Közélet

Generáció, amely a számítógép mellett nőtt fel

Milyen veszélyeket rejt a Facebook a személyiségfejlődés szempontjából? Mit jelent az online zaklatás? Miért érdektelenek a „mai fiatalok”? Menthetetlen a jövő generációja? Máris itt van az apokalipszis, vagy van remény? Tari Annamária pszichológussal, a Z-generáció című könyv szerzőjével beszélgettünk.
author
ÚJ SZÓ ONLINE

2013. április 2. 20:53

Mit, illetve kiket takarnak az ún. X-, Y- és Z-generáció megnevezések?

Azóta már alfa-generációról is beszélhetünk, őket most babakocsiban tologatják. Az 1995 után született a Z-generáció, 1982 után született az Y-generáció, és kb. 1960-75 között született meg az X-generáció, a mai szülők generációja. Baby boomereknek pedig a 65-70 év feletti korosztályt tartjuk.
 
Már az Y-generációnál is megfigyelhető, hogy egyre tovább lakik otthon, egyre később alapít családot. A Z-generációt is ez fogja jellemezni?
A „halasztott gyerekkor” már ismert fogalom a szakemberek és a szülők körében. A 22-30 éves fiatal otthon marad „gyerekstátuszban”, ami jelzi, hogy a felnőttség elérése nem feltétlenül olyan jó érzés. Nyilván van egy csomó gazdasági mutató, ami racionális szempontból indokolja, hogy egy fiatal miért marad otthon. De megtaláljuk a lélektani szempontokat is, mint például azt, hogy a mai szülőknek mekkora ebben a felelősségük. Sok esetben a szülők tudattalan szülő-képének a fenntartása erősen nehezíti a fiatal leválását. A 21. században olyan világban élünk, amelyben egyáltalán nem sikk megöregedni, tehát ha azt a képletet nézzük, hogy egy szülőt az tart „aktív” státuszban, hogy van otthon ellátatlan gyermeke, akkor megérthetjük: egy 50 pluszos szülőt miért nem zavarja annyira, hogy például a 27 éves gyereke még mindig otthon él. Ebben a megközelítésben ő még egy aktív, szülői feladatokat ellátó személyiség. A „halasztott gyerekkor” mindenképpen ambivalens érzelmi állapot minden résztvevőnek.
 
A Facebookon a fiatal lányok gyakran idétlen helyzetekben fotózkodnak (ún. pocokpofa, csücsörítés). Ennek mi az üzenete?
Az információs korban erős a trend a Z-generációs fiatalok közt, hogy a közösségi oldalakon regisztrált tag legyen, és minél többször frissítse az oldalát, így válik folyamatos aktivitású „user”-ré, aki a saját, narcisztikus ego-fényképét állandóan idealizálja. A felnőttek is ezt teszik, minden profil egy egó fénykép önmagunkról. A Z generáció azonban talán a legaktívabb az online státusz-fenntartásában, és mint „vizuális szcénát” alkalmazó nemzedék, sok esetben fotókkal kommunikálnak, azokon keresztül közvetítenek érzést, gondolatot. Ez nincs feltétlenül jó hatással a kommunikációs képességükre, kutatási adatok szerint gyengébbek az interperszonális képességeik, vagyis a verbális készségeket fejleszteni kellene. Önmaguk fotózásának a célja azonban a saját személyiségük megismerése is. Ez egy ösztönös kíváncsiság – ami az internet előtti időben is létezett –, hiszen régen is nézegették magukat a kamaszok a tükörben, csak legfeljebb nem mondták meg senkinek. Ma viszont a telefonok segítségével elkészítik a képet, megnézik, mennyire trendik, mennyire jól néznek ki. Az pedig, hogy valaki milyen típusú képeket csinál magáról, aszerint is alakul, hogy milyen a közösségében a csoportnorma. Ennek létezik egy erotizált fajtája, amikor 13 éves lányok huszonévesnek tűnnek, és létezik egy infantilis része, melyben grimaszok, túlzó gesztusok látszanak. Ott azért látható a biológiai életkoruk. Ilyenkor a fotó célja nem önmaguk elrondítása, hanem valamilyen érzelmi reakció kiváltása a többiekből, valamilyen ingerküszöb áttörése, kis túlzással szólva: rájuk is érvényes az „internetes mém” vágya: valaki akar lenni, aki valami érdekeset csinál.
 
Ha már szóba jött az infantilizmus. Sokan tapasztaljuk, hogy a fiatalok egyre lassabban nőnek fel, egyre később érnek. Vajon hozzájárul ehhez a rájuk zúduló töméntelen információmennyiség? Nem egy ösztönös és tudattalan védekezési mechanizmusról van szó?
Pontosan. Jelenleg átmeneti korszakban élünk, melyben tanulni kell még az internetet, és a helyére tenni. De senkinek nincs erre jó receptje, mert mindenki autodidakta. Egy mai 17 éves ötéves kora óta tudja, mi a számítógép, és használja is. Ennek következtében online tartalmakat is olvasnak. Nem biztos, hogy mértékadó hírportálokat, de a Facebookon nagyon sok minden elér hozzájuk, iszonyatos mennyiségű tartalmat osztanak meg. Ezek között nyilván vannak (felnőtt szemszögből) minősíthetetlen oldalak (pl. napiszar), ami teljesen értéktelen. Ám a megosztott információk nincsenek életkorhatárral ellátva, bárki bármivel szembesülhet a képernyőjén. Ha egy 15 éves durva képekkel, agresszív tartalmakkal találkozik, akkor sok esetben azonnal beindul egy tudattalan hárítási mód: a bagatellizálás. Tehát látszólag könnyedén fogják kezelni. Ezt a jelenséget befolyásolja még az elutasítástól való szorongás jelensége. Ez egy olyan faktor, amit az internet transzparenciája hív életre és súlyosbít. A gyerekeknek ma már nagyon sok ponton kell megfelelniük offline és online térben egyaránt a társak különböző típusú elvárásainak. Így nem elég, hogy mérhetetlen mennyiségű információ van, ami kezelhetetlen érzelmileg, még ráadásul van egy nehezedő helyzet, ahol jópofának és coolnak kell lenni, és meg kell felelni az összes szituációban. A kettő aztán összeadja azt, hogy ez a generáció kifejezetten mozaikszerű érettséget mutat. Mert vannak pillanatok, amikor egy 15 éves úgy tud reagálni, mintha 22 éves lenne, és a következő pillanatban visszacsúszik egy négyéves színvonalára. Tény és való: egy offline módon felnőtt hajdani kamasz ennél azért kicsit egységesebb személyiségképet mutatott.
 
Az Indexen nemrégiben jelent meg egy írás, az ún. cyberbullying jelenségről, ami az internetes zaklatásról szól, és annak következményeit elemezte. Több fiatal már öngyilkosságot követett el, és sajnos mi is naponta halljuk a történeteket Facebook-profilok feltöréséről, és különböző fenyegetésekről. Az Ask.fm oldalon név nélkül kérdezhetünk a regisztrált tagoktól, ahol egy fordított folyamat játszódik le. Aki kérdést kap, az regisztrál, annak látjuk a profilját, ő lekövethető. Kérdezni, kommentálni bárkinek szabad névtelenül is. Miért népszerű ez?
Ez a fajta kommunikáció az árnyoldala az internetnek, ami valójában egy szabad, konvenciók nélküli projektív felület ilyen értelemben. Az avatarok mögé rejtőzött személyiség azt csinál és mond, amit akar. Ezt a felnőttek világában is látjuk. Az anonimitás lehetővé teszi az indulatok és fésületlen érzelmek azonnali kiöntését. A probléma az, hogy a kamaszok sokszor azt gondolják, hogy az ilyesfajta támadásokra „nagyon gáz behisztizni”, mert ma az a trendi, hogy erre azt mondod: na és akkor mi van? De ez senkit nem hagy érintetlenül. Mindenkit megráz. Egy 20 éves talán valamennyire meg tudja magát védeni, egy 30 éves – ha jó önértékelése van – vállat tud vonni, de 18 év alatt az internetes zaklatások nagy része átcsúszik a feldolgozhatatlan kategóriába, hiszen ez az az életkor, amikor az ember feje tele van kérdőjelekkel (milyen vagyok? milyen leszek? milyennek kéne lennem? stb.). Ilyenkor, ha a külvilágból folyamatosan érkezik a leminősítő reakció, akkor az súlyos károkat okozhat a személyiségfejlődésben. Hiába tudja mindenki, hogy sok esetben egy vadidegen írta azt, amit írt, és tulajdonképpen ezzel nem is kéne foglalkozni, mert személytelen a közlés, abban a pillanatban, ahogy elolvastuk, már személyessé válik. Mindenki magára veszi. Az Ask.fm oldal azt is szimbolizálja, hogy a kamaszok tologatják az intimitás határait. Ez ma a felnőtteknél is nagy mértékű. A korábbi intimitáshatárokat a közösségi média kitolta, és nem is lehet tudni pontosan, hogy az „idősebb” Z-generáció tudná-e még definiálni, hogy mi az, amit lehet közölni és mi az, amit nem. Mi az, ami csak őrá tartozna, és mi az, ami másokra is. Mi az, ami például egy párkapcsolat kereteit nem haladja meg. A pszichológiai intimitás nagyon fontos része az életünknek, kell, hogy legyenek a külvilágtól védett kapcsolataink, amiben bizalommal vagyunk a másik felé, mert teljesen őszinték lehetünk. A kamaszok esetében nagyon fontos figyelni arra, hogy képesek legyenek az offline térben kialakítani ezt az intim teret, mert az online tér erre nem alkalmas.
 
Sok vád éri a fiatalokat, hogy mennyire érdektelenek, nem tanulnak, tespednek. A jogaikat hangoztatják, a kötelességeiket nem teljesítik.
Az elmúlt pár évben gyakorlatilag minden iskolatípusban tartottam előadást, láttam rengeteg diákot, pedagógust, de a tanárok egy része mintha nem venné észre, hogy neki egy olyan eszeveszett információrengetegben kéne érdekesnek mutatkoznia mindazzal, amit meg akar tanítani, amire a hagyományos módszerek szinte alkalmatlanok. A gyerek zsebében ott az érintőképernyős telefon, amivel szemben a tanár krétával ír egy táblára. Ez hatalmas kihívás, és a pedagógusoknak már-már csoport-analitikusi módszerekkel kell elérniük, hogy az osztály dinamikája az óra alatt konstruktív legyen. Ma már egy tanárnak sok esetben alanyi jogon nem jár a tekintély vagy a tisztelet, ami ennek az átmeneti korszaknak a következménye, az információs kor fordított szocializációja következtében. De erről nem a diákok tehetnek, ők csak beleszülettek ebbe a korba. Ha a tanár nem elég érdekfeszítő, akkor olyan, mint ha alvó diákokkal állna szemközt, akiket az égvilágon semmi sem érdekel. Egy pár diáknál ez biztosan igaz, másik részüknél pedig azt látjuk, hogy a mértéktelen információ, a kívánatos online tér és a kapcsolati hálók érdekessége kioltja és kifárasztja a kíváncsiságot. A nem figyelés sokszor tehát tudattalan hárítás. Ilyenkor nem arról van szó, hogy őt nem érdekli a történelem vagy a matek, hanem egyszerűen képtelen már interakcióba bonyolódni a világgal. Gondoljunk bele, milyen nehéz nekünk is bármire figyelni a külvilágban, ha egyébként a gondolataink teljesen máshol járnak. A kamaszoknál sincs ez máshogy.
 
Manapság sok tanár fenn van a Facebookon, így sokan találkozunk olyan tartalmakkal, amikor látjuk, hogy egy-egy diákunk nyilvánosan keveredik kínos szituációba, amellyel láthatólag nincs tisztában. Mit tegyen ilyenkor a tanár? Ne törődjön vele, hisz nem rá tartozik, vagy hívja fel valahogyan az illető figyelmét?
A Facebook használata a diákokkal nem könnyű terület, mert valójában két kapcsolati forma találkozik: az egyik az offline tanár–diák viszony, a másik a Facebook-ismerős kapcsolat. Ezek eltérő érzelmekkel és kontrollal, felelősséggel és beavatkozási lehetőségekkel járnak. A Facebookon látottakat átemelni az offline térbe csak akkor lehet, ha létezik az a bizalmas viszony tanár és diák között, ahol az érdemben megbeszélhető. A nehézséget általában az okozza, hogy az online térben mindenki az online személyiségével van jelen, tehát jóval impulzívabb és intenzívebb lehet, más típusú csoportnormát követhet, és másként láthatja az interakciókat, mint offline helyzetben. Így áll elő az a furcsa helyzet, hogy az offline rákérdezés terelést válthat ki egy diákból, aki azt érzi, a tanára nem is érti pontosan a dolgot, nem látja teljesen, nem látja jól, és végképp nem jól értelmezi, mert az „nem olyan”. Bizonyos szempontból a diáknak van igaza, mert az online tér teljesen más, viszont jó, ha egy tanár rávilágít arra, hogy minden online helyzetet az offline érzelmeinkkel reagálunk le, és a valódi életben érezzük a hatását. Tehát a beszélgetés nagyon is fontos. Ha már egy tanár lát valamit, amit érdemesnek talál megemlíteni, akkor viszont tisztázni kell a magánéleti határokat, az online szabályokat és végül a fontosságát mindennek. Akkor lehet számítani arra, hogy egy kamasz tényleg megérti, amit tanácsolnak neki.
 
Tudjuk már, hogy a Z-generáció miben mutat hiányosságokat, de mi az a sajátosság, amit az iskolában ebből pozitív irányba lehetne fordítani a gyerekekben?
Az iskolában nagyon jó lenne a valódi pozitív önértékelés kialakítása, ha az interperszonális képességek fejlesztése, például – ha javasolhatok ilyet – nagyon sok olyan tréninget tennék az iskolai feladatok közé, ami a kooperációt segíti elő. A tanítási folyamat érdekesebb lehetne az Aronson-féle mozaik-módszerrel, ami arról szól, hogy minden egyes feladatot közösen oszt ki kiscsoportba, amelybe beemeli a legrosszabb, legnegatívabb embert is, különben ha őt nem emelik be, akkor az egész csoport nem tud dolgozni és nincs értékelhető eredménye. Ilyen módszerekkel a figyelmük inkább megragadható, egymásra érzelmileg jobban reflektálnak.
 
Pedagóguskörökben gyakran elhangzik egy újfajta ars-poetica: „ne tanítsd, szeresd!” A gyerekeket leginkább szeretni kell. De néha nagyon nehéz szeretni a Z-generációt.
Meg kell próbálni megérteni azt a tényt, amit olykor pszichológusként könnyebb. Minél megátalkodottabb egy osztály, minél inkább tele van agresszív gyerekekkel, minél nagyobb a tespedtség, az inaktivitás, annál inkább lehet tudni, hogy a gyerekek rosszul érzik magukat a bőrükben. A megátalkodott gyerek nagy valószínűséggel szorong, önértékelési problémái vannak, nem találja a helyét az életben. Nagyon könnyű ellenszenvesnek találni azt a gyereket, akivel egy tanár nem tud bánni. A legjobb attitűd a helyzet valódi el/felismerése, a gyerekek viselkedésében az olykor agresszívabb vagy érdektelenebbnek látszó külső mögött az érzelmi okok megkeresése. Ha képes valaki arra, hogy egy feszült helyzetben meglássa, hogy egy kamasz szorong, és azért viselkedik úgy, akkor könnyebben reagál megértően, mert a segítségre szorulót látja és nem azt a megátalkodott gyereket, aki minden eszközzel az ő napjait akarja destruálni. Ha valaki szereti őket, akkor minden viselkedéses reakció másként is értelmezhető, a megértés sokat segít abban, hogy a konstruktivitás felé mozduljanak el a teljesen passzívnak látszó megoldhatatlan szituációk.
 
(A cikk eredetileg a Közoktatási Vezető Magazinban jelent meg.)
 
Kiss László
 
Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Önnek ajánljuk
fogaskerekek

Csúcsra ért a transzatlanti egység?

onkológia k

Fél évet is várhatnak a rákbetegek a kezelésre Szlovákiában

Érsekújvár

Óriáskoszorú ünnepi megszentelése Érsekújvárban (VIDEÓK)

remišová k

Remišová: Az orvosok béremelésével a betegellátás minőségének is javulnia kell

pénz euró

Káoszt okozhat a szülői nyugdíjbónusz

új szó

Miről ír a hétfői Új Szó?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.