Gáspár Ferenc – A világutazó orvos emlékezete

Örömmel állapította meg, hogy az utazási irodalomnak már Magyarországon is vannak jeles képviselői. Példaként Gáspár Ferencet említi, akinek A Föld körül című, hat díszes kötetben 1200 fényképpel és sok „színes műmelléklettel” 1906 és 1908 között megjelent nagy munkájához ő maga írt előszót.

Gáspár Ferenc (l861–1923) neve ma már csak kevesek számára cseng ismerősen és száz évvel ezelőtt kiadott útleírásai ma már antikváriumi ritkaságok. Pedig érdemes lenne újra kiadni ezeket, mert – ahogy Vámbéry írta a már említett előszavában –: Gáspár „leírásai egyszerűek, világosak és mesterkéletlenek, az olvasóban azt a benyomást keltik, mintha ő maga látta és végigélte volna azokat”. De hát ki is volt valójában Gáspár Ferenc, akinek útleírását az egyik legnagyobb magyar utazó méltónak találta arra, hogy előszót írjon hozzá?

Gáspár Ferenc 1861. június 9-én született az észak-erdélyi Szilágysomlyón. Nem volt könnyű gyermekkora: édesanyját korán elvesztette. A kolozsvári unitárius kollégium (középiskola) elvégzése után a bécsi orvosi karon szerzett doktori oklevelet. Friss diplomásként 1885-ben lépett az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének szolgálatába. Pályakezdésére így emlékezik A hét év tengeren c. munkájában: „Tengerészeti tapasztalataim ezen idő tájt még nagyon fogyatékosak voltak. A legnagyobb víz, amit a tenger előtt megismertem, a Szamos volt, meg a Duna Wien alatt. Hajózási tapasztalataim pedig ott állottak, ahol még diákkoromban: a hazulról elcsent kenyérdagasztó teknőben tettem többi diák-tengerész pajtásom társaságában nagyobbszabású kirándulást a Krasznán (a Szilágyság fő folyója K. L.), a malomtól le egészen a Domby-kertig”. Ilyen „hajózási tapasztalatok” birtokában kezdte meg hajóorvosi szolgálatát a Sirály nevű háromárbocos korvetten. E szemre szép, de valójában „elavult, rozoga vitorlásról” került át 1887 tavaszán egy modern hadihajóra, és ezzel megkezdődött doktorunk számára a „páncéloskorszak”. Nehéz, de szép időszak volt ez, amelyre fő műve Bevezetésében így emlékezik: „…mint hajóorvos a cs. és kir. haditengerészetnél több mint hét évet töltöttem a tengeren. Határozottan állíthatom, hogy ez a néhány esztendő volt életemnek legszebb korszaka”.

E hét emlékezetesen szép év élményeit Gáspár az 1892-ben Szegeden kiadott Negyvenezer mértföld vitorlával és gőzzel c. könyvében örökítette meg. A könyv nagy sikert aratott. Gáspár mintegy kétszáz elismerő levelet kapott az egész országból. Sokan kérték tanácsát személyesen is a tengerészeti pályával kapcsolatban. Ezért adta ki 1903-ban a Hét év tengeren c. munkáját, amely a fából épült vitorlások korszakából a páncélos, gőz hajtotta hajóóriások korába való átmenet olvasmányos enciklopédiája. A szórakoztatáson kívül volt egy másik célja is: reméli, hogy könyvével legalább egy tucat magyar fiút terel a tengerre.

Hasonló indítékok késztették őt élete fő műve, A Föld körül hat kötetének megjelentetésére is. Hét évi haditengerészeti szolgálat után 1892-től újabb tengeri utakon – ezúttal kereskedelmi hajók orvosaként – szerzett ismereteit, élményeit tette közkinccsé. Az 1906-ban megjelent I. kötet Dél-Amerikába kalauzolja az olvasót „Budapesttől – Hamburgon, a Kanári-szigeteken át Dél-Amerika körül Colonig” – ez utóbbi kikötő már Panamában található. Innen indul tovább a képzeletbeli hajó – áthaladva a pár évvel korábban megnyitott Panama-csatornán a „Nyugat-India és Afrika” alcímet viselő II. kötetben és jut el egészen Adenig. Adentól kelet felé indul a III. kötet hajója és bejárja „Kelet- és Hollandus India” partvidékét, szigeteit, közülük is a legdélebbre fekvőnél, Jáva szigetén fejezve be az utat.

A IV. kötet a „Vitorlával Ázsia körül” alcímet viseli és ez tulajdonképpen az 1892-es Negyvenezer mértföld… teljesen átdolgozott új kiadása. Gáspár kiegészítette művét egy újabb kínai utazása élményeivel. Az 1908-ban kiadott V. kötet az „Ausztrália, Csendes-óceániai szigetek, Japánország, Khina, Szibiria” alcímet viseli. E kötetnek több érdekessége is akad. Az egyik az, hogy a benne leírt, Batáviából, azaz a mai Dzsakartából induló utat Gáspár már nem hajóorvosként, hanem turistaként tette meg 1906 derekán. Másik érdekessége, hogy szárazföldi útleírást is tartalmaz: a Vlagyivosztoktól Moszkváig, a transzszibériai vasúton megtett több ezer kilométer élményeit. Harmadik érdekessége pedig az, hogy e kötet jelent meg utolsóként. A VI. kötet ugyanis már 1907-ben megjelent „A tengerészet lovagkora” alcímmel mint a Hét év tengeren átdolgozott változata. Mivel az V. kötet jelent meg utolsónak, ez tartalmazza a kiváló Ázsia-kutató, kolozsvári egyetemi tanár, Cholnoky Jenő „Utószavát”. Cholnoky természetesen szigorúbb mércét alkalmazott, mint Vámbéry, ám tudós szemmel nézve is kijelenthette: „Gáspár… a legnagyobb gonddal ügyelt, hogy a tudomány szigorú cenzúrája semmi kifogásolni valót ne találjon”.

Hajóorvosi pályafutása befejeztével Gáspár Budapesten telepedett le. A Kereskedelem- és Iparügyi Minisztériumban a munkásbiztosítás orvosügyeinek lett a referense. Munkája mellett maradt ideje újabb könyvek megírására, élménybeszámolók tartására is. ĺgy pl. 1907-ben a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésén tartott nagy sikerű felolvasást Pozsonyban. Újabb könyvét pedig a földrajzi felfedezések történetének szentelte. Az 1912-ben Budapesten kiadott „A fehér ember útja (Columbustól Pearyig)” c. kétkötetes munkája „eredeti kútfők nyomán” tárgyalja a világ leghíresebb tengeri és szárazföldi utazóit, köztük a magyar világvándorokat is. Barátjával, az élete főművéhez előszót írt Vámbéry Árminnal – akinek egy időben orvosa is volt – II. kötetének 89–96. oldalain foglalkozik.

Gáspár doktor időskoráról csak keveset tudunk. Szerencsénkre a Vámbéry-konferencia illusztris vendége, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, dr. Kubassek János sok értékes adattal gazdagította az általunk előadottakat. Ezen adatokat annak idején Gáspár fiától szerezte meg. Szomorú információk ezek: betegsége, magánéleti és munkahelyi konfliktusai felőrölték az egykori nagy utazó lelkierejét. A kínok elől 1923. július 12-én a halálba menekült. Öngyilkossága miatt az orvosi lapok nem közölték nekrológját. A 20. század eleje legolvasottabb útleírójának emlékét inkább az irodalomtörténet őrzi. Vámbéry a már többször említett előszavát egy török közmondással indította: „Nem az tud valamicskét, aki sokáig élt, hanem az, aki sokáig utazgatott”. Gáspár Ferencről is elmondható: sokat utazgatott, tehát tudott is valamicskét a világról. Jó lenne e könyvekben megörökített „valamicskéből” – valamicskét újra kiadni.

(A III. Vámbéry-konferencián elhangzott előadás rövidített változata.)