Gondolatok az illusztrációról

Gyermekkorunkban, mikor még nem tudtunk olvasni, a tudást, az információt a valóságos és mesebeli világról a képeskönyvekből szereztük. Később a könyvekben lévő képek kívánták meg az olvasás megismerését, majd az illusztrációk adtak többlet információt az olvasottakról, vagy éppen érzelmileg, hangulatilag segítették az irodalmi élmény átélését.

A könyv szépsége gyermek- és felnőttkorban egyaránt jelentős vonzerő – ennek ugyan ellentmondani látszik a híg kalandregények igénytelensége és nagy példányszáma, de ezek „egyszer használatos” termékek, míg az igazi esztétikai élménnyel készült darabokat még akkor is megőrizzük, ha többször nem is olvassuk el, a puszta szépségéért őrizzük nemzedékeken át.

Köztudott dolog, hogy először volt az illusztráció, aztán a szöveg. Az ember előbb lerajzolta, kőbe véste, megfestette, amit meg akart örökíteni, és éppen ebből alakult ki az írás. A latin ábécé A betűje az óegyiptomi képírásban a szent Ápisz bikát ábrázoló rajzból egyszerűsödött, előbb csak bikafejjé, majd annak vonalas jelévé, a görög írás alfájává vált, ezek után mintegy 120 fokot fordulva lett A betű a régi rómaiaknál.

„A művészi illusztráció az egyszerű szemléltetésen túllépve, új művészi élmény hozzáadásával a szöveg mélyebb megértéséhez, átéléséhez segíti az olvasót” – tájékoztat bennünket a Művészeti Lexikon. Feltehetjük a kérdést,

MILYEN A JÓ ILLUSZTRÁCIÓ?

A jó illusztráció lényeges tulajdonsága, hogy hatással legyen az olvasóra, és elvigye egy olyan világba, ahol eddig nem járt. Elidézzen a néző, fedezzen fel benne olyan dolgot, ami kép nélkül nem jutna eszébe. Az illusztrációnak segítenie kell a mű jobb megértését, és általában további gondolatokat, érzelmeket ébreszt bennünk. Elvárt dolog, hogy tartalmában, formájában alkalmazkodjon az irodalmi műhöz, de mindig őrizze meg az egyéni stílusát, ami csak az övé és csak rá jellemző.

A magyar könyvillusztráció hagyománya messzire nyúlik vissza, gondoljunk csak a 19. században készült kőnyomatokra vagy Zichy Mihály briliáns technikai és rajztudással készült alkotásaira. De ha csak a két világháború közötti időszakra tekintünk vissza, akkor is megállapíthatjuk, hogy milyen gazdag ez a műfaj. A két háború közötti alkalmazott grafikát a szecessziós-neoszecessziós (Kozma Lajos), a konstruktivista (Kassák Lajos, Bortnyik Sándor), az art decós és a népies irányzatok jellemezték elsősorban.

1945 után a haladó szellemű európai iskolához sorolt művészek nem tulajdonítottak akkora jelentőséget az illusztrációnak, mint elődeik. Mégis érdemes progresszív művészetünk ezen rövid periódusából is megemlíteni két munkát, már csak azért is, mert az egyik művészettörténeti forrásként is jelentős, mégpedig Hamvas Béla – Kemény Katalin Forradalom a művészetben című kötetének Lossonczy Tamás által tervezett nonfiguratív címlapját, továbbá a vállalkozás volumene miatt Hincz Gyulának, Anatole France Jacques Tournebroche vagyis Nyársforgató Jakab meséihez készült, száznál több színes linóleummetszetét az 1948-as évből.

Az ötvenes évek monumentalitást kultiváló szocreálja még a kultúrpolitikusok által periferikusnak tartott alkalmazott műfajokat, így a könyvillusztrációt is elsorvasztotta.

A hatvanas évek első felében először az alkalmazott műfajokban – így a könyvillusztráció területén is – megkezdődött az olvadás, a megbízást kapott grafikusok bátrabban kísérletezhettek, újíthattak, mint a jobban felügyelt festészetben vagy szobrászatban. ĺgy születtek meg többek között Kondor Béla Madách és Blake-illusztrációi, illetve Csernus Tibor munkái.

A ’70-es évekre egy aprólékosabb, groteszk kifejezésmód született, melyet Gyulai Líviusz mellett Rékássy Csaba és Gross Arnold képviselt.

Az 1994-es évben Magyarországon megalakult a

MAGYAR ILLUSZTRÁTOROK ÁRSASÁGA,

mely olyan kulturális, érdekvédelmi szervezet, amely összefogja az illusztráció területén kiemelkedő munkásságot folytató művészeket, megőrzi a magyar illusztrátorok több évszázados hagyományait, fellép a műfaj szakmai rangjának elismeréséért és megbecsüléséért.

A spontán szerveződések színesebbé, többsíkúvá teszik a művészeti életet, szakmai védelmet jelenthetnek, szellemi műhelyek lehetnek. S erre nagy szükség is van, hiszen a ’80-as évekhez képest tízszeresére emelkedtek a könyvárak, nem lettek viszont ennyivel színvonalasabbak a kiadványok. A könyv, a jó könyv, mely ’89 előtt tömegcikk volt és fillérekbe került, mára luxuscikk lett.

Napjainkban az igénytelen, puha fedelű, ragasztott könyvek is több száz koronába kerülnek. Nem túl gyakoriak – tisztelet a kivételnek – a jól illusztrált bőr vagy félbőr kötésű reprezentatívabb, de még megfizethető kiadványok.

Egy könyv testében, formájában, látható és láthatatlan dolgok szövevénye tárgyiasul. Nyitott könyvkiadó, jó szerkesztők, korrekt nyomdai feldolgozás, odafigyelő kereskedelem és válogatós vásárló nélkül nincs valódi tér, ahol az illusztrátor számára megadatik az alkotás lehetősége.

AZ ĺROTT MŰ MINT „PACA”

„A különböző irodalmi művek (mesék, regények, versek) illusztrálásakor viszonylag nagy a művész szabadsága. Egy vershez készült rajz például akkor jó számomra, ha a leírtaknak nem egy jelenetét vagy a főszereplőt mutatja be, hanem a »versiességet« ragadja meg. A másik megközelítés, ha az illusztrátor a saját viszonyát fejezi ki az adott, a pszichológiából ismert »dologi látás« fogalmához hasonlóan, ahol egy bármilyen formájú pacáról kell a páciensnek elmondania, mi jut eszébe róla, mire hasonlít, mire gondol, ha látja. A művész tehát az írott művet mint pacát érzékeli, s az általa keltett impressziót veti papírra” – árulta el Szurcsik József budapesti illusztrátor.

Néhány irodalmi remekmű a képi emlékezetünkben elválaszthatatlan az illusztrációtól. Arany János alladái Zichy Mihály figuráitól elevenednek meg, Micimackó pedig természetesen úgy, ahogy „rajzoltam én és Shepard bácsi segített”, s a magyar olvasó Gerard Durell alakjait Réber László tollával látja.

A Micimackó esetében természetes, hogy az illusztrációval együtt fogadjuk el a szöveget, a szépirodalom többségénél azonban jobban esne szemünknek, ha magyar művész jelenítené meg az olvasottakat. Bár ma már az illusztráció egyre kevésbé megjelenít, sokkal inkább képi asszociáció. Már a 19. században, például Daumier Don Quijote illusztrációinál is az irodalmi szöveg inkább csak ihletője a rajznak. Bár egyrészt a mai napig számos illusztrátor képben magyarázza el az olvasottakat, ám a művészek többsége egyre erősebben szuverén alkotásokra törekszik, melyek valamely olvasmány apropóján születnek meg.

MA EGYRE TÖBB ILLUSZTRÁLT KÖNYV JELENIK MEG

szerte a világon. Paradox módon egy hagyományos, kitűnő illusztráció esetében akár másodlagos jelentőségű tényező lehet, hogy valamilyen alapanyaghoz, ihlető forráshoz kötődik-e vagy sem, ám ugyanakkor vannak olyan alkotások, amelyek az irodalmi forrással egységesülnek, attól elszakíthatatlanná válnak. Sőt: megfigyelhető, hogy az irodalmi mű képpé válik. A magyar művészet közelmúltjából találomra említhetjük Martyn Ferenc Ulysses kompozícióit, Szalay Lajos Dosztojevszkij és Villon műveihez vagy az Ómagyar Mária-siralomhoz kapcsolódó rajzait, Kondor Béla Madách- és Blake-, Gyulai Líviusz Sterne- és Weöres Sándor-kísérőrajzait. Ez a vázlatosnak is alig nevezhető felsorolás egyben jelzi, hogy a magyar grafika közelmúltjának történetében nagyon nagy jelentőségű volt az illusztráció.

A könyvkiadás aggasztó válságainak, a könyvterjesztés katasztrofális állapotainak időszakában az illusztráció – tulajdonképpen érthetetlen – virágzása kapcsán vonhatjuk le azt a tanulságot, hogy kiadótól, könyvtől függetlenül is létrejöhet, létrejön, működik ez az ágazat. Az illusztráció születhet belső indíttatásra, megrendelésre s megrendeléstől függetlenül, de a fő áramot az új képkorszakban is elsősorban a reprodukált, sokszorosított formában, elsősorban nyomdai úton tárgyiasított, széles körben terjesztett művek éltetik.

A változás, sokrétű műegyüttest magától értetődően változatos – és magas fokú, igényes – technikai eljárások, megvalósítási módok jellemzik. A tradicionális technikák – a fametszet, a litográfia, a rézmetszet, a rézkarc – mellett megjelennek a legújabbak is, így például a színes xerox és a számítógépes grafika, és jelen vannak az akvarellek, a kollázsok és a kevert metódusok is. ĺgy keletkezhetnek, jelennek meg egymás mellett a grafikai és a festői indíttatások, hatások.

Az illusztráció alig több mint 220 esztendős múltra tekinthet vissza a magyarlakta vidékeken, hiszen az 1781-ben Pozsonyban kiadott Ungarisches Magazin illusztrált folyóirat minősíthető a kiindulópontnak. A témával foglalkozó szakemberek egy része az európai kódexfestészetig, mások a könyvnyomtatás kezdetéig, a sokszorosítás megjelenéséig tekintenek vissza. Az illusztrációt készítő művészek többsége ma és már egy-két évszázaddal ezelőtt is többet akart a puszta szemléltetésnél. Saját értelmezését, gondolatát, személyes művészi mondanivalóját akarta közölni velük. Nem véletlen, hogy az első név szerint is ismert illusztrátorok mind jeles művészek. Ám nem érdektelen azokkal az ókori, középkori, névtelen alkotókkal is foglalkozni, akik a szó mai értelmében nem tekinthetők illusztrátoroknak, ránk maradt munkáik szerint azonban mégis ide sorolhatók.

A könyvillusztrátoroknak évente öt európai méretű kiállítási lehetőségük van: a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, a Bolognai Gyermekkönyv Vásár, a Pozsonyi Illusztrációs Biennálé, a Frankfurti Könyvvásár és a Stuttgarti Magyar Intézetben való bemutatkozás. A Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetében még a hónap végéig tekinthető meg a Magyar Illusztrátorok Társaságának nem mindennapi kiállítása, amelyen megcsodálhatjuk a magyar illusztrátorok munkáiból készült tárlatot.