Grendel Lajos A tények mágiája című Mészöly-kötetéről

# Somogyi Tibor felvételeGrendel Lajos ezúttal nem regénnyel vagy novelláskötettel lepte meg olvasóit; A tények mágiája címmel Mészöly Miklós időskori prózájáról értekezik alig százoldalas, nagyon tetszetős kis tanulmánykötetében, mely úgy tudományos munka, hogy az irodalomtörténet-írás szokott eszköztára helyett inkább az esszé és a szoros olvasásból adódó szövegértelmezés keresetlen, ugyanakkor a Mészöly-kutatás eredményeit mindvégig szem előtt tartó közvetlen stílusban közelít tárgyához.

A kérdés kézenfekvő: mi késztet egy regényírót arra, hogy a nagy előd és kortárs munkásságát tudományos értekezésben vizsgálja?

Hogy miért írtam meg ezt a könyvet? Nem akartam Mészöly ötvenes, hatvanas, hetvenes évekbeli prózájáról értekezni, ennek nagyon kimerítő, jó és színvonalas irodalma van, sőt Thomka Beáta kiváló Mészöly-monográfiáját például nehéz volna bárkinek is fölülírnia, ennél jobb, átfogóbb elemzést készítenie. Lehet, hogy nem illendő, de bevallom, ez a kései, tehát a nyolcvanas évekbeli Mészöly-próza számomra ürügy volt ahhoz, hogy próbáljam körüljárni a posztmodern és a realizmus viszonyának számomra érdekes kérdéseit. Azt, hogy – véleményem szerint – a magyar irodalom a kilencvenes évek közepéig olyan messzire ment el a posztmodern irányzatban, hogy a regény és részben a kispróza műfaja is kommunikálhatatlanná vált egy szélesebb de művelt olvasói réteg számára. Tehát a próza fejlődéstörténete eljutott odáig, hogy ez a szépirodalom csak egy nagyon szűk kört tud megszólítani, s főként a regényre értve: kiveszik belőle az a spontaneitás, ami nélkül nincs értelme regényt írni. Van-e értelme annak, hogy az írók egymásnak írjanak. Na most Mészöly volt az, aki a hagyományos magyar prózának, tehát ennek a mesélős, anekdotikus, mindenesetre történetközpontú prózának a lebontásában a legmesszebbre ment el. Ennek a korszakának az 1975-ben megjelent Film című regénye volt a végállomása. Utána következett be írásművészetében a fordulat: visszahozni a referencialitást, tehát a valóságra vonatkoztatottságot, de nem úgy, ahogy azt a klasszikus realizmus csinálta, hanem a posztmodern kísérleteknek a tanulságait is beépítve ebbe az új realizmusba. Könyvem tehát erről szól: hogy ez mennyiben sikerült, és mennyiben nem. Ez a kis könyvecske tehát tulajdonképpen arról szólna, hogy Mészöly a nyolcvanas években egy ilyenféle realizmust alapozott meg éppen abban az időszakban, amikor a tanítványai a posztmodernnek a felvirágzását hozták a magyar irodalomban. Hiszen Esterházytól Hajnóczy Péterig, Krasznahorkai Lászlóig mindenki Mészölyre, az ő prózai formabontására hivatkozott, és amikor ezeknek az íróknak a pályája igazán izgalmassá vált és kiteljesedett, akkor „mesterük”, Mészöly ezzel szemben mást, mondhatni homlokegyenest ellenkező prózát írt. Az én dilemmám: meddig mehet el az író a kísérletezésben. Addig, hogy ne váljon modorossá, csinálttá, spekulatívvá. Tehát hogyan lehet visszatérni egy hagyományosabb írói beszédmódhoz, hogyan lehet a posztmodern által elvesztett spontaneitást hitelesen visszaszerezni úgy, hogy ne a korábbi realizmusnak a puszta másolása legyen. Egyszerűen és közvetlenül megszólalni úgy, hogy azt nagyon sokan értsék és a széles olvasótábornak szóljon. Az elmúlt néhány évben aztán a magyar irodalomban korábban egyeduralkodó posztmodern hullám lefutott, a nyolcvanas években kiizzadt, akkor indokolt és jogos új kánonnak az ideje lejárt a magyar irodalomban is. Ezt egyebek közt Márton László, Garaczi László vagy Závada Pál regényei bizonyítják. A mai magyar próza-, főként pedig a regényirodalom igyekszik tehát valamiféle hagyományhoz visszatérni. S e tekintetben számomra Mészöly a legizgalmasabb író, mivel ő ennek a tradíciónak a felújítását akkor kezdeményezte, amikor ennek a ma már látható írói igyekezetnek még halvány jelei sem voltak. Nos, erről szól ez a kis könyv.