Gertude Bell, a sivatagi rózsa

VRABEC MÁRIA

Gertrude vagyonos családban látta meg a napvilágot 1868. július 14-én. Nagyapja, Isaac Bell alapította 1844-ben a bányákat és vasfeldolgozó üzemeket is birtokló, több mint 60 ezer embert foglalkoztató Bell Brothers társaságot. A családban azonban nem csak az anyagi javak gyarapítását tartották fontosnak, nagy figyelmet fordítottak a tudományok művelésére, a politikai karrierre és különböző művészeti ágak támogatására is.

Túl művelt volt ahhoz, hogy férjhez menjen

A Bell-házban gyakran megfordultak a kor jeles természettudósai, filozófusai és diplomatái – ilyen közegben pedig nem tűnt túl nagy merészségnek, hogy a fiatal Gertrude az oxfordi egyetemre jelentkezett. Életrajzírója, Janet Wallach szerint nem mintha annyira emancipált és becsvágyó lett volna, egyszerűen a tudásvágy és a kíváncsiság hajtotta, miközben a lelke mélyén ő is családra és biztonságra vágyott. Talán a boldogság keresése űzte őt egyre veszélyesebb utakra, és nem engedte megállapodni akkor sem, amikor már elismert felfedezőként, sikeres íróként és befolyásos diplomataként tartották számon.

Oxfordban kiemelkedő eredménnyel végzett a fiatal newcastle-i lány, messze lekörözve férfi évfolyamtársait, s valószínűleg ez a nőknél akkor még igencsak szokatlan műveltség és önállóság nehezítette meg számára a párválasztást is. Engedelmesen részt vett ugyan a felsőbb körök társasági eseményein, de a kegyeiért versengő jómódú ifjak között egyszerűen nem talált magának szellemi társat. Így, amikor betöltötte a 24. életévét, és az akkori szokások szerint már vénlánynak számított, a családja saját kívánságára hosszabb utazásra küldte Perzsiába. Ez az út határozta meg Gertrude egész további életét – szakmai és magánéleti szempontból egyaránt, hiszen ekkor ejtette rabul a varázslatos Kelet, és itt ismerte meg nagy szerelmét, Henry Cadogant is.

Porcelán étkészlet

és felfújható fürdőkád

Teheránban a brit nagykövet rezidenciáján szállt meg. Idejét először a perzsa nyelv tanulásával töltötte, majd a követségi titkárral, Henry Cadogannel egyre gyakrabban kirándult olyan településekre, ahol fehér ember addig még nem járt. Az arabok először bizalmatlanul fogadták az úri hölgyet, aki a sivatagba is porcelán étkészletet és felfújható gumi fürdőkádat vitt magával, de tisztelték a bátorságát, és látva, milyen kitartóan érdeklődik az életmódjuk iránt, hamar meg is kedvelték. Gertrude ebben az időszakban fordította le Háfiz perzsa költő verseit angol nyelvre, a The Times sorozatban közölte közel-keleti riportjait, megjelent első könyve, az Amurath to Amurath, amely úti beszámolókat tartalmaz, és a sikeres nő végre boldog is volt, mert Henry Cadogan viszonozta szerelmét. Házasságkötésükhöz azonban Gertrude módos családja a vőlegény nincstelensége miatt nem járult hozzá. A viktoriánus erkölcsök szerint nevelt fiatal nő nehezen tudta elképzelni, hogy csak úgy együtt éljen valakivel, de vívódásaira az élet adott tragikus választ: a szeretett férfi 1893 nyarán autóbalesetben meghalt.

A gyász ellenszereként Gertrude ismét a munkába és az utazásba vetette magát – Perzsa életképek címmel jelentette meg a Henry Cadogannel átélt élményeit, arabul tanult, hegyet mászott, majd úgy döntött, hogy hazamegy Angliába és archeológiát fog tanulni. Már régészként tért vissza Mezopotámiába, majd a mai Szíria, Libanon, Izrael és Irak területére, ahol ásatásokat végzett. Naplóiban nemcsak munkájáról számolt be aprólékosan, hanem az ottani szokásokról és arról is, hogy a kiszámítható, rideg angolokkal szemben az arabokat lobbanékony, titokzatos embereknek tartja, és épp ezért vonzzák őt annyira, hogy újra meg újra visszatér közéjük. Számos észrevétele máig időszerű, és sokat segíthet az arab gondolkodásmód megértésében a mai utazóknak is.

Gertrude Bell a saját tapasztalatai alapján írta le, hogy az egyetlen törvény, amely az arab világban érvényes, a sivatag törvénye. Azt mondja, hogy akiről nem tudod, a barátod-e, az az ellenséged, hiszen néhányszor ő is klánok fogságába esett, és csak talpraesettségének köszönhetően szabadult. Az angol szalonokban nevelkedett úrinő már a múlt század elején rájött arra, amivel az arab országoknak hadat üzenő nyugati politikusok ma sem számolnak: az iszlám ereje abban rejlik, hogy követőinek nincs nemzeti öntudatuk, a vallás mindennél erősebb kapocs.

Az arab monarchia megálmodója

Törökországban ismerkedett meg második nagy szerelmével, Dick Doughty Wylie ezredessel – a nős férfi és az akkor már minden konvencióra fittyet hányó tudósnő románca nyolc évig tartott, és csak az ezredes halála vetett véget a viszonynak. Wylie ezredes a gallipoli ütközetben esett el 1915-ben. Gertrude ekkor már elismert szaktekintélynek számított, tudományos eredményeit rendszeresen publikálta a Revue Archéologique című folyóiratban, 1906-ban megjelent The Desert and the Soun című könyve, és az arab világgal kapcsolatban egyre gyakrabban kérték ki a véleményét politikusok is. Baráti köréhez tartozott Arábiai Lawrence, Lloyd George és Winston Churchill – nem véletlen tehát, hogy amikor a brit hírszerzés létrehozta a Kairói Arab Irodát, Gertrude Bellt is együttműködésre kérték fel. Itt dolgozott Arábiai Lawrence is, de kapcsolatuk nem volt felhőtlen – Gertrude talán nála is jobb szakembernek bizonyult.

Amikor 1917-ben a brit hadsereg kiűzte a törököket Bagdadból, Nagy-Britannia komoly dilemma előtt állt: támogassa a kicsi arab államok megalakulását vagy ne? Gertrude Bellnek meggyőződése volt, hogy a brit érdekeknek leginkább egy önálló arab monarchia felelne meg, és az 1921-es kairói konferencián, amelyen 39 férfi között egyetlen nőként vett részt, sikerült is meggyőznie a többi küldöttet. Így jött létre Irak három volt török provinciából (Bagdadból, Bászrából és Moszulból) – és egy angol hölgy akaratából. A trónra, ugyancsak Gertrude Bell elképzelése szerint, I. Fejszál király került – az uralkodó később gyakran vendégül látta, barátjának fogadta az angol ladyt. Gertrude segített az iraki közigazgatás megszervezésében, és létrehozta a bagdadi régészeti múzeumot. Már-már úgy tűnt, az örökké nyugtalan világutazó megállapodott, de a sors másként akarta: Fejszál király a népakaratnak engedve lazított brit kapcsolatain, és ezáltal Gertrude Bell befolyása is csökkent. Egyre súlyosabb anyagi gondokkal küzdött, betegségek gyötörték, élete vége felé a depresszió is elhatalmasodott rajta. Ötvennyolc éves korában, altatótúladagolás következtében halt meg – ma sem tudni, hogy öngyilkos lett-e, vagy csak túl fáradt volt ahhoz, hogy bármire figyelni tudjon. Mai mércével mérve is csodálatosan gazdag, eseménydús életet élt, mindenben kiemelkedett kortársnői közül. Mégis, magányos és boldogtalan volt, mint a történelem nagyjai olyan gyakran.