Fiatal kora ellenére úgy viselkedik, mint egy betörő

Amikor problémákról beszélünk, amelyek a magatartászavarok tárgykörébe tartoznak, gondolnunk kell arra is, hogy mi a kiváltó ok. Elsőként a nevelés feladatairól szólhatunk, hiszen ha feltesszük a kérdést: Ki nevel manapság?, a választ nehezen találjuk meg. Hiszen a szülő gondoskodik gyermekéről, és sok esetben minden energiáját felemészti a gondoskodás. Az iskola oktatja tanulóját, nevelésére annál kevesebb idő jut. Intézményes szinten csupán az óvoda és a napközi tud módszeresen a nevelésre figyelni; a társadalom gyakran éppen e két intézményt célozza meg és elvitatja küldetését. A gyermek személyiségének alapjai az első hat-nyolc évben rakódnak le. Óvodáskorban kezdődik az erkölcsi normák kialakítása, vagyis mi a helyes-helytelen, jó-rossz, mit szabad-nem szabad stb., a viselkedési közlekedési táblák, vagyis azon viselkedési normák szabályozása, amelyekre életünkben később nagy szükségünk van. A gyakorlatban a helytelen magatartást elítéljük, elfojtjuk, hogy mit nem szabad, mi nem illik, azonban hiányzik az a nevelési „használati utasítás”, hogy mit szabad.

Matejček cseh fejlődéspszichológus úgy vélekedik, manapság nincs több agresszió, mint korábban, csak nem működik az önuralom. Nem tudjuk szabályozni indulatainkat, haragunkat, agressziónkat, amelyek gyakran külső destruktív cselekvési formákban jelennek meg, mint a garázdálkodás, verekedés stb. Beszélhetünk konstruktív problémamegoldásról?

A nevelésben még mindig a represszió van jelen, hiszen a rosszat keményen büntetni kell. A nevelésben a pozitív modellt kell kiemelni, erősíteni, jutalmazni, dicsérni. ĺgy gyakran a negatív modell a követési példa... Konstruktív vitapartner a család, a társadalom?

Lássunk itt egy példát: ha az iskolában a diák iskolakerülő, akkor a szülő megszidja, megbünteti, az iskola rosszabb érdemjegyet javasol és a fiatal a problémájával egyedül marad, hiszen senki sem kérdezte meg tőle, hogy mit érez, mit miért csinált stb. A pszichológus tisztában van vele, hogy a fiatal a tanulással gyakran hadilábon áll, de iskolába szeret járni, mert ott a kortársak várják, akik egy adott korban nagyon is fontosak. Vagyis, okozóként a depressziót is számba veszi, hiszen a fiatal visszautasította a kapcsolatokat, egyedül volt.

Nem először hangzott el a törvényhozásban a javaslat, hogy a fiatalkorúak büntethetőségi határát csökkenteni kell, hiszen már a kisiskolások is, a fiatalkorúak is komoly bűncselekményeket követnek el. Megoldás ez? Ha egy kiskorú komoly bűncselekményt követ el, sajtóvisszhangja nagy, hiszen mindnyájan gyakorló szülőként érintve vagyunk az adott korosztály problémáiban. De csak a következményt kell mérlegelni? A büntetést kell szigorítani? Megoldás a „tüneti kezelés”?

Komoly, hosszú távú folyamatként kell a neveléssel foglalkoznunk, hiszen az egyik ok a fiatalság „neveletlenségéből” fakad. Ha a kiváltó okokról vitatkoznánk, a tünetek is csökkennének. Úgy gondolom, hogy a büntethetőség korhatárának csökkentése csupán a tünetegyüttes egyik tényezője, amely érdemben nem oldja a problémát. A kis- és a fiatalkorúak bűnözésének további kiváltó oka az unalom, amely megelőzhető lenne, ha a nevelést közügyként kezelnénk, megteremtenénk a megelőző szabadidős programok kereteit, ahol a serdülő elfoglaltságot találna magának kortársaival egyetemben.

Ha az okokról beszélünk, akkor az anyagi háttér szűkölködő mivolta is bűnözésre hajlamosít, amely komoly társadalmi problémát vet fel és nem szabad csupán egy generációra fókuszálni. Az érzelmi alapú indítékok pedig az érzelmi élet krízisét fedik fel, ahol egyértelműen a szülői példamutatás vitatható el. Vagyis, én a társadalom és a mai szülő felelősségére apellálok akkor, amikor gyermekeink sorsáról van szó. Hiszen, mi neveltük őket...