Gyorsfényképek egy költészet tájairól

Ez az írás szándékai szerint kettős funkciójú: egyrészt recenzió Tőzsér Árpád legutóbbi verseskötetéről, másrészt ünnepelni szeretné — már amennyire ezt szerény keretei lehetővé teszik — az immáron Kossuth-díjas írót. Személy szerint én már évek óta drukkoltam neki, hogy végre megkapja ezt az írói munkásságához méltó elismerést.

A Finnegan halála című verseskötet első felében szerepversekkel találkozik az olvasó: Zuboly, Petőfi, Sebastianus, Nezval (és még sorolhatnám) alakjainak hangján vall a költő áttételesen aktuális létállapotairól. De a kötetben megtalálható e verseszmény ellenpontja is: a vallomásos, szubjektív líra. Ilyen alkotások többek között a Kettős ballada… és a Finnegan halála. És mintegy a két egymással ellentétes törekvés szintéziseként megjelenik e kötet lapjain is az ad absurdumig vitt lírai alteregó: Mittel úr; aki már-már annyi alakot-szerepet foglal magába, hogy ezáltal teljesen megfoghatatlanná válik — mely megfoghatatlanság voltaképpen nem más, mint maga e világba vetett lét metaforája.

A kötet címadó és egyben legfontosabb verse a Finnegan halála. Érdemes ezt a művet egy kicsit közelebbről is megvizsgálni, mivel a szöveg, úgy vélem, Tőzsér lírai törekvéseinek összefoglalásaként is olvasható. A Finnegan…-nak létezik egy az életművön belül korábban keletkezett ikerverse, a Tépések. Mindkét alkotás kiindulópontja ugyanaz: egy igen közeli családtagjait, kutyájukat, valamint épülő házukat ábrázoló fénykép. A lírai én szeme megpróbál merev és élettelen lenni, mechanikus, mint a fényképezőgép szeme: „Pedig / most én is szenvtelen akarok lenni. / legalább álmomban legyek // camera obscura: agyammal / fogok nézni” (Tépések) Ez az üvegesen merev, halotti szem tükröződik a képen szereplőkön is: hiszen a képen szereplő alakok is halottakká válnak, szó szerint, életrajzilag halottakká; így a kép metafizikus témájává a halál válik. A lírai én saját hibájának érzi halálukat, és úgy gondolja, hogy a képen szereplők pusztulása ezzel a képpel kezdődött: „Ezzel a furcsa képpel kezdődik a haláluk” (Finnegan halála).

Tőzsér Árpád tudatosan több kép kontextusába helyezi e fényképet: Greco Toledójához hasonlítja, Bergman Csendjéhez, valamint a Mária-pie`tákhoz, és a Szondi-teszt fényképei is a vers asszociációs mezejébe kerülnek csakúgy, mint az álomképek. Mert ne feledjük, hogy a Finnegan halála alcíme szerint álom. De ebből az álomból nincs ébredés, mint a joyce-i kisregényben (a Finnegan ébredésében): „s szomorú / történetemnek nem Wake a vége.” Tőzsér Árpád a könyve fülszövegében ugyanezt a gondolatot, verseskötetének alapvető problematikáját így fogalmazza meg: „A Finnegan ébredése című Joyce-regényben …az egyszer egy létráról lezuhant és szörnyethalt kőműves, Tim Finnegan, a mű főhőseként támad föl, s kicsit az egész könyvnek az »örök visszatérés mítosza« a témája. Az én verseim Finneganje is meghal, de már semmilyen alakban nem támad föl.” Ahogy a fényképet más képek kontextusába helyezi, úgy a vers szövegét is más irodalmi művek kapcsolatrendszerébe írja bele: „E vers szövegében James Joyce-, Fernando Pessoa-, Gottfried Benn-, Petri György-, William Shakespeare-, Théophile Gautier-, Stéphane Mallarmé- és Paul Valéry-művekből vett kifejezések, sorok is szerepelnek” — olvashatjuk a Finnegan halála lábjegyzetében. Tőzsér költészetének jellemzője ez a mai költészet palettáján ritka, és leginkább Eliot és Pound munkásságához hasonlító összegzés, szintetizálás, mely indíttatásra jó példa a felsorolt képzőművészeti és irodalmi utalások használata.

Az elemzett Tőzsér-verseknek létezik egy expliciten pszichologizáló rétege is, amely réteg Szondi Lipót híres sorsanalíziséből és családi tudattalanjából táplálkozik — e fogalmak központi jelentőségűek Tőzsér egész költészetében. Idézzünk például a Quo vadis Domine? című versből, mely alcíme szerint Tanulmány a Tépésekhez: „...Ó nem nem a tovább élő paraszt / mivoltom lelepleződésétől féltem At / tól féltem hogy a múltam az időe / lőtti halálok gyilkosságok és öngyil / kosságok lepleződnek le bennem” — a lírai én tehát a Szondi-féle genotropizmustól félt, attól, hogy ezeket a tetteket ő is elkerülhetetlenül a génjeiben, a sorsában hordja.

Tőzsér több alkotása foglalkozik azzal az idővel, amikor még nem vált el a jelölő a jelölttől. Amikor még minden saját magát jelentette. A mítosznak ezzel az időszakával, amely a privát-szubjektív emberi időszámítás szerint a gyerekkorra esik, ezzel a prehistorikus időszakkal foglalkozik az Egy felkoncolt születésnap nézőterén című nagy, összefoglaló emlékezésverse: „a fa még ott nyújtózkodott a fában, / a nyerítés ott csilingelt a kiscsikók nyakán […] ki-kiültünk a szív küszöbére […] S ilyenkor — mintha a csöndet akarta volna ellenpontozni — / a közeli Gortva-patak nádasaiban / fel-felsivított valami víziszárnyas. / S anyám hangján mindjárt meg is nevezte magát, így: / Halljátok? A vízicibe.” A természet és az ember megbonthatatlan egységét fejezik ki ezek a sorok, mikor még szinte az ember is a természet metaforák, áttételek nélküli nyelvén beszélt. Erről az „ősi nyelvről” tudósít az Örvénylő időkben című (egy későbbi kiadásban Történet egy kripta lakóiról és a mítoszról címmel), Duba Gyulának ajánlott vers is: „S te még ezen az ősi nyelven szólsz könyvedben […] mítoszt teremtettél történelmünkből. Olyan skanzent, / melyben a tárgyak nem a fogalmak szögén, / hanem — mintegy saját magukra akasztva függnek”. Az idézetben szereplő „skanzen” szó érdekes párhuzamban van a Finnegan halála című verssel, melynek nyelvi terét „múzejumként” jelöli ki a költő. Múzeum, skanzen: mindkettő olyan hely, ahol a múlt konzerválódik. A mítosz fontossága e versben tovább hangsúlyozódik olyan közegként, amelyben a megértés adekvát, nem akadályozza semmi: Tőzsér Árpád egész költészetét minta ehhez a nagy „közös eposzhoz”, közös nyelvhez való visszatérés motiválná.

A Duba Gyulának ajánlott vers tematikus szintje azt a helyzetet jeleníti meg, amikor egy városi lakótelepen olaj jön víz helyett a csapból. Költőnk a városban akkor ismer rá a falura, ha valamilyen technikai zavar lép fel, ha a civilizáció eszközei csődöt mondanak: az Örvénylő időkben című versben egy vízszünet, a hermetizmussal kísérletező Érintések egyik darabjában pedig áramszünetkor: „az előbb kialudtak az utcai lámpák. Kinéztem s nem ismer- / tem rá a bajkál útra […] milyen otthonias így ez a táj. Azazhogy fények nélkül táj lett ne-/ gyedünkből. Olyan közönséges határrész mint otthon a kis- / rét vagy a halyagos. S hogy így sokkal ismerősebb sokkal / több emlékem van róla.” (Időnkét kihuny a város s kigyullad bennünk a falu) A dolgoktól (és így egymástól) való elválasztottságunk érzését az Érintések-kötet tárgyias-hermetikus kísérlete fejezte ki a legpontosabban. Tőzsér Árpád költészetében más nyelv rendelődik a faluhoz és más a városhoz: a faluhoz elégikus hangoltságú, könnyen dekódolható, a városhoz eltávolítottabb, zártabb, nehezebben megfejthető hermetikus beszédmód rendelődik.

Tovább víve ezt a gondolatot — a falu nem jelképes, nem metaforikus, míg a város már önmagában is metafora: a lét metaforája, a lété, melyben idegennek érzi magát a lírai én. Tőzsér egyik, Duba Gyula műveiről szóló tanulmányában Duba városképéről úgy ír, mintha csak a saját versei városképéről írna: „A férfi a várost a világ, a lét szimbólumának tekinti, idegensége benne tehát mintegy létidegenség. A várossal (a léttel) szemben áll a Férfi »képzeletvilága«, »az a különös világ«, »melyben néha a férfi élt, és amelyben önmagát érezte — hitte — magát«. Idegensége a városban (a létben) tehát nem idegen származásával, paraszti múltjával magyarázható meghatározóan, hanem azzal, hogy nem ebben a létben, hanem egy »különös világban«, képzelete, tudata világában, s a két »idegen világ« között a »kapcsolat lehetetlen.«” Láthatjuk, hogy Tőzsérnél is ugyanezt a metaforikus funkciót tölti be a város, a létezését tehát, melyben verseinek alakjai idegenül mozognak.

Remélem, hogy az olvasók számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a Finnegan halála című verseskötet összefoglalását adja egy immáron Kossuth-díjjal is elismert költészetnek, és hogy leginkább úgy ünnepelhetjük Tőzsér Árpádot, ha ki-ki elolvassa e könyvét, újraolvasva az egész életművet.

Acsai Roland