az etiópiai Abebe Bikilát, akik az ő sivár életébe is emelkedettséget hoztak.

Az író azonban néhány sorban gyorsan le is rombolja a modern kori hősök illúzióját, amikor Zabala szemszögéből láttatja a versenyt. Megtudjuk, hogy az argentin futó számára mindez unalmas, fárasztó, monoton tevékenység, szeretne minél hamarabb túl lenni rajta, és a legkevésbé sem érzi felemelőnek, hogy elsőként fut be a célba, inkább annak örül, hogy letudott egy újabb maratont.

Persze később itt is bekavar a történelem, a munkaszolgálat, megismerjük a futóbajnokot, aki kalapáccsal veri szét a lábfejét, hogy ne kelljen a frontra mennie, vagy a katonaorvost, aki szándékosan nem ismeri meg régi pácienseinek gyermekeit a munkaszolgálatra vezényelt férfiak között. A történet az oroszok bejövetelével ér véget, illetve a síró Lojzi bácsival, aki azt kérdezi a szomszédaitól: „Mondják, mi lesz a maratonnal?” Vagyis nem úgy teszi fel a kérdést, hogy mi lesz most az országgal.

A Kirándulás Dubrovnikba egy szeretkezéssel indul, majd gyorsan kiderül, hogy a nő egy kassai gyógyszerész, aki szakszervezeti kiránduláson tartózkodik a jugoszláv tengerparton, a férfi pedig egy dalmát idegenvezető, akinek igencsak megfelel a béketáboron belül kialakult üdültetési rendszer. A patikusnő számára ő jelenti az egzotikumot, a kalandot, a jó magaviseletével kiérdemelt jugoszláviai üdülés pedig némi színt hoz sivár életébe.

Egy másik novella főszereplője Štefan, az egyetemista, aki részt vesz ugyan a kötelező politikai fejtágítón, és meghallgatja Husákot, a későbbi államfőt, de gondolatban máshol kalandozik, szerelmét várja, akivel leléphetnek a vitáról. Vagy itt van a május elsejei felvonulásra készülődő tanár, aki bölcs belenyugvással öltözködik és sétál végig a még csendes Fő utcán, ahol nemsokára harsogni fognak az indulók. Közben abban reménykedik, hogy az ő iskolájuk előtt vonulnak fel a színház művészei, és eszébe jut, hogy ifjú korában mindig a szökőkúttal szemközti kis parkban várták a balerinákat.

A legjobb rejtett korrajzot azonban a Himnusz című novellában találtam, ahol a kaszinó főpincére a csehszlovák hadsereg fiatal hadnagyának parancsára zenekart igyekszik keríteni.

„Kassa, a kelet metropolisza nem volt többé az a provinciális porfészek, ahová évtizedeken át az alkalmatlan hivatalnokokat, a gyepesagyú rendőröket vagy az államigazgatás sikkasztásba keveredett hivatalnokait szokták áthelyezni. Egy rövid időre a Csehszlovák Köztársaság fővárosa lett. A háborús stratégia hallatlan tréfája volt ez, Ferdinánd császár látogatása óta nem érte a várost nagyobb meglepetés.”

„Az egész elcsigázott, szomorú városban alighanem az öreg Horváth volt az egyetlen, aki valójában nem érzékelt semmi változást. Úgy vélte, minden tisztnek, legyen az német, horthysta, szovjet vagy cseh, azonosak a kívánságai és a kedvtelései, amelyeket behatóan ismert, és semminek nem örült annyira, mint ha minél több vendégnek szinte atyai gondoskodással teljesíthette minden óhaját.”

A főpincér az alkalmazkodás képességével megáldott, jég hátán is megélő kisember archetípusa. Nem lehet rá haragudni, amiért nem lázad, mert tudja, hogy a lázadás bizonyos helyzetekben nem vezet sehová.

Kiderül, hogy nem olyan könynyű teljesíteni a szárnysegéd óhaját – zenekart szerezni a városban –, mert a csendőrség fúvósai elsőként igyekeztek menteni az irhájukat, még mielőtt garázdálkodni kezdtek volna a városban a nyilasok. A munkásotthon zenekarából hiányoznak a zenészek, elestek a fronton vagy fogságba estek. A Zsidó Kisiparosok Egyesületének zenekara a magyar hadsereg munkaszolgálatos szakaszával menetelt el, nem tudni hová. Senki nem tért közülük vissza. Egyedül a cigányok vészelték át sértetlenül a háborút.

Megtudtam, hogy ez egy megtörtént eset, a cigányzenekar tényleg többször felállította az elvtársakat, élükön Beneš elnökkel, mert többször is eljátszották az erre az alkalomra betanult csehszlovák himnuszt. Ugyanis nem tudtak oroszul, és így több alkalommal is azt hitték, a szovjet őrnagy már befejezte az ünnepi szónoklatot.

Úgy vettem észre, hogy az író folyamatosan rákérdez a környező világra, és teszi ezt anélkül, hogy a szövegben sok kérdőjelet találnánk. Šimko írásművészetében az a legnagyobb „trouvaille”, hogy miközben folyamatosan elbeszél, hosszabb-rövidebb, egymással végső soron összefüggő történeteket mond el, mindvégig megőrzi az elbeszélésnek mint folyamatnak, és az elbeszéltnek mint cselekménynek, tárgyi világnak a bizonytalanságát.

A történetek töredékesen jelennek meg, és ezért az olvasás végeztével ugyanúgy nem lehet rekonstruálni a fabulát, mint az avantgárd művek tartalmát. Csak a nyugtalanító hiányérzet bizsereg bennünk valami után, ami menthetetlenül elmúlt.

(Dušan Šimko: Kassai maraton, Kalligram, 2004. F. Kováts Piroska fordítása)