Gáll Ernőről és naplójáról

Szabó Ottó: Állomás III. Talán túlzás szenzációként beharangozni az idestova két esztendeje elhunyt Gáll Ernő naplójának készülő poszthumusz kiadását, amikor erős kételyeink támadhatnak abban a vonatkozásban, hogy vajon ismeri-e a szlovákiai magyar értelmiség (a szlovákról nem is szólva) a kisebbségi-nemzetiségi kérdés egyik legjelentősebb európai szakértőjének az életművét. Ha mégis felhívjuk a figyelmet erre a naplóra, akkor abban a reményben tesszük, hogy ez a történelmi és emberi dokumentum önmagában is izgalmas olvasmány, egyszersmind rávilágít az erdélyi-romániai magyar nemzetiségi létre a hetvenes évek közepétől (és erről a Ceausescu által rendezett tragédiáról még mindig nagyon keveset tudunk), s ne felejdük el azt sem, hogy egy olyan művel ismerkedhetünk meg, amelyet jelentőségét tekintve csak Fábry Zoltán naplójához hasonlíthatunk.

Természetesen nem véletlenül említődik itt Fábry neve és műve, mint ahogyan idéznünk kell Balogh Edgárt is, hogy szemléletesen ki tudjuk jelölni Gáll Ernő helyét a XX. századi egyetemes magyar szellemi életben. Ők hárman voltak ugyanis azok az egyéniségek, akik – minden közöttük létezett alkati, nemzedéki, sorsbeli különbözőség dacára – a legérzékletesebben tudták az utódállamokbeli magyar nemzetiségi csoportok helyzetét tisztázni, átérezve Trianon drámáját, de nem a revízióban gondolkodva, hanem továbblépve a realitások irányába. A kölcsönös megismerést, a Duna táji együttműködést tűzve ki célként. Nem is oly eredménytelenül, mint ezt sokan manapság gondolják. A magyar szellemi élet tájékozódásában ma már szervesen van jelen a cseh, a román szellemiség. Fél évszázaddal ezelőtt erre gondolni sem lehetett volna...

Fábry a maga elszigetelt szlovákiai helyzetében publicistaként, kritikusként tette ezt. Balogh Edgár soha el nem feledve a szlovákiai sarlós tapasztalásokat, s gazdagítva ezeket a magyarországi, s még inkább romániai ügyekkel, ugyancsak közíróként és szervezőként alkotott meg egy életpályamodellt. Gáll Ernő fiatalabb is volt vagy másfél-két évfizeddel Fábrynál és Baloghnál, de még ő is a Gaál Gábor szerkesztette Korunk műhelyében szerezte a pályáját alapvetően meghatározó élményeket, ő azonban szociológus, tudós lett (noha szerkesztette is, sokáig Balogh Edgárral együtt, az újrainduló Korunkat), aki nem csupán tapasztalati alapokon látta a nacionalizmusok gyakorlatát, elveit, illetve a kisebbségi lét adottságait, hanem megismerte és megismertette az ágas-bogas problematika európai, illetve speciálisan közép-kelet-európai szakmai irodalmát, és ezt alkalmazta a romániai helyzet elemzésében. És hangsúlyosan emeljük ki azt a közös vonásukat is, hogy képesek voltak saját pályájuk, eredményeik folyamatos karbantartására és a hibáikkal történő önkritikus szembenézésre. Az európai baloldalon találtak otthonra, Balogh Edgár és Gáll Ernő közéleti tisztségek viselését is vállalták, ám hosszú pályafutásuk során mindig akadt bennük annyi erkölcsi erő és tudományos tisztesség, hogy nézeteiket szembesítsék a valósággal, az ábrándokat a realitásokkal. Gáll Ernő esetében konkrétan arról volt szó, hogy ő, aki a harmincs években az ifjú marxisták hevületével elutasította az erdélyi magyar polgári kisebbségtudományt, azok viszont nem vettek tudomást a marxista eredményekről, a hatvanas évektől kezdődően – felülvizsgálva korábbi álláspontját – szintézist tudott és akart építeni a marxista és a polgári szociológia módszereiből, eredményeiből. Pontosan kimutatva egyébként azt is, hogy hol van a határ a nemzetiségi önvédelem és az agresszív nacionalizmusok között. Felfedezte azt is – nem utolsósorban a Prágai tavasz szellemi ösztönzésére –, hogy a liberalizmus és a tudományos marxizmus (ami, persze, egészen más dolog, mint a marxista-leninistának csúfolt pártiskolák áltudományos maszlaga) természetes szövetségesek is lehetnek, minden közöttük létező vita ellenére. Nem érdektelen, hogy Gáll Ernő különös érzékenységgel figyelte a román értelmiség mozgalmait. Többször is hivatkozik Valter Romanra, az egykori spanyolosra, aki még román vezérkari főnök is lett, majd élete alkonyán, miután szembeszállt Ceausescuval, a bukaresti Politikai Kiadót vezette. Roman szinte egyetlen román értelmiségiként segítette Gáll Ernő kezdeményezéseit a román–magyar közös hagyományok ápolásában. (Hogy fia, Petre Roman, egykori miniszterelnök milyen kacskaringós utakon jutott a nacionalizmus vakvágányára, egészen más kérdés és nem az apa bűne...)

Különösen fontosnak tartotta azt a felismerését a nemzetiségek életében érvényesíteni, hogy minden örökségből ki kell bányászni a használható elemeket, kivéve a nacionalista tradíciót, amelyet egyértelműen elutasított. Néhány éve, utolsó szlovákiai nyilvános szereplésekor, a kassai Fábry-napokon egy előadásában hangsúlyosan szólott erről. Egyébként érdemes azt is felidézni, hogy miben látta Fábry jelentőségét. „Erkölcsi realizmusa nem csupán az egyén felelősségét, életének értelmét, hanem... egy egész népcsoport történelmileg megváltozott helyzetét s a belőle fakadó elvárásokat segített tudatosítani. Fábry rögtön, a huszas években felismerte az új szituációból adódó tennivalókat. Megalkuvás nélkül szembefordult a Horthy-Magyarország nacionalista kurzusával, az életre ítélt periférfiára leselkedő elvidékiesedés ellenszeréül pedig már akkor »a világ hullámhosszára« állította be magyarságát”. Gáll Fábry-portréjának aktuális vonatkozásai, tanulságai is vannak: Fábry – írta – „világosan látta a kisebbségi helyzetből származó alacsonyabbrendűségi érzet lelki-erkölcsi buktatóit: óvott mind a túlkompenzáltságtól, mind a felbuzdulást követő, visszhangtalanságból fakadó rezignációtól, elernyedéstől. A kiutat, a megváltást sajátos mozgósító programban rögzítette, amely – a magányos ember erkölcsével egyezően – a minimumnak maximumra történő fokozását szorgalmazza.”

Be kellett mutatnom Gáll Ernő személyiségét, hogy érthessük a napló kiadásához fűződő várakozásokat. A naplóról egyébként a magánügyeit a világ elé tárni nemigen szerető Gáll a kilencvenes évek elején a Pártállami nacionalizmus című esszéjében tett először említést. „A hetvenes évek közepétől – vallotta meg – , amikor a Korunk szerkesztőségének a hétköznapjaiban is egyre nyomasztóbbá vált a homogenizálás (Ceausescuék ezzel a kifejezéssel próbálták naiconalizmusukat leplezni – EFP) ránk nehezedő nyomása következtében a hangulat, jegyezni kezdtem az egyre viszontagságosabbá váló lapcsinálás megpróbáltatásait. Nem vezettem napról napra naplót, de bizonyos időközönként, rendszerint valamilyen próbatételhez, pozitív fordulatokhoz (mert ilyenek is akadtak) kapcsolódva, rögzítettem a tényeket. Nem maradtam meg az események kronológiájánál, hanem küszködéseinket kommentáltam is. Közben a tapasztalatok ösztökélésére önreflexiómat folytattam, belső vívódásaimmal, konfliktusaimmal szintén számot vetettem. Alkalomadtán elméleti értelmezésekkel is kísérleteztem.” A naplónak néhány részletét közre is adta Számvetés című kötetében, éppen azokról az eseményekről tudósítva, amelyek a Korunktól való távozásához (hivatalosan: nyugdíjaztatásához) vezettek.

Akkor, amikor Gáll Ernő naplót kezdett vezetni, még álmában sem gondolhatott arra, hogy Ceausescu diktatúrája megbukik. (Az igazság megkívánja: Balogh Edgár akkoriban állandóan az 1905-ös romániai lázadást emlegette, „robban a puliszka is” – mondotta, s reá jellemző ártatlan merészséggel az évforduló hangsúlyos ünneplését javasolta, hasztalan, ő azonban semmilyen kudarcról nem óhajtott tudomást venni, s ezért mindenkinek Liviu Rebreanu Az akasztottak erdeje című, a felkelésről szóló klasszikus regényét ajánlotta elolvasásra. Ezt a dolgot azonban akkor mindenki Balogh Edgár „ábrándos realizmusaként” – a kifejezés Fábrytól származik – minősítette. Gáll Ernő is mosolygott, amikor erről hallott, márpedig hallhatott eleget, hiszen mindennapos vendég volt a Rákóczi úti Balogh-lakásban.)

Gáll logikusan gondolkozó, a tényeket állandóan mérlegelő ember volt, aki csekély mértékben értékelte elszakíthatatlan barátja, Balogh Edgár csillogó ötleteit realitásként, tehát tisztában kellett lennie azzal, hogy gondolati fejlődését csak ezópuszi nyelven teheti közzé, de éppen a leglényegesebb mozzanatokat és következtetéseket el kell hallgatnia. A naplója tehát – éppen úgy, mint vagy három évtizeddel korábban Fábryé – kényszerműfaj. Nem akarja, hogy gondolatai nyomtalanul eltűnjenek, tehát ebben a formában üzent az utókornak. Később a napló sok megállapítása a rendszerváltás után keletkezett Gáll-írásokban kerül elő.

A Gáll-naplónak egy másik, nem kevésbé izgalmas rétege – az eseménytörténet: mi történik, történt a Korunkkal. A folyóirat belső élete, a szerkesztőség és a főszerkesztő viaskodásai a pártszervekkel, az álságos irányítás módszerei, a Bukarest és Kolozsvár közötti szolgai alárendeltség, s nem utolsósorban a nemzetiségi közegben is jelenlévő karrierizmus, pecsovicskodás szomorú példái – izgalmas tanúságtétel ez a múltról, a közelmúltról. ĺgy élt még nem is olyan régen egy magyar értelmiségi Romániában. Ha megjelenik a napló, és eljut Szlovákiába is, sokan arra fognak szükségszerűen rádöbbenni, hogy a szlovákiai magyar valóság sokban hasonlított arra a kolozsvári kényszerlétre.

Annál inkább, mivel Gállt emberi adottságai különösen jó megfigyelővé tették. Vagy négy évtizeden át ismertem őt, s ezért személyesen is tanúsíthatom, hogy milyen jó és következetes kérdező volt. Egyetlen példa. 1967-ben Moszkvában voltam tudósító, ahol egyszercsak felhívott telefonon az odaérkezett Gáll Ernő. Az érdekelte, hogy mi lesz a XX. kongresszus reformvonalával Hruscsov megbuktatása után három évvel. Mi lesz a Tvardovszkij által szerkesztett, Szolzsenyicint felfedező legliberálisabb folyóirat, a Novij Mir sorsa. A Novij Mir szerkesztőségével történetesen jó kapcsolatban voltam, ezért négyesben meglátogattuk a redakciót, ahol a vendégek bemutatását ekként kezdhettem: „Három magyar folyóirat három főszerkesztője jött el Önökhöz három országból, Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Romániából, Diószegi András, a Kritika főszerkesztője Magyarországról és Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője Csehszlovákiából...” Ilyet még a novijmiresek nem láttak, nem is tudtak a magyar nemzetiségek létezéséről, tehát kellőképpen csodálkoztak, s készséggel válaszoltak Gáll Ernő szapora kérdéseire...

És talán nem kegyeletsértés, ha felemlítem a fiatal Gáll Ernő csúfnevét a negyvenes évekbeli Kolozsvárról. A históriát ő mesélte el fiamnak, én tőle tudtam meg, pontosan Kassán sétálgatva. „Szaladgál” – Gaál Gábor, a mestere hívta így, mert éppencsak feltűnt a kolozsvári főtér sarkán található New York kávéház „Dumapostának” nevezett híres hírlapírói törzsasztalánál, s a kellő információkat beszerezve máris továbbállt. Gáll Ernő azonban nemcsak ezeket a híreket tudta, hanem az angol, a francia, a német, s nem utolsósorban a román szociológia, filozófia új eredményeit is, s általában minden érdekelte, ami az emberi létet humánussá teszi és a gondolat tisztességét szolgálja.

A naplót most az özvegy, Éva aszszony rendezte sajtó alá és Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság kolozsvári tudósítója adott róla először hírt. Én csupán a várakozást szerettem volna felerősíteni a hírt közvetítve. Meg figyelmeztetni arra, hogy ki is volt Gáll Ernő.