Filozopterek az irodalomban — 6.

A múlt alkalommal azon filozopterkedtem, indokolt-e alábecsülni egy-egy nagy írónk életművében az ifjúságnak vagy a gyerekeknek szánt opusokat. Nem bennünk, filozopter és nem filozopter olvasókban van-e a hiba, hogy ezek a versek, mesék, regények mintegy a „nagy” művek árnyékában kénytelenek szerénykedni, holott egyáltalán nem biztos, hogy azok a „nagy” művek tényleg mind olyan nagyok, mint amilyeneknek látni szeretnénk vagy filozopteri elfogultságunkban láttatjuk őket.

De vannak esetek, amikor ez éppen fordítva van. Móra Ferencet említhetném, például. Mórát annyira ifjúsági írónak tartjuk, hogy sok Móra-rajongó talán nem is hallott az író fő művéről, az Ének a búzamezőkről című regényéről. Holott ez a regény nemcsak az írónak, hanem egész huszadik századi epikánknak egyik kiemelkedő alkotása. Igaz, 1945 után nagyon elhallgatták. Mint anynyi más remek vagy kevésbé remek művet, ezt is politikai-ideológiai okokból. A politika beavatkozása az irodalom autonóm világába sok kárt tett, olykor, mint az Ének a búzamezőkről esetében, talán jóvátehetetlen kárt. Hiszen nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem állt módjukban elolvasni ezt a kitűnő regényt.

A másik eset Weöres Sándoré. Nemzedékek nőttek föl a gyermekversein, amelyek eredetileg nem is gyermekverseknek íródtak. Ezek a „gyermekversek” olyan hatalmas népszerűségre tettek szert, hogy — talán a Psychét kivéve — teljesen árnyékba borították a költő életművének csúcsait. Balszerencse? Nem tudom. Talán... Mindenesetre Weöres balszerencséje egy kicsit más, mint a Móráé. A pártállam ideológus korifeusai Weörest is többször sújtották anatémával. Ám ha huzavonákkal is, két legjelentősebb verseskötete, A hallgatás tornya és a Tűzkút még időben megjelenhetett. S nemsokára, még a költő életében, a hódolat is utolérte. Mi az oka hát annak, hogy legnagyobb költőink körül az ő életművét ismeri a legkevésbé a szélesebb publikum? Mert a Mahruh veszéséről vagy az Átváltozások szonettciklusról érettségizett emberek nagy tömegei még csak nem is hallottak.

Nos, talán nem is a politika a ludas ebben, hanem a Magyar etüdök bűbájos remekművei. Az afféle hozzáállás és vélekedés, hogy „aki ilyen csodálatos gyerekverseket ír, hogyan képes máskor érthetetlen zagyvaságokat összehordani”. Weöres ugyanis már a negyvenes években túllépett líránknak mind a nyugatos, mind a népi paradigmáján, ellentétben versbarát olvasóinknak nagy többségével. ĺgy állhatott mára elő az a fura helyzet, hogy miközben Weöres Sándor az egyik legnépszerűbb klasszikusunk, ugyanakkor a legmagányosabb és — ami az életmű egészét illeti — a legkevésbé ismert költőnk is.

Ráadásul talán a „legmagyarabb” is. Hogy értem ezt? Erről majd legközelebb.

Grendel Lajos