Giordano Bruno a máglyán

LACZA TIHAMÉR

Szinte jelképesnek tűnik, hogy a XVI. század egy máglya fényétől megvilágítva köszöntött Európára (1498-ban Savonarola már-már zsarnoki ügybuzgalmának vetettek így véget Firenzében), hogy aztán egy másik máglya füstje homályosítsa el 1600. február 17-én a római virágpiacon, ahol Giordano Bruno még az utolsó pillanatban sem volt hajlandó megbánni bűneit, és elfordította fejét a feléje nyújtott kereszttől.

Giordano Bruno valamikor 1548 januárjában-februárjában látta meg a napvilágot Nápoly közelében, Nolában. 17 évesen lépett be Nápolyban a domonkosok rendjébe és ekkor vette fel a keresztségben kapott Filippo helyett a Giordano nevet. 1572-ben szentelték pappá, de hamarosan felettesei kezdeményezésére eljárást indítottak ellene „eretnekgyanús” nézetei miatt. Jobbnak látta, ha elhagyja Nápolyt és így kötött ki Rómában. A nápolyi inkvizítorok keze azonban ide is elért, ezért feltűnés nélkül odébbállt. Ekkor (1576-ban) kezdődött tizenöt évig tartó bolyongása Európában. Rómából Genovába, innen Velencébe, Padovába, Milánóba, majd 1578-ban Itáliát elhagyva a kálvinizmus központjába, Genfbe ment, ahol egy olasz kálvinista közösség látta vendégül, sőt felvételét kérte a protestáns egyházba is. De ha befogadták is, „törököt fogtak” vele, mert filozófiai nézetei a kálvinistáknak is túlságosan radikálisak, hogy azt ne mondjam: „istentelenek” voltak. Genfben egy könyvnyomtató műhelyben dolgozott és szabad előadásokat tartott a helyi egyetemen. Egyébként az, hogy kálvinista lett, egy periratból derült ki jóval a halála után; Bruno megsértett egy tekintélyes kálvinista genfi polgárt, aki bepanaszolta őt a konzisztóriumnál, amely kiközösítette őt. Később hasonlóan járt a lutheránusokkal is, tehát Giovanni Sale olasz jezsuita teológus joggal állapíthatta meg: „ezt az eretnek és paradox – olykor mégis lenyűgöző – gondolkodót három keresztény egyház is kiközösítette (a katolikuson kívül a genfi kálvinista és a helmstedti lutheránus egyház is)”.

Giordano Bruno belátta, hogy Genfben nem maradhat, ezért visszatért Franciaországba. 1579- ben Toulouse-ban tartózkodott, ahol az egyetemen elnyerte a magister artium fokozatot, és lektori állást is kapott. De a hugenották elleni háborúskodás miatt jobbnak látta, ha biztonságosabb helyre megy, ezért két évvel később már a párizsi Sorbonne-on skolasztikus filozófiát tanított, nyilván szükségből, hiszen minden porcikájával antiskolasztikus volt. Párizsban azonban nemcsak előadóként tevékenykedett, hanem szerzőként is nagyon aktív volt. 1582-ben két kisebb „mnemotechnikai” – az emlékezés fejlesztésének módszerével foglalkozó – dolgozatot publikált (De umbris idearum, Cantus circaeus), és itt adta közre olaszul írt szatirikus hangvételű vígjátékát: a Candelaiót (A gyertyatartó), amelyben egyebek mellett a szentek kultuszát gúnyolta ki. Egy dominikánus szerzetes részéről eléggé meglepő dolog ez, de mentségére szóljon, hogy ekkoriban már nem tekintette magát a rend tagjának. Egyébként szülőföldjén, Nápoly környékén különösen nagy tiszteletben tartották még azokat a maguk által kitalált szenteket is, akik semmilyen egyházi naptárban nem szerepeltek. Ugyanakkor nevetség tárgyává tette bizonyos papok és szerzetesek gyakorlatát is, akik különböző „ereklyékkel”, vértanúhalált halt szentek testéből származó folyadékokkal, bőr- és csontdarabkákkal kereskedtek. Maga V. Orbán pápa pl. sok pénzt keresett az „agnus dei” (isten báránya) amulettekkel, amelyek állítása szerint elhárították a villámcsapást és megóvtak a tűzvésztől és a tengeri vihartól.

Ebben az időben írta az „emlékezés művészetét” összegző művét is (Ars memoriae). Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen ez volt az a téma, amely miatt 1592-ben visszatért Itáliába, egy velencei polgár – Giovanni Mocenigo – meghívásának eleget téve, aki szeretett volna minél többet elsajátítani Bruno „tudományából”. A nolai rengeteg művet elolvasott élete folyamán, kezdve a nagy ókori gondolkodókkal (különösen kedvelte például az „atomistákat”), a középkori szerzőkön át egészen kortársaiig, beleértve Telesius-t és főleg Kopernikusz-t, akit addig jóformán figyelemre sem méltattak. Természetesen Raymundus Lullus könyveit is alaposan áttanulmányozta és azonnal „lecsapott” emlékezésfejlesztő módszerére, hiszen maga is szeretett volna minél több ismeretet elraktározni a fejében. Ő is alkalmazott tárcsákat, amelyek az égitestek keringési pályáihoz hasonlóan állított össze. Clavis magna című, sajnos elveszett művében magyarázta Raimundus Lullus tárcsáinak használatát a levegő szellemeinek összehívására, valamint a csillagok mágikus képeit, amelyek az égi világ elérését szolgálják.

Bruno Párizsból Angliába utazott Michel de Castelnau Mauvissier (1520–1592) márki, francia londoni követ kíséretének tagjaként. Castelnau rokonszenvezett a hugenottákkal és a Katolikus Liga ellensége volt. Amíg tehette, lelkesen támogatta Giordano Brunót, amire pedig a protestáns Angliában is nagy szüksége volt, hiszen Oxfordban az ottani arisztoteliánusok ellenében védelmezte Kopernikusz heliocentrikus világképét (Cena de le ceneri = Hamvazószerdai lakoma című könyvében). Londonban Castelnau révén még Erzsébet királynő udvarába is bejáratos lett, sőt egyesek tudni vélik, hogy az uralkodó nagyhatalmú államtitkára, Walsingham ügynökként foglalkoztatta őt a katolikus összeesküvők megfigyelése céljából. Ez azonban nem bizonyítható. Bruno igen termékeny tollforgató volt egyébként, és sok fontos művét éppen angliai tartózkodása idején (1583-ban és 1584-ben) vetette papírra; Della causa, principio et uno (Az okról, az elvről és az egyről, 1584) című dialógusát Erzsébet királynőnek ajánlotta. Ebben a művében fejtette ki először panteisztikus világszemléletét.

A Világegyetem keletkezéséről (1583) című munkájában először érintette a végtelen univerzum kérdését. Az ezt követő A végtelenről, a világegyetemről és világokról (1584) című párbeszéde az egyik legizgalmasabb műve, hiszen ebben vetette fel azt az elképzelést, hogy a Nap csak egyike azoknak a csillagoknak, amelyek körül bolygók keringenek és ahol értelmes lények laknak. Számuk végtelen. Szerinte a Világegyetem diszkrét részecskékből áll, a legkisebb részecskék („atomok”) is ugyanúgy viselkednek, mint minden anyag, mozgási képességük önmagukból fakad. Az anyagi világ legkisebb építőkövei az atomok, a matematikában ez a pont, míg metafizikájában Bruno a legkisebb, oszthatatlan egységet monasznak nevezi. Brunóra jellemző, hogy ugyanazt a témát több művében is feldolgozta, mintegy továbbgondolva a korábban megfogalmazottakat. Így volt ez a „végtelen” és a „világegyetem” kérdésével is, hiszen 1591-ben kiadta ezzel foglalkozó harmadik, A mérhetetlenről és a számtalanról, avagy a világegyetemekről és a világokról című könyvét is. Itt valamiképpen tettenérhető a reinkarnáció (azaz: egy más testben való újraszületés) gondolata is, amelyet Bruno lehetségesnek tartott, sőt a kérdést egy önálló műben (A diadalmas állat kiűzése) is elemezte. Úgy vélte, hogy az emberek lelke Isten, amely testből testbe jár, sorsból sorsba, és értelmet ad az üdvözülésnek. Egyes lények lélekről lélekre fejlődnek, hősökké vagy művészekké válva, mígnem elérik az isteni szellemet: Minden lélek része az Univerzum lelkének, és végül minden lélek egy. Úgy véli, nincs értelme megkülönböztetni a földi, tehát véges és a földön túli, tehát végtelen világot, és ebből az is következik számára, hogy Isten nem teremtője a világegyetemnek, hanem azonos vele és azonos a természettel is, az isteni akaratot pedig a természeti szükségszerűség váltja fel.

Bruno Angliában kora több hírességével kapcsolatban állt, de legalábbis megismerkedett velük. Biztosan tudható, hogy barátságban volt Philippe Sidney drámaíróval és költővel, s talán Shakespeare-t is ismerte, aki többek szerint róla mintázta A vihar Prosperóját.

Bruno Angliából a kontinensre visszatérve előbb Párizsban, majd 1589-től Frankfurt am Mainban élt és itt vette kézhez 1591-ben Giovanni Mocenigo velencei patrícius levelét, amelyet egy velencei könyvkereskedő útján juttatott el hozzá. Mocinego szívélyesen invitálta őt Velencébe, és arról biztosította, hogy nemcsak vendégül látja, hanem fizetést is biztosít számára, ha megtanítja őt az emlékezésfejlesztés tudományára. A későbbi fejlemények ismeretében többen is felvetették, hogy ez a meghívás nem kelepce volt-e; Bruno ellenségei Mocinegót használták fel arra, hogy olasz földön lecsaphassanak rá és az inkvizíció elé állíthassák. Persze maga Bruno is szívesen visszatért volna már szülőföldjére, a tizenöt évig tartó vándorlás bizonyára fárasztó lehetett, és abban is reménykedett talán, hogy korábbi „ügyeit” elfelejtették, a protestáns országokban kiadott munkái pedig nem jutottak el Itáliába, így az Inkvizíció sem ismerte a tartalmukat.

Mocinego valamiért megneheztelt vendégére és 1592 tavaszán feljelentette őt a velencei inkvizíciónál. Először 1592. május 26-án hallgatták ki, majd a következő két hónap folyamán még hat alkalommal. A kihallgatási jegyzőkönyveket valamikor az 1860-as évek elején megtalálták, ezek nyomán képet alkothatunk a vádakról, illetve azokról a módszerekről, amelyeket az inkvizíció alkalmazott. Ha netán kínvallatásnak is alávetették, arról ezekben a feljegyzésekben egy szó sem esik, de erre Velencében, több mint valószínű, nem is került sor, sőt ha a római inkvizíció nem kezdett volna érdeklődni a velencei kihallgatások iránt, talán szabadon is engedték volna Giordano Brunót, aki látszólag még a bűnbánásra is hajlandónak mutatkozott, bár az eretnekség vádját határozottan elutasította. Igaz, ezt nemigen hitték el, ráadásul azt is felhánytorgatták neki, hogy magasztalta Anglia királynőjét és más eretnek fejedelmeket.

A fordulatot az hozta az ügyben, hogy a római főinkvizítor, Sanseverino bíboros levélben kérte a nolai kiadatását. A római inkvizíció börtönében a vádlott hét évet töltött, ezalatt számtalanszor kihallgatták, sőt most már könyveit is ízekre szedték, de ő következetesen elutasította az ellene felhozott vádakat. Tulajdonképpen ennek a pernek a során figyeltek fel azokra az egyházellenes megállapításokra is, amelyektől szinte hemzsegnek Bruno dialógusai és különböző írásai. De a vádlott „hírbe hozta” Kopernikusz nagy művét is, amelyet aztán annak rendje és módja szerint 1616-ban indexre is tettek, Galileo Galilei munkáival egyetemben.

Giordano Bruno nem volt természettudós, inkább természetfilozófusnak nevezhetnénk, aki nem is értett a csillagászathoz, de talán éppen ezért nem is zavartatta magát a különböző szférákkal és bonyolult bolygópálya-konstrukciókkal. Egyszerűen csak továbbgondolta Cusanus és Kopernikusz világképét, és megsejtett valamit, amit csak a későbbi korok tudósai fedezhettek fel. Mint Benedek István megállapítja: „Költő volt és látnok; új kor hajnalát jelentette, ezért kellett máglyán elpusztulnia”.