Görbe – vagy csak rosszul nézem?

Vannak persze fontos és semmivel nem helyettesíthető, megtermékenyítő kísérletek vizuális jelekkel, tárgyakkal helyettesíteni a színészt, próbálkoznak alkotók a zenét, a koncertet változtatni történetté, vizualitássá, érzelmi feszültségek hordozójává, vannak előadások, ahol bár van színész, de animátorként működik s nem jellemábrázolás a feladata, mozgatva eleveníti meg a szereplőt, s nem bújik a bőrébe. Mégis a világ vége után egy kanyarral, az Isten háta mögött néhány lépéssel, egy üres térben is elég, ha egyvalaki mások látóterébe merészkedik, és mesélni kezd: máris színház sarjad technika, díszlet, zene, bármi segítség nélkül. Elegendő az emberi jelenlét, az arc végtelenül lenyűgöző kifejezőereje, a hang csodálatos szépsége és a testben rejlő hihetetlenül sok lehetőség. A mesélés persze nem csupán szavakkal történhet, hanem a test, a mozdulat, a tánc nyelvén is.

Áll egy ember a térben. Színész. Feladata van. Belső kényszere. Testével mesél. Jelenlétével mondja el, milyen is bizonyos helyzetekben, bizonyos problémákkal szembesülve, bizonyos érzelmi viharokkal sodortatva embernek lenni. Egyszerre fennkölt és esendő. Egyszerre ő maga és másvalaki. Egyszerre őszinte és kimódolt. Egyszerre személyes és általános. A színész ösztöneivel tudatosan közvetít. A néző vágyait vagy tapasztalatait tükrözi, hitele hasonlóságában van, hogy fölismerhetően emberi magatartásformákat idéz meg.

De mi van akkor, ha az, aki a színpadon áll: más? Nem apró részletekben, ezernyi személyes titokban, hanem külsőleg, képességekben – és leplezhetetlenül, bizonyíthatón. Ha nem érvényes, hogy apró részletekben hitelesen egyéni és konkrét, általánosan pedig tanulságosan emberi, archetipikus magatartásokat hoz megélhető közelségbe. Az elmével és testtel teremtés bonyolultságukban is lenyűgöző, néha csak megsejthető, de sokszor igenis átlátható összefüggéseket képes felszabadítani. A másság, a periféria, a nem tipikus, a sajátosan elkülönböző megjelenítése-ábrázolása, megélhetővé tevése a legizgalmasabb kihívásává válik a színészi alkotásnak. Az agyműködés rendhagyó volta, a test váratlan lázadásai, a „normalitásnak” ellentmondó létezés mind-mind vonzó tárgya a színészi kreációnak. És mi van akkor, ha nem artikulálva tálalják a nézőnek a „hibát”, hanem a hiba a maga teljes artikulálatlanságában kerül a színpadra? Ha nem rafinált eszközökkel van rekonstruálva a test és a lélek teljességtől megfosztottsága?

A fogyatékkal élők színházáról van szó, azokról a különleges pillanatokról, amikor a hátrányos helyzetűek adottságaik ellenére is képesek teremtő lehetőségeikkel szembesülni. A centrumból nézve fogyatékkal élni mintha már önmagában egy fiktív világban való létezést jelentene, tehát különös és szinte érthetetlen vállalkozásnak, dupla-triplacsavarnak tűnik a fikciót fikcióra késztetni.

Másképp működik ez a szellemi fogyatékosok, Down-kórosok esetében, s másképp például, ha a színészek vakok. Bármennyire is bizarrnak tűnhet a társítás, a gyerekszínjátszás is némileg rokona a fogyatékosok művészetben kalandozásának. Hiszen az esztétikai célok valamennyire ebben az esetben is háttérbe szorulnak, sebezhetővé válnak a mentális-tapasztalati hiányosságok labirintusába eresztve. Persze sok minden múlik az irányító alkotókon is, de ahogy a fogyatékkal élők esetében általában terapeuták, speciális pedagógusok a rendezők, többnyire a gyerekeknél is egy-egy lelkes tanár vállalja a rendezői felelősséget. A művészeti teremtő ideálok vagy nem is igazán léteznek vagy kényszerűen alárendelődnek a behatárolt képességeknek, a pedagógiai, lelki higiénés alapelveknek. A pedagógus-terapeuta-rendező gyógyítani, tanítani, közösségfejleszteni akar, s ami alternatív pedagógiai eszközként kitűnően és leleményesen működik, az nem biztos, hogy esztétikailag teljes értékű, művészileg meggyőző, önálló és mégis kommunikatív világot teremtő végeredményhez vezet.

A néző általában maga sem tud megfeledkezni arról, kit is lát a színpadon. Befogadói alapattitűdje a sajnálat, kényszeresen engedékeny, hiszen megrendülten érkezett a színházba. A fogyatékkal élőket sajnálni kell, mert másmilyenek, a gyerekeket szeretni kell, mert a mi kis tehetséges lurkóink. Zárt közösségek magánügye az effajta színház, melybe a néző vagy szerető rokonként, vagy felelős és empatikus polgárként csöppen bele. Semmiképp nem kritikus, kíváncsi kalandorként, hanem jó érzésű, rendes emberként. Semmi sem kedvez a kereső, „műalkotó” hozzáállásnak. Sem a nézőtéren, sem a próbatermekben.

A szigorú szakmaiság, a kutató-kísérletező hevület természetesen jó néhányszor győzedelmeskedett már fogyatékosok és diákok színpadi produkcióiban is. Bizonyították már hiperérzékeny megszállottak, hogy az én titkainak fürkészése, az okos körültekintés, a fantázia és a tapasztalat játékosan önfeledt és kíméletlenül gyötrelmes egybegyúrása járható út. A „speciális valóságban” létezőkkel színházat csinálni azonban elsősorban konceptuális feladat. Radikálisabban, kizárólagosabban megválasztott kifejezőeszközöket feltételez ez a leszűkített tér, mint az a terep, ahol főként egy téma határozza meg a mozgáslehetőségeket, s nem a megjelenítők mentális és fizikai lehetőségei.

A fogyatékkal élők színháza, de a gyerekek szerepeltetése is többnyire inkább folyamatként érdekes. A csosszanás lenyűgöző mozgásteljesítménnyé válhat, ha pontosan követhető, ki és milyen áron vitte végbe ezt a mozdulatot, honnan indult és hová ért az aktor, mit is jelent ez az önmagában talán nehezen értelmezhető és értékelhető folyamat. Persze ehhez olyan közeget kell teremteni, ahol a csosszanás ugyanolyan teljes értékű jel, mint máshol a jelentéssel bíró feszes minimalizmus vagy a lélegzetelállító bravúr.

Különlegesen keveredik ezekben az előadásokban az individuum és a kollektivitás is. Hiszen nagyon erős egyéniségekről van szó, akik azonban rászorulnak valakire. A kezelhetetlenség, nehezen manipulálhatóság, öntörvényűség, értelmetlenül felhorgadó dac mellett a kiszolgáltatottság, a segítség igénylése, az elanyátlanodás és az elesettség egészen magától értetődő kevercse adja e munka hátterét. Megkerülhetetlen tény a másság, de önmagában a fogyatékosság, a gyereklét még nem érték a színpadon, a magánügyként kezelendő terápián-pedagógián csak az mutat túl, ha a különleges kommunikáció valóban öntörvényű és sajátos rendszer. Ezek az egyéniségek azonban színpadilag általában tömegként vannak jelen. Tehát inkább jelek, mint egyéni sorsok. Egyedülálló egyéni létük alárendelődik az egésznek.

Az alkotóknak tehát a folyamatot kell végeredményként kezelni, a tömeget kell egyéniséggé formálni, és bele kell törődniük, hogy higgadt szolgálni akarásuk színházilag mindenképpen forradalomhoz vezet. Terepük a töredékesség, hajtóerejük a nyughatatlanság, inspirációjuk a kiszámíthatatlanság. Paradoxon, de a fogyatékkal élőknek kell a nézőt kézen fogni, és türelmesen végigvezetni őket világukban, aprólékosan megnevezni mindent, ami ugyanúgy körülvesz minket is, mint őket, csak a fajsúlya változik a jelenségeknek, a helyzeteknek, a tétje más a korlátozott vagy éppen korlátlanul felerősödött képességekkel való befogadásnak. S itt jön a legegyszerűbb szabály: a belső gazdagság akkor válik műalkotássá, ha érvényes eszközökkel, hitelesen formába tudom önteni. A diákelőadásokban pedig a legfontosabb cél, hogy soha ne a kényelem, az ismerős terepen való önfeledt és olcsó dagonyázás győzedelmeskedjen, hanem hogy szembesüljön saját világával a fiatal, még erőteljesen alakuló elme, és ne elégedjen meg a készen tálalt pótmegoldásokkal. Ne megfelelni próbáljon, hanem leplezetlenül örülni a felfedezéseknek.

A gútai Meteorit 2006 Nemzetközi Művészeti Fesztivál nagyon széles skáláját mutatta be a speciálisabb színházi formáknak. Kulcsmomentum volt egy rövid beszélgetés a pozsonyi Lepší Svet nonprofit szervezet Csontos Róbert rendezte előadásában, a Hamupipőkében. A rendezőnek nem csupán az emlékezet csapdáival kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy fogyatékos színészei nem tudnak mit kezdeni a gonoszság ábrázolásának, megjelenítésének feladatával. A mostoha kedves anyáskodó hangon pöröl Hamupipőkével, mire a rendező megkérdezi: Szereti a mostoha Hamupipőkét? Igen! – hangzik habozás nélkül a válasz. Több hónap próba után a legalapvetőbb információ sem szervesült a színészben. Az egész előadás tulajdonképpen az elveszett történet keresésévé vált; az illúzió ennél a színháznál teher, alkotói önáltatás, fékezőerő, sallang. Az illúzió leleplez, nem beleng. Nem felépít, hanem romba dönt. Pedig ha bevalljuk, hogy romok közt kószálunk, egyszer csak épületté állhat össze a látszólag összefüggéstelen, stílustalan törmelék. A szellemi mindig belengi ezeket az építményeket – és muzsikál, csak éppen hangszerelni kell e képlékeny szimfóniákat.