Gyógyír lehet a jó humor a nehéz pillanatokban

„Nem okozna gondot magyar hölgyet feleségül venni. Csakhogy egyáltalán nem vagyok képes megnősülni.” (Somogyi Tibor felvételeA csengőjére csak F. M. van kiírva. Rejtőzködik?

Nincs kedvem kiírni az egész nevemet, mert volt idő, amikor a Mikloško név nem kis ellenszenvet váltott ki.

Miért nem F. C. M. ?

A Cirillt csak azért kaptam, hogy édesapám kiengesztelje anyámat. Ő Cirillnek szánt, de megbetegedett, úgyhogy apám vitt a templomba. Útközben azzal a pappal, aki megkeresztelt, megegyezett, hogy Xavéri Ferenc leszek. De hogy édesanyám kedvére tegyen, a keresztlevelembe a Cirill és a Ferenc is bekerült. Ha legénykedni akarnék, F. X. lenne az aláírásom. A cirilles történetet csak azért húztam elő a közelmúltban, mert már nem nagyon volt miről beszélnem, valamivel fel akartam kelteni a figyelmet...

Annyira unatkozott vagy kiégett, hogy ilyesmire fanyalodott?

Tizennégy éve politizálok, ennyi idő óta kell érdekeseket mondanom! A vénülő színésznőknek is gondot okoz mulattatni a közönséget. A vésztartalékhoz kellett nyúlnom.

Azt hinné az ember, az ön humora kifogyhatatlan.

Vicceltem, önirónia volt. Tényleg szellemes ember vagyok. Ezt a családomnak köszönhetem: nagyon boldog gyerekkorom volt. Anyám vidám és okos teremtés volt, apám pedig szerette a sportot, belőlünk is sportolókat akart nevelni. Ezért eredetileg híres futballista akartam lenni, aki a reménytelen helyzetben, az utolsó pillanatban berúgja a győztes gólt, és a nézők tűzbe jönnek. Gyermekálmok...

A parlamentben is ízes megjegyzéseivel gyakran célba talál...

Kétségkívül néhányszor lázba hoztam a képviselőket, de nem biztos, hogy mindig örültek neki.

Mit szól ahhoz, hogy Viliam Veteška, a parlament HZDS-es alelnöke a múlt héten magyarul is kellemes ünnepeket kívánt a Házban?

Ez jelentős fejlődés, akárcsak az, hogy az MKP már másodszor van a kormányban. Természetes, hogy a magyarok az ország dolgaiért felelősséget vállalnak, állandóan jelen vannak a szlovákiai közéletben. Eljön olyan idő is, amikor Szlovákia köztársasági elnöke magyar nemzetiségű lesz.

De csak ön után?

Az bizony jó lenne, előkészíteném a terepet.

És ha magyar lenne Szlovákia first ladyje?

Nem okozna gondot magyar hölgyet feleségül venni. Csakhogy egyáltalán nem vagyok képes megnősülni. Az ötvenes években Nyitra környékén éltem, és akkoriban a környezetemben sokan csak magyarul beszéltek. Ezt nem azért mondom, mert az Új Szónak nyilatkozom. Nyitra annak idején kozmopolita város volt. Két bátyám és a nővérem zongorázni tanult, de mindannyian csődöt mondtak, ahogyan én is a hegedűvel. Mivel a szüleim tanítók voltak, nem adták fel, beírattak trombitára, de az sem ment. Anyám nem nyugodott bele, hogy csak a sporthoz értsünk, és mivel ő és a nagyszüleim kitűnően bírták a magyart, a nővéremmel együtt három évig magyarórára járatott. Sajnos, később elfelejtettem magyarul. Most viszont vénségemre lassan eszembe jut ez-az.

Ha még tudott volna magyarul, akkor Budapesten, amikor átvette az Esterházy-emlékérmet, magyarul beszélt volna?

Nem, mert valamivel ellensúlyoznom kellett, hogy szlovák létemre odamentem. Úgyhogy mindenképpen szlovákul szólaltam volna meg.

Nem bánta meg, hogy átvette az érmet? A szlovákoknak nem nagyon tetszett.

Időről időre a szememre vetik, de nem bánom. Életem egyik fontos története az Esterházy-história. A múlt rendszer vége felé összeállítottam egy könyvet a kommunizmus alatti üldözésről, és rábukkantam egy idős papra, akit 1950-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A lipótvári börtönben betegeskedett, és egy szobában feküdt az akkor már súlyos tüdőbajban szenvedő Esterházy gróffal, aki elmesélte neki az életét. Amikor házelnök voltam, és Esterházy Alice Szlovákiába látogatott, részt vettem a pozsonyi Szent Márton-dómban tartott misén és emlékünnepélyen, hogy tanúságot tegyek Esterházy János utolsó éveiről. Elmondtam, hogy a gróf szentként halt meg. Lányának pedig átadtam, amit az édesapjáról írtam. Csodálom és tisztelem őt, gyönyörű asszonynak tartom, akinek ugyancsak érdekes az életútja. Apját alig 12 évesen látta utoljára, és én azon kevesek közé tartozom, akik mesélni tudtak neki róla. A lipótvári archívumban találtam egy levelet, melyet Eszterházy írt neki 14. születésnapjára. A szöveget több helyen pirossal aláhúzták, soha nem postázták. Egy pillanatig sem haboztam, odaadjam-e neki, ahogyan azon sem gondolkodtam, elmenjek-e Budapestre. Bármennyire politikailag ellentmondásos személyiség is Esterházy, életútja és embersége megragadott.

Olykor önről is mondják, hogy ellentmondásos személy. Állítja, hogy semmi baja a magyarokkal, másrészt emlékszünk még a választások előtti kijelentéseire...

Elismerem, volt két ellentmondásos megnyilvánulásom, vállalom érte a felelősséget. Az egyik a státustörvénnyel kapcsolatos. Szlovákiai politikusként nem fogadhattam el egy másik ország területén érvényesítendő jogszabályt...

... csakhogy az nem érvényesült...

... mert a politikusok éberek voltak, és idejében felemelték a hangjukat. De kérem, hagyjuk ezt, szerencsére már lezárult. Akkor is lényegében az volt a gond, hogy Budapest előzetes tárgyalások nélkül fogadta el a törvényt. Máshogyan alakulhattak volna a dolgok, ha még a norma megszavazása előtt Pozsonyt partnerként kezelik. De tudjuk, hogy Magyarországon is akkor más volt a hangulat. A státustörvénnyel kapcsolatban egyebek mellett azt is mondtam, hogy elfogadásával lélekben megújul Nagy-Magyarország. Budapest olyan, mint egy mágnes, lenyűgöző város, egyszerűen vonzza a magyarokat.

Bugár Béla többször hangsúlyozta, az MKP nem szorgalmaz területi autonómiát. Viszont miért baj az, ha szellemileg Budapesthez kötődik valaki?

Ez rendjén van, senki nem róhatja fel a magyaroknak, hogy szívük oda húz. Azon sem csodálkozom, ha valaki azt mondja, jobban érzi magát Pesten, mint Pozsonyban, hiszen ott magyarul beszélnek, és az anyanyelv erős kötelék. Csakhogy a státustörvény nemcsak szellemi, hanem pénzbeli köteléket is ki akart alakítani...

Ha így közelítjük meg a kérdést, akkor azt is el kell mondani, hogy az anyagi segítség célja éppen az volt, hogy a magyarok szülőföldjükön maradjanak, hogy ott anyanyelvükön tanulhassanak. Ha én egy nem túl gazdag állam lennék, örülnék, ha kívülről pluszsegítséget kapnék, hogy állampolgáraim műveltek legyenek. Miért irigyelném tőlük ezt az ajándékot?

Értem és lényegében egyetértek. Viszont a nemes cél elérése érdekében nem jó módszert alkalmaztak, kezdettől egyeztetni és tárgyalni kellett volna. Most megvallom másik ellentmondásos megnyilvánulásomat is. Ezt még nyilvánosan nem ismertem be. A megyefőnök-választáskor azt mondtam magyar koalíciós partnereimnek és Nyitra megyei barátaimnak, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom nyíltan nem támogathat magyar jelöltet, mert Nyitra még nem érett rá. Bár az ötvenes években magyar város volt, azóta óriási változáson ment keresztül, polgármestere a Szlovák Nemzeti Párt embere volt. Nyitra egyfajta jelképpé vált a szlovákok szemében, úgyhogy egyelőre elképzelhetetlen egy magyar nyitrai megyefőnök.

Egyszer meg kell törni a jeget.

Igen, ezért mondtam, hogy egyszer magyar nemzetiségű lesz az államfő vagy a házelnök. De a szlovák–magyar kapcsolatokat pihentetni kell, időre van szükség, hogy a sebek begyógyuljanak. Ránk nehezednek a régi sérelmek, gyanakszunk egymásra, meg kell tanulnunk ezt leküzdeni. Inkább türelmes, mint gesztuspolitikus vagyok. Elhiszem, hogy a KDH megyefőnökkel kapcsolatos álláspontja sértette és megbántotta a magyarokat, de abban a pillanatban úgy láttam, Szlovákia erre még nem készült fel, és gesztusok helyett inkább türelmesen kell közösen előre araszolnunk.

A gesztusoknak is van értelmük. Támogatná például a húszszázalékos kisebbségi nyelvhasználati küszöb csökkentését?

Igen, de a tíz százalék pszichológiai szempontból nem jó szám. Szlovákiában tíz százalék körül van a magyarok számaránya, és a tízszázalékos nyelvküszöb olyan érzetet kelthetne, mintha egész országban be akarnánk vezetni a kétnyelvűséget.

Vagyis ha tizenkettőt vagy nyolcat javasolnának, már rendben lenne?

Igen. Szerintem öt év múlva már a tízzel sem lesz gond. Az MKP képviselői az elmúlt tizennégy évben konstruktív, megbízható partnereink voltak, ám néhány magyar politikusnak volt egy-két szerencsétlen kijelentése. Antall József halálának tizedik évfordulója alkalmából írtam egy méltató beszédet, mert tisztelem őt, de ugyanez a politikus azt mondta, hogy lélekben tizenötmillió magyar elnökének érzi magát. Ami valahol mégiscsak rendben van, de vegyük figyelembe Szlovákia sajátos helyzetét. Romániában ugyan jóval több magyar él, de az ország is nagyobb. Jugoszláviában kicsit kevesebben vannak, a kárpátaljaiakról inkább nem beszélek. Szerintem Szlovákia a leggyengébb láncszem. Pozsony kétszer olyan érzékenyen reagál Budapest kijelentéseire, mint mások. Nemrég megjelent Magyarországon egy könyv Szlovákiáról, mely Felvidéket említ, és egyes szavak olykor rossz érzetet keltenek.

Nem csak azért, mert a szlovákság sokáig elutasította a közös szlovák–magyar történelmet, és a szlovák iskolákban nem foglalkoznak a közös múlttal? Amit az ember nem ismer, automatikusan ódzkodik tőle és gyanakszik.

Ezeréves közös történelem köt össze minket, ez mindenben megnyilvánul. Göncz Árpád elnök úr mindenhol terjesztette, hogy a magyarok és a szlovákok természete nagyon hasonló. Közös történelmünk 1918-ban szakadt meg, abban a pillanatban, amikor Szlovákia rendkívül rossz helyzetben volt, már-már teljesen felszívódott. Akkor közbeléptek a csehek, és átestünk a ló másik oldalára. A szlovákok nem ellenezték a csehszlovák magyarellenes politikát, mert még elevenen élt emlékezetükben a 19. század vége. 1918-tól olyan történelmet írtunk, mely szinte teljesen kizárta a szlovák–magyar együttélést. Pavol Hrušovský házelnök újévi beszédében először mutatott rá a két nemzetet összekötő, közös múltra, és ezt céltudatosan vállalnunk kell. Szlovákia legrégibb emléknapja Ľudovít Štúr születésének a napja, mintha történelmünk csak Ľudovít Štúrral kezdődött volna. Szükségünk van egy Szent István-emléknapra, meg kell emlékeznünk a nagyszombati egyetemről, a pozsonyi királykoronázásokról is.

Ön úgy fogalmazott, uniós csatlakozásunk után olyan helyzet áll elő, amilyen Szent István király megkoronázása után volt tapasztalható. Mire gondolt?

Megszűnnek a határok. Ez óriási próba lesz számunkra, hiszen Budapest mágnesként vonzza a magyarokat, és ha Pozsony nem alakítja ki saját arculatát, hangulatát és lelkét, akkor pórul járunk. Sok múlik a mi magyarjainkon is és azon, ők hogyan képzelik a jövőjüket Szlovákiában. Egyszer egy szlovákiai magyar hölgy bevallotta nekem, hogy nem tudja, hova tartozik. Szlovákiában nem érzi otthon magát, Budapesten sem leli a helyét, mintha ott sem fogadnák be, mert nyelvileg és szokásaikkal eltávolodott az anyanemzettől. Ez lehet egyedi eset, mégis tanulságos. Ideális az lenne, ha a mi magyarjaink valóban itt éreznék otthon magukat. Továbbra is szorosan kötődnének Budapesthez, mégis sajátos, csak rájuk jellemző kultúrát alakítanának ki, miközben teljes felelősséget vállalnának Szlovákia sorsáért. Természetesen a szlovákoknak sem szabadna nehezményezniük a mi magyarjaink budapesti kötődéseit.

Én magyarjaim, mi magyarjaink – ezt a kifejezést nem először használja. Egyszer ezt megtoldotta azzal is, hogy szívesen teljesítené a magyarok kívánságait, hogy jól érezzék magukat Szlovákiában, csak azt nem tudja, mit akarnak. Bárhogy faggatja is őket, mintha nem tudnák megfogalmazni, hogyan képzelik a jövőt. Mi lenne, ha mégis feleségül venne egy magyar lányt? Ha elnök lesz, az országnak lesz első asszonya. Mivel magyar lesz, megkezdi a terep előkészítését egy magyar elnök számára. Ráadásul a magyar asszonytól biztosan megtanulná, mi kell a magyaroknak.

Érdekes felvetés, mellyel komolyan foglalkoznom kellene. Kár, hogy nincs időm a nőkre. Barátnőim között egyébként voltak magyar hölgyek, és nagyon szép teremtések, úgyhogy tényleg nem okozna gondot. De én már nem fogok megnő-sülni. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy a szlovákoknak szükségük van a magyarokra. Óriási erőt ad, ha olyan valakivel kell együtt élni, akinek más a világlátása, máshogyan gondolkodik és érez. A többségi nemzet fejlettsége azzal mérhető, hogyan viszonyul a vele együtt élő kisebbségekhez. Amikor azt mondtam, nem tudom, mit szeretnének a mi magyarjaink, átéreztem problémájukat. Ugyanezt érezték a szlovákok, amikor nem voltak képesek megfogalmazni, mit is akarnak a csehektől, hogy el akarunk-e szakadni, nem jobb-e együtt, hogyan akarunk élni.

Államfőként kifogyhatatlan erőforrás lesz?

Mi másért indulnék a választáson?

Mert egy olasz jós megmondta.

Csakhogy ő katasztrófáról is beszélt. Egész filozófiám abból áll, hogy megfontoltan haladok előre. Egyesek ezt lustaságnak tartják...

Ezért jár későn, legalább egyórás késéssel a parlamenti ülésekre?

Igen, fel a dombra, le a völgybe. Imádom a Magas-Tátrát, mert ott csak lépésben lehet haladni, másképpen nem lehet bírni szusszal. A kommunizmus alatt is türelmesen, lassacskán dolgoztam. Megalkuvás nélkül akarom elérni a célomat.

Vagyis a focipályáról türelmesen az elnöki székbe álmodta magát.

ĺgy is lehet mondani, és remélem, az utolsó pillanatban berúgom a győztes gólt.

Milyen egy agglegény karácsonya?

Magányos, de ezt szeretem. Nyitrán leszek egy olyan házacskában, melynek udvarán még télen is kukorékol a kakas, és mindent csend övez. Imádom. Esetleg írni fogok.

Számítógépen?

ĺrógépen. Van egy kedves, régi, német írógépem, mely fizikai kihívás számomra. Ezt is imádom.

Hrušovský azt mondta, elküldi számítógépes tanfolyamra, mert egy államfő nem lehet technikai antitalentum.

Meg is bántott vele, mert elfelejtette, hogy korábban a Műszaki Kibernetikai Intézetben dolgoztam: ott volt az első szlovákiai számítógép, azzal végeztem különböző matematikai számításokat. Ugyanígy a szememre szokták vetni, hogy nincs autóm és telefonom. Kérem alássan, az egyik mobilcég első telefonhívását én végeztem el! Megelégszem azzal, hogy a dolgokat bevezessem a gyakorlatba, megmutassam az embereknek, hogyan kell használni, akik meg örömüket lelik benne, csak játszadozzanak velük.

És Bushsal hogyan fog telefonálni? A politikusok szeretnek dicsekedni, ha az USA elnöke felhívja őket.

Az elnöki palotában csak van telefon! Egyébként ilyesmivel nem dicsekednék. Olyan természetes dolognak tartanám, hogy nem tennék róla említést. Az első szabadon választott házelnökként az összes világóriással találkozhattam: úgy rajzottak ide megnézni Szlovákiát, mintha az lett volna a világ legújabb csodája, és bátorítottak minket. Csodálatos volt, de ha ma felhívna George Bush, akkor mi van abban? Az élet megy tovább, arról nem is beszélve, hogy Bush a beszélgetés után tíz perccel talán már nem is tudná, kinek telefonált. És ilyesmivel dicsekedjek? Szeretem a tréfát.

Gondoltam.

Csak azért mondom, mert egy egyetemen a diákok megkérdezték, hogy nem viccből indulok-e az elnökválasztáson. Kicsit vigyáznom kell, hogy igaz és tréfás aranyköpéseimet ne keverjék össze a puszta viccel. De legtöbbször komolyan gondolok mindent, és az érzékeny fülűek kiérzik a tréfás szavaim mögött rejlő komoly gondolatokat is. Egyébként sohasem szeretnék megváltozni, szeretek vicces lenni. A jó humor a nehéz pillanatokban gyógyír lehet, és oldja a feszültséget – például azt, amelyik jelenleg a politikai színtéren is tapasztalható. A mostani kormánykoalíció az eddigi legrosszabb, és a legtragikusabb, hogy a baloldali-populista tömörülésekkel szemben még ez az egyetlen elfogadható alternatíva. Ráadásul jövőre az életszínvonal is romlani fog. Bár a gazdasági mutatók mást jósolnak, szerintem az emberek rosszabbul fognak élni, és teljesen elfordulnak az állandóan civakodó kormánytól. Semmi jót nem remélek a 2004-es esztendőtől. Egyetlen pozitívuma talán az lenne, hogy mégis megválasztanának elnöknek, hiszen a jóslat szerint ugyebár katasztrofális dolgok következnek be...

Ön szokott még álmodni, karácsonykor vagy szilveszterkor valamit kívánni?

Van egy szokásom: szilveszterkor is legszívesebben egyedül vagyok. Az éjféli néma csendben kitárom az ablakot, beleszagolok a levegőbe, állok a téli hidegben, és érzem, mi lesz az új esztendőben. Én nem kívánok, hanem megérzem a jövőt. Meg kell várnom a szilveszteri éjszakát ahhoz, hogy tudjam, merre vezet az utam. Ez az én titkom.