Futamok – a végtelen időből

TÓTH LÁSZLÓ

Kettesben Istennel

Tulajdonképpen csak most döbbenek rá, milyen sokat foglalkozom én Istennel. Ehhez azonban tudni kell, hogy nem vagyok hívő, nem vagyok vallásos (igaz, ateista sem; hiszen Isten létét nem tagadom eleve; mások hívő voltát, vallásosságát teljes mértékben elfogadom, becsülöm). Isten valójában csupán a személyemen keresztül folytat állandó párbeszédet a teremtéssel.

De ha ekkora problémát jelent számomra Isten, miért nem problémám Jézus? Mária? Az apostolok, a szentek?

Nem tudom erre a kérdésre a választ.

Valamire mégis gyanakszom.

Jézus Isten fia – Máriáé, Józsefé. Konkrét sors. S az Mária is, József is, és a többiek is.

Az ő sorsuk az övéké, az enyém – az enyém. Lehetek bármilyen fogékony is a sorsuk iránt, abban mégsem tudok osztozni velük. Tőlem függetlenül léteznek, tőlem függetlenül azok, akik.

Isten viszont én is vagyok. Sorsa az enyém által is alakul, hogy ő milyen (lesz), tőlem is függ. Én őt képviselem az anyagi világban, ő engem a transzcendenciában.

Egy még mindig

Na, jó, az öregedésről fogok írni. De csak félve, lopva, meg ne szimatolja senki, mert nem úsznám meg a mostanság ilyenkor szokásossá, általánossá vált reagálásokat: „Ugyan, nem vagy te még öreg, nem vagy ez, nem vagy az.” (Ha történetesen a betegségről írnék, nekem állítanának: „Beteg vagy?” Ha a halált veszem a számra, bujdoshatok a „Ráérsz te arra még!”-ek sűrű egymásutánja elől.) Egyre gyakrabban figyelek föl arra, hogy bizonyos témák kapcsán, bizonyos dolgokról szólván mintha nem értenénk, nem akarnánk érteni, hogy miről beszél a másik. Különösen, ha számunkra kellemetlen témát érint, már nem az a fontos, hogy miért is hozta szóba azt, milyen indíttatásból (manapság ezt szinte kizárólag így mondjuk: mi volt a motivációja, de én juszt sem mondom így), mit is akart mondani vele, hanem csak magunkra figyelünk, a zavarunkra, amiért hirtelen nem tudjuk, mit is mondjunk rá, arra, hogy ettől eszünkbe jut, hogy egyszer mi is lehetünk betegek, öregek, egyszer mi is meghalhatunk, s ettől egyszerűen begőzölünk, esetleg pánikba esünk. Eszünkbe sem jut közben, hogy nem kell ahhoz betegnek lennünk, nem kell megérintenie az öregedés szellőjének, nem kell halálunkat éreznünk ahhoz, hogy a betegség, az öregség, a halál része legyen gondolatrendszerünknek, hogy képünk legyen róluk, amely a világképünknek is a részét képezi. Közbeszédünknek egyre jelentősebb részén egyfajta kényelmes szemérmesség, álszent képmutatás, a dolgokkal szembesülni nem tudás terpeszkedik, s a valóság tényei előtt lehunyjuk a szemünket, befogjuk a fülünket, ezért nagyon sok mindenre nem is tudunk kellőképpen felkészülni, amit pedig nekünk sem sikerül majd kikerülnünk. Ezt valahol a sejtjeinkben tudjuk is, amitől szorongani kezdünk, s mivel a szorongásunkat képtelenek vagyunk feldolgozni, frusztrálódásunk lassan megállíthatatlan folyamattá válik. Emlékszem, huszonéves korom hajnalán szinte kultikus könyvként becsültem Illyés Gyulától a Kháron ladikjánt, pedig nem mondható, hogy az öregkor, az öregség, az öregedés volt napjaim központi gondja. A bemenet angyala voltam még, hol s hogy találkozhattam volna a kimenet ama páriájával, aki évtizedek múltán majd én leszek. Mostanában azonban – minek tagadni – az input veszik egyre inkább ködbe előttem, s kurzorom lassan az output felé tart – erőnek erejével sem tudnám eltéríteni ettől az iránytól, így hát bölcsebbnek gondolom erre pazarolandó erőmet másra fordítani.

Ráadásul az öregedés, ha odafigyel rá – és magára – az ember, nem feltétlenül jelent minőségi változást. Pontosabban, ha minőségi változást talán mégis igen, magának a minőségnek a felfüggesztődését, megszűntét semmiképp. Ha tehát van is minőség, melyről teljesítőképessége, felfogása, ízlése s más egyebek természetes változása okán az embernek le is kell mondania, találhat ezek helyébe másokat. Strategiális és strukturális – életmódbeli, illetve életvezetési, valamint szerkezeti – változásokat azonban mindenképp magával hoz az ember életébe az öregedés. Egyszerűen az életnek az iránya és a szerkezete változik meg, ha az értelme és a lényege nem is feltétlenül.

Egy példa:

Amíg az ember fiatal(abb), maga szereti megszabni a dolgok alakulásának a menetét. Hogy elkezdett öregedni, abból is kitetszik, hogy elfogadja a dolgokat olyanoknak – amilyenek, s innentől kezdve azokhoz igazítja lépteit, cselekedeteit. Nem, nem megalkuvás, nem én-feladás, nem lemondás ez, ahogyan talán fiatalkorában hitte, látta, megítélte, hanem – ökonómia. Tervszerű gazdálkodás az erejével, a még megmaradt (hátramaradt) lehetőségeivel. Botorság azt hinnünk, hogy ha elfogynak a lehetőségeink, az maga a halál. Inkább úgy néz ki a dolog, hogy ha el is fogynak a lehetőségeink, egy még mindig maradt: a halál, s azzal még, utoljára, élnünk kell.