Fónad Laura: a szegregáció zsákutca

Ön rendhagyó munkával gazdagította a „cigányság, politika, művelődés, roma integráció” négyszögének gyakran parázs vitákat gerjesztő témáját. E látlelettel kívánt hozzájárulni a sokak szemében megoldhatatlannak tűnő problémasor mélyebb megismeréséhez?

Napjainkban nemcsak Csehországban, hanem Szlovákiában is az egyik alapvető kérdés, hogy a romák milyen helyet foglalnak el a társadalmi szocializáció folyamatában és értékrendjében. Természetesen, a kirekesztettséggel eredményesen megküzdők példáinak előtérbe állításával egyáltalán nem akartam és nem is szeretném alábecsülni a társadalmi másodrendűségben élő romák helyzetét, illetve az ezzel járó súlyos közéleti gondokat. Ugyanakkor fontos rámutatni arra is, hogy létezik kiút az elmaradottságból; hogy a romákról alkotott általános kép mellett, a közhiedelemmel ellentétben létezhet egy másik valóság. Mert tévedés azt hinni, hogy csakis problémás romák élnek közöttünk. Persze, ettől még igaz, hogy a romák jelentős hányada Csehországban is nagyon rossz gazdasági körülmények között élő, alacsony műveltség- és életszínvonalbeli réteg. Bár emellett az sem titok, hogy a többségi lakosság körében szintén sokan élnek a létminimum határán.

Azt viszont tudomásul kell venni, ami a romák egyik meghatározó jellemzője, hogy sajátos kultúrájuk van, a hagyományaik is erősek.

Ez a mindennapokban, olykor többszörösen hátrányos helyzetük ellenére, valóban gyakran megnyilvánul. De függetlenül ettől, a roma népesség zöme nálunk a lakosság más marginális csoportjainál is összetettebb körülmények között él. Így további sajátos nehézségekkel, például a közbeszédben megjelenő előítéletes gondolkodással kell megküzdeniük. Az úgynevezett „romakérdés” ugyanis nem csak szociális gondhalmaz.

Csehországban mennyire élvez prioritást a romák felzárkóztatása?

A szociáldemokrata Bohuslav Sobotka vezette kormánykoalíció a korábbi kabinet törekvéseinél több akaratot mutat a romák szociális hátrányainak mérséklésére. Hangzatos deklarációk helyett mostanában inkább konkrét intézkedéseket látni. Például a jövő esztendőtől minden ötévesnek kivétel nélkül kötelező lesz óvodába járni, hogy megismerjék azokat az általános magatartási szabályokat, amelyekre az iskolában feltétlenül szükségük lesz. Új vezetősége van annak az eddig eléggé döcögve működő tárcaközi hatóságnak is, amely regionálisan, tehát az államigazgatás alacsonyabb vagy helyi szintjein hivatott segíteni a társadalom peremére sodródottak komplikált helyzetén.

Önöknél a politikai kommunikáció milyen akcentusokkal beszél a roma népességről?

Ez a kérdéskör, legalábbis határozottabban, főként a választások előtt jelenik meg, hiszen a hangzatos ígéretekkel, illetve az extrémista oldalon a gyűlöletszítással szavazatokat lehet gyűjteni. A bevándorlókkal kapcsolatban felhozott kételyek és aggályok mostanában azonban fölülírták a roma létet tematizáló politikai tónust, így ebben a kérdésben a közbeszéd is visszafogottabb lett. Újabban inkább az európai migránsválság vélt vagy valós veszélyeivel lehet könnyen rokonszenvet szerezni. De a romák társadalmi tekintélyét, beilleszkedésük mértékét, jogaik érvényesíthetőségét, oktatási-művelődési esélyeik diszkriminatív gátjainak megszüntetését érintő kérdések így sem söpörhetők szőnyeg alá, mert az Európai Bizottság már több ízben bírálta Csehországot is e restanciák hosszan húzódó megoldatlansága miatt.

Előfordulnak szervezett romaellenes fellépések, tüntetések?

Igen, bár 2015 nyara óta inkább a migránsokkal szembeni riogatás és ellenszenvkeltés az erőteljesebb. Az emberekből most ez hozza ki a gonoszt. De a bevándorlóellenesség megjelenése előtt, a szélsőjobb erősödésének hatására, különösen Észak-Csehországban történtek nyílt romaellenes atrocitások. Pár éve a házak egyikébe még robbanóanyagot is hajítottak. Sajnos, az efféle hangulatkeltésekből a bulvársajtó is kiveszi a részét.

Az ön kötete a nemzedékenként szinte hagyományozódó kirekesztés kockázatait elkerülni képes, a felzárkózással sikerrel megküzdött romákról szól. Munkahelyi érvényesülésük, másféle családi-társadalmi beágyazódottságuk legjellemzőbb mintáiról. Szociológusként miért nem a romák zömét érintő, a kátyús „cigányút” érdekelte?

Csehországi viszonylatokban a roma népesség kirekesztettségéről, a szegregációról, a közéleti másodrangúságról ma már mind tudományos szinten, mind a köznapi gyakorlatban elég sokat tudunk; még ha helyzetük javítására a szükségesnél jóval kevesebb történt is. Viszont azokról a romákról sokkal ritkábban esik szó, akik megtalálták a mellőzöttségből kivezető utat, és az életük normális mederben folyik. Kutatásaim céljaként tehát nem a roma lét általában ismert evidenciái érdekeltek – miként másik végletként a roma elit sem –, hanem az a középréteg, amely saját elhatározásából, kitartó akaraterővel, illetve a társadalmi mobilitás nemzedéki fokozatain haladva volt képes egy alacsonyabb rétegből kilépve magasabb szintre jutni. Önerőből az élet jobb minőségét elérni. Ők azok a roma emberek, akik nagyszüleik sorsához viszonyítva felküzdték magukat az iskolázott, az érettségizett, becsületes szakmával bíró mai átlagpolgár nívójára. És róluk már a többségi lakosság sem vélekedik úgy, mint tájainkon a romákról általában szokás.

Viszont gyakori tünet, hogy akinek a roma sorsból tényleg sikerül kitörnie, az elfordul a gyökereitől. Sőt, kijelenti, hogy ő bizony már nem roma.

Valóban nem ritkaság az ilyen fordulat. A szociológiai kutatásokban pedig kissé „sikamlós” terep az ilyesmi. Gyűjtőmunkám közben is akadt olyan beszélgetőtársam, aki azt mondta, ő már nem törődik azzal, hogy voltaképpen roma-e, vagy sem. Miközben épp egy roma klub vezetője, és önmaga számára a romákkal való együttműködést, a roma gyerekekkel való folyamatos foglalkozást tartotta elsődlegesen fontosnak.

Az egykori Csehszlovákia két utódállamában, a 21. század második évtizedének derekán, eleget tudunk a romákról?

Ez attól is függ, milyen nézőpontból vizsgáljuk. Gondolom, megfelelően sokat tudunk már például a kulturális hagyományaikról, bő ismereteink vannak a roma népesség eredetéről, a roma közösség életének társadalmilag legérzékenyebb gondjairól, a mélyszegénységben és a roma telepeken élők legjellemzőbb problémáiról. Ugyanakkor az objektív ítéletalkotáshoz kevés az információnk arról, hogy szélesebb összefüggésekben kik és milyen motivációk hatására tudtak, tudnak az általában lenézett romák közül sikeressé válni.

Egyetért azzal, hogy az egykori Csehszlovákiában a roma lakosság a rendszerváltás utáni időszak leginkább vesztes rétege?

Nyilván így van. Noha nehéz egyértelműen leszögezni, hogy pusztán azért, mert ők „a” romák. Tagadhatatlan viszont, hogy 1989 előtt a politika több tekintetben is megpróbálta megoldani kétségtelenül nehéz helyzetüket; még ha nemegyszer a joggal nehezményezett szociális mérnökség módszereivel is. Ennek különféle eszközei valóban nagyon vitathatók voltak, talán elég csupán a roma nők sterilizálását említeni. De az érem másik oldalát tekintve: akkoriban a romák belekényszerültek a kötelező oktatási rendszerbe; illetve ha sokszor csak tessék-lássék is, mégis többnyire megvolt a munkahelyük, az állásuk, ahol ők szintén az alkalmazottak különböző szociális juttatásaiban részesültek.

Szociológusként hogyan látja: a romák felzárkózását célzó aktuális kérdésekre miként tanácsosabb tekinteni – mint ’89 előtt, tehát szociális problémaként, vagy elsősorban a roma közösségi identitást erősítendő kisebbségi kérdésként?

Véleményem szerint nemcsak a romák szembesülnek a feszültségekkel járó mélyszegénység köznapi gondjaival, noha bizonyos, hogy számarányuknak megfelelően ők vannak többségben. A kérdésben felvetődő dilemmát ezért inkább szociális vonatkozásokban tartom elsődlegesen rendezendőnek. A szóban forgó gondok méreteinek és mértékének megfelelően. Nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy a romák integrációjában az etnikai szál, az etnopolitizálás lenne minden tekintetben a leghelyesebb ösztönző. Igaz, 1989 után az új lehetőségek sokasága nyílt meg előttük, hogy közösségként is erőteljesebben definiálják önmagukat, de ettől még nem születtek számukra munkalehetőségek. Sőt, ezerszám felszámolódtak! Pedig az iskolázottság fontossága mellett épp a napi munkából származó rendszeres jövedelem az alapvető feltétele és módja annak, hogy a romák, ha úgy tetszik, a cigányság önmagára leljen. És ennek révén az identitástudata szintén megteremtődjék. Ez lenne a társadalmi beilleszkedés lassú folyamatának első lépcsője. Hogy ez a nagy lélekszámú embercsoport az integráció értékmentőjeként túllépje saját árnyékát.

KOMMENTÁRUNK A TÉMÁBAN: SZEGREGÁLT VALÓSÁG

A helyes irány első lépése a roma gyerekek iskolázottsága?

Azt hiszem, más módon ez nem is lehetséges. A roma telepeken a szülők, a nagyszülők műveltségi szintje már csak olyan, amilyen. Ott már aligha lehet csodákat, gyökeres változásokat várni.

Kiváltképp, ha már ők is beleszülettek a mélyszegénybe. Az ilyen családokban nehezen fog felszikrázni a gondolat, mellyel valaki eldönti: másként akar élni, mint a szülei. Izgalmas kérdés ellenben, hogy a korábbi környezete hogyan fogadja azt, akinek sikerült kitörnie az elmaradottságból.

Sokuk számára ez komoly belső konfliktus. Kutatómunkám során többen ajánlották, azt is mérlegeljem, hogyan lehet valaki sikeres roma. Mert az érvényesülés fogalmának más vetülete van a többségi társadalomban, illetve más egy helyi roma közösség sajátos világában. Nos, akiket nekem sikerült megszólítanom, ők nemcsak akartak és igyekeztek, hanem – mondhatni rajthelyzetként – egyikük sem járt szegregált iskolába! Sőt, nevelődni sem nevelődtek szegregált környezetben, hanem általában olyan lakótelepeken, ahol közösen él a többségi lakosság és a romák is. Ez volt felzárkózásuk egyik fontos mozzanata. De az is lényeges, hogy a többségi társadalom tudatosítsa: a szociális „asszimiláció” nem az ördögtől való fogalom. Azaz, hogy a kirekesztés helyett a romáknak szintén legyen meg mindenben ugyanannyi esélyük, mint bárki másnak. A tanulásra, a munkára, az érvényesülésre. És hogy akadjon, aki bizalommal nyújt kezet nekik. Ilyenkor remélhető, hogy a „cigányútról” a felzárkózás „közútjára” sikerül lépniük.