Gondolatok a könyvárban

A nagy könyvesboltokban és könyvesházakban, ahol a kiadványok tonnái alatt roskadoznak a pultok, mindig valamiféle reménytelenség érzése kerít hatalmába. Hogy lehet ilyen dömpingben szerzőként, olvasóként jelen lenni, eligazodni, jut eszembe. Hogy lehet versenyre kelni porszemként a sok ezer porszem között? Lehetne ezt a bőség zavarának is nevezni, ha valóban arról volna szó. Az utóbbi évek kiadói tendenciái ugyanakkor kifejezetten idegesítők, pláne amikor kilóg a lóláb, és egyre nyilvánvalóbb a szándék, hogy a kereskedők a vevő zsebére utaznak. Mintha valamiféle nagyzási hóbort ragadta volna magával a kiadók egyikét-másikát, amikor egymásra licitálva jelentetik meg az egyre súlyosabb, egyre cifrább és természetesen egyre drágább köteteket. A meséskönyvek már-már az ízléstelenség határát súroló színorgiája, a lexikonok és enciklopédiák roppant méretei láttán az ember elgondolkodik: hol a határ? Ma már szinte nem is nevezheti magát komoly kiadónak, amely nem száll be ebbe az ördögi versenybe. Nem tudom, ki hogyan van vele, de a háromdimenziós képeket kínáló, az űrből készült, félasztalnyi fotográfiákat tálaló albumok, az alapismereteket tizenöt szem?szög?ből körültapicskoló, ám sem?mi újat nem nyújtó mega?könyvek engem nagyon lehangolnak. Ha ilyet látok, mindannyiszor eszembe jut a balatonszárszói József Attila Emlékmúzeumban látható vékony, szerény kivitele?zésű, kifejezetten kopott (és a maga korában is szerény példányszámban megjelent) ver?ses?kötetek látványa. A huszadik század magyar, sőt európai költészetének egyik legnagyobb alakja a mai könyvesboltok polcain talán helyet sem kapna. Ha igen, legalul, három centire a padló fölött.

A jelenségnek természetesen megvan a maga lélektani és főleg kereskedelmi logikája. Hiszen ahány olvasó, annyi szokás, és a könyvkiadás is a piaci igényeket követi. Sok ember nem a tartalma miatt veszi meg a könyvet, hanem a lakás, az iroda berendezési tárgyaként, gondosan hozzáhangolva a bútor színéhez, mi több, a könyvekkel is egyfajta társadalmi státust (jólétet és sikerességet) igyekszik demonstrálni az otthonában. A jelenség azt a modern primitivizmust másolja, amely – ha lúd, legyen kövér felkiáltással – az arany ékszerből is a félkilósat, a fejet a mellkasra horgasztó traktorláncot tartja etalonnak. A hasonlat talán kissé bizarr, ám a jó ízlés és a bunkóság a társadalom minden szegmensében jelen van; miért lenne éppen a könyvkiadás kivétel?

Végül is mindenki azt olvas, amit szeret. Miként az okkultizmus dömpingje a csodára szomjas, elsivatagosodott emberi lélek itatására, az agy- és testkontroll a magával elégedetlen (és önnön tartalmát nem ismerő) porhüvely reparálására, a csodákat feltáró, pazar útikönyv a papucskultúrában tespedő ember ismeret-, esztétika és ingeréhségének kielégítésére szolgál, korunk olvasója ugyanúgy megkapja mindennapi „szellemi takarmányát” a könyvek által az élet minden területén. A világ legszebb kastélyait, a föld legtüzesebb lovait, leglíraibb vízeséseit és kanyonjait, legmogorvább sivatagjait és erdőit, legbájosabb ragadozóit és férgeit éppúgy fel lehet tálalni a nagy szellemi svédasztalon, mint a legeredményesebb koplalást. A beszélő és zenélő kiadványokat nem is említve.

A legriasztóbb – mert legerkölcstelenebb – példa mégis a gyermekkönyveké. Titkolatlanul (vagy alig leplezve) a szülő zsebére utazik az a kiadó, amelyik „nagyvonalúan” szalámizza a mesekincset úgy, hogy egy-egy kötetbe két-három, nem ritkán egy (!) mesét nyomtat ki, hatalmas, féltenyérnyi betűkkel, lehetőleg kétoldalnyi illusztrációkkal. Mint?ha mozgalom indult volna Egy mese – egy könyv címmel. Tetszetős is, kézbe fogva is jó nagy az ilyen meséskönyv. A gyereknek is tetszik. A baj csak az, hogy egy-egy Andersen-, Grimm- vagy magyar népmesét tartalmazó kötetet a rafinált kereskedő gyakorlatilag tízszer ad el a gyanútlan vevőnek. Mert a dolog logikájából adódik, hogy nagyobb hasznot hoz egy kötetnyi mesét tíz részletben eladni, mint tíz mesét egyszer, egy-egy külön kiadott könyvben.

Nehéz tanácsot adni az olvasónak, hiszen úgyis maga dönti el, mit vásárol és mennyiért. Egy súlyos albumot, vagy inkább öt-hat tartalmas regényt. Olyik árából akár egy életmű is kitelik. Egy tisztességes, két-háromszáz oldalas meséskönyvet, amelyet a gyerek hetekig, hónapokig olvashat, vagy egy estére való, egyívnyi tiszavirágot.